Molière: Don Juan / Miskolci Nemzeti Színház
Mészöly Anna kétszer fogalmazza színpadra a szerelmes nőt. A cselekményidő kezdete előtt Don Juan csúful faképnél hagyta Donna Elvirát. A reményét vesztett, de legbelül reménykedő nő megpróbálja a lehetetlent.
Simon Zoltán és Czvikker Lilla
A halálra készülő hódításai keretezik a történetet. Kevés az idő arra, hogy Don Juan választ kapjon a kérdéseire. Molière hőse habozás nélkül hágja át a határokat. Egykori, gyötrő kételyei közül több kijelentéssé szelídült. Azért a lendület még adott: ahol más elbizonytalanodik, ő újult erővel rugaszkodik az erkölcsi határvonalnak.
A közvetlenül a Tartuffe után, az 1665-ben írt Don Juan roppant érzékeny színmű. Itt is, akár az előző darabban a képmutatás, a tételes vallás álarcában elkövetett vétek a legfőbb bűn. Az erkölcsös ember maszkjában a bűnök enyhébben esnek latba az egyéni és társadalmi számonkérésnél. Vélhetően az utóbbi lehetett az egyik indoka annak, hogy a Miskolci Nemzeti Színház a darab bemutatása mellett döntött.
A Don Juan olvasásakor látszólag könnyen adja meg magát Molière. Önmagukért beszélnek a nagyszerűen szerkesztett helyzetek, valamint Don Juannak és szolgájának, Sganarelle-nek a monológjai. Sőt, olykor Sganarelle szövegei jobbak a címszereplőénél. Kevés a drámaszöveg, amelynek ennyire szerves részei lennének a monológok. Színpadra állításkor nehéz rendezői feladat megteremteni az esztétikai egyensúlyt, mert akár egy(!) szituáción belül is jelen lehet a tragikumnak és a komikumnak többféle árnyalata. Egyik hatás következik a másikból, ahogy a szivárvány színei olvadnak egymásba az égbolton.
Fotók: Éder Vera
A miskolciak vígjátéknak aposztrofált előadásában nemcsak a két főszereplő nyújt emlékezeteset.
Mészöly Anna kétszer fogalmazza színpadra a szerelmes nőt. A cselekményidő kezdete előtt Don Juan csúful faképnél hagyta Donna Elvirát. A reményét vesztett, de legbelül reménykedő nő megpróbálja a lehetetlent. Mindent egy lapra tesz fel a főhős által a zárdából megszöktetett Donna Elvira. Hozza a köröket, amelyeknek megfutására a kapcsolatban a pozícióját labilisnak érzett nő kényszerül. Hódítani akar, holott nem a végzet asszonya. Szép szóval próbálkozik, majd hirtelen támadt, kétségbeesett rámenősségében recitálja az Are You Lonesome Tonight című dalt. A második jelenetében már végleg eljegyezte magát az éggel. Donna Elvira azért különleges Don Juan életében, mert kétszer, sőt háromszor is megkívánja az asszonyt. Donna Elvira légiesen és gyönyörűen búcsúzik. Egy pillanatra Sganarelle mellére bújik, mielőtt végleg bezárulna mögötte a zárda kapuja.
Rózsa Krisztián három stációban vedli le a felnőtt vendégarcát. A gyermeki kedély fokozatosan uralkodik el az alakításon. Frici, a tisztaszívű, szeretnivaló szicíliai parasztlegény jókora hallal a vállán egy anekdotával indít, amelyből megtudjuk, hogyan mentette ki a tengerből Don Juant és Sganarelle-t. Szavai mögött érezzük a napfényt és a levegőt, no meg a szegények paintballját, az iszapozást. Barátjával, Lukáccsal hajigálták egymást a vízből markolt sárral, mígnem meglátták a fuldoklókat. Később a szerelmes jegyes próbálja az általa halvérűnek gondolt Marit arra ösztökélni, hogy jobban mutassa ki az érzelmeit. A színész rácsodálkoztatja a nézőt, hogy a szerelem szép és mindenekelőtt bolondos dolog. Majd a féltékeny, magából teljesen kifordult Frici valósággal körbetáncolja a menyasszonyának, Marinak házasságot ígérő Don Juant. Frici, a fiatalember nyugalomra int, de elszántan bokszolja a levegőt, miközben a Frici, a megalázott gyerek számolatlanul kapja a pofonokat.
Don Juan és Sganarelle nem áll messze egymástól. Erős a kapocs kettejük között. A duó egy személyiség két része.
Sganarelle a jól felépített monológok mestere. Gáspár Tibor meggyőző magánbeszédeiből kitűnik, hogy ő Don Juan jobbik fele. Sganarelle alapjaiban nem komikus figura, de a kiválóan alkalmazott ritmusváltások mégis a poénok forrásai. Sganarelle bírálja gazdáját, sőt nemegyszer el is ítéli, de csak addig, ameddig Don Juan hallótávolságon kívül van. Amint ez változik, azonnal egyetért mindenben az urával. Amit a szolga fél megtenni, mert tart az ég haragjától, azt az ura véghez viszi. Gáspár alakításának fő jellemzője, hogy Sganarelle soha, semmilyen körülmények között nem veszti el az emberi tartását.
Simon Zoltán Don Juan szerepében kényúr és racionális filozófus. A könnyed hódítót a szex már nem érdekli, annál inkább a legkisebb jel, amely a nő behódolását jelzi. Az örök férfi látszik az alakításon. Don Juan megszerzi a nőt, ám amint a sajátjának érzi, már nem kell neki. Hősünknek nincs mit veszítenie, ezért lehet önazonos. Simon így azokban a jelenetekben vésődik az emlékezetbe, ahol bűnbánónak tűnik, de megmarad a hasadék, amelyen keresztül egy villanásra élesen és riasztóan kirajzolódik a gazember. Don Juan átejt mindenkit, még a nézőt is, ám a jó esetében sohasem jó igazán, valamikori tisztasága annyira bemocskolódott már, hogy elképzelhetetlen a tabula rasa. Don Juan bejelenti az édesapjának, Don Louisnak (Varga Zoltán) a saját megtérését. Miközben szülője bocsánatát kéri, kegyetlen félmosoly jelenik meg az arcán, amely nem hagy kétséget valódi szándékai felől. Máskor Don Juan Marinak (Prohászka Fanni) és Bernadette-nek (Czvikker Lilla) egyszerre udvarol, miközben, legyőzve a konfrontációs tér adta szűkös lehetőségeket, gesztusainak köszönhetően flörtöl az egyik nézővel.
Petri György fordítását játékosan és ötletesen gondolják tovább az alkotók.
Az előadás vége felé egyértelművé válik, hogy a címszereplő súlyos beteg. Egyre többet kap a gyomrához Don Juan. Vitatható döntés ez Szőcs Artur rendezőtől. Az előadás racionalizálja a megmagyarázhatatlant. Ez a motívum némileg ront az egyébként átgondolt összképen, mert fiziológiai ténnyel is magyarázza Don Juan nyugtalanító és gátlástalan romlottságát. Ezért nem a pokol kínjai emésztik el a hőst, hanem összeesik az asztal előtt.
Mivel a színlap nem tüntet fel dramaturgot, vélhetően a rendezőt dicséri a szöveg. Petri György fordítását játékosan és ötletesen gondolják tovább az alkotók. Néhol a drámaiságot hatványozzák a dialógusok toldásai. A Molière-Petri verzióban a vallásos kéregető mereven visszautasítja, hogy káromolja az Istent. Az előadásban próbálkozik ugyan a blaszfémiával a Koldus (Farkas Sándor), de nem elég hatékony a kísérlete. Don Juan megindul a hajléktalan felé, hogy az elégedetlensége ellenére odaadja a pénzt, ám végül messzire hajítja az érmét. A dramaturgiai munkának köszönhetően, közelebb érezzük az előadás világát magunkhoz. Az orvosokat alázó Sganarelle a cickafarkkóró helyett mungóbabról tesz említést, mint gyakran alkalmazott alternatív gyógymódról.
Hódítani akar, de nem a végzet asszonya (?!)
Don Juan néhány villanás alatt fekteti kétvállra a nőket, de az utca mocskából fogant kételyei a csillagos égig érnek. Lebilincselő az oda-vissza út a hétköznapitól az emelkedettig, a humortól a drámáig a miskolci előadásban. Mi, nézők a halálhoz vezető út utolsó szakaszán vagyunk társai Don Juannak.
