Jeles András: Árvák / Stúdió K Színház
Filmszerűen pergő jelenetekkel operál a rendezés.
Ez nem A cselédek, nem az Édes Anna, de még csak nem is Az üvegcipő. A lányok nem esküdnek össze, hogy aztán gyűlölve rettegett úrnőjük életére törjenek, egyikük sem mintacseléd, aki inkább emlékeztet gépre, semmint emberre, és nem szeret bele egyikük sem menthetetlenül Sipos úrba, a ház jóval idősebb bérlőjébe. A Stúdió K Színház Árvák című, az 1920-as években játszódó kétfelvonásosában mindenből van egy kicsi, Molnár Ferenc klasszikusából például konkrét részlet hangzik el, de valahogy nem áll össze kerek egésszé Koltai M. Gábor rendezése.
Az első felvonás több mindent felvillant, amelyből aztán ütős dolgok kerekedhetnének. Kezdetként egy filmforgatás kellős közepén találjuk magunkat. Ez ugye általában érdekes szokott lenni, ám Jeles András drámaszövege ezúttal nem tükrözteti egymásra érvényesen a darabbeli film világát, és napjaink égető társadalmi, közéleti problémáit. Ezért maradnak sajnálatosan történelmi távolságban a nézőtől az Árvák szereplői.
Holott a tükör, amely illúzióktól és torzításoktól mentesen mutat bennünket egy másik korszak látószögéből, mindig fontos volt Jeles András életművében. Annak idején a Victor Hugo regényéből készült adaptáció, A nevető ember azért lehetett revelatív erejű, mert a 17. századi Anglia szigorúan hierarchizált, néhol embertelenül arisztokratikus társadalmát rávetítette a 20. század végének frissen kapitalizálódó Magyarországára. A szegénység, az éhezés, a kitaszítottság fogalmai megrázó erővel épültek az írott szövegbe. Gwynplaine történetéből két emlékezetes előadás is született, mindkettő a szerző rendezésében, az egyik Budapesten, a Katona József Színházban, a másik évekkel később Szombathelyen, a Weöres Sándor Színházban.
Az Árvák két cselédlányának történetében a fő csapásirány és fogódzó az alkotók számára talán a fogyatékosság lehet(ne), ám Vilma (Székely Rozi) mentális leépülése, vagy értelmi fogyatékossága önmagán nem mutat túl, nem lesz a szimbóluma semminek, nem árul el többet a fizikai, a lelki, és szexuális kiszolgáltatottságról, az elveszettségről a világban, mintha nem lenne.
De legyen elég ennyi arról, hogy mi nem az előadás. Mivel nincsen jól követhető fő cselekményszál, filmszerűen pergő jelenetekkel operál a rendezés. Az utóbbi azért nem semmi, mert a Stúdió K parányi színpada nem igazán alkalmas erre, ám Vereckei Rita könnyen húzható-vonható, átigazítható díszletfalai, Fodor Gergely fényeivel kiegészülve tökéletesen megteremtik a korabeli filmforgatás légkörét, sőt néhol, különösen az első felvonásban, feszültséget is csempésznek a széteső történetbe.
A színészi alakítások közül két kabinetalakítás érdemel külön figyelmet.
Nyakó Júlia izgalmasan bonyolult jelenség Gruberné szerepében. Nem egyszerűen romlott asszonyt, lélektelen kerítőnőt játszik, inkább a kiszámíthatatlanság a legvonzóbb sajátja az alakításnak. Sohasem lehet tudni, hogy mi történik a következő pillanatban, ha ő a színpadon van. Magától értetődő természetességgel árulja a cselédei testét és lelkét egyaránt, hogy aztán megkorbácsoltassa saját magát is.
Pallagi Melitta Szemerédy művésznőként és Sárika szerepében is a nagy túlélő. A darab világában, ahol senki sem igazán az, akinek mutatja magát, ezt a lányt a cserfes pajkosság védi a külvilág ridegségétől. Ezt a dévajságot fogalmazza sikerrel a fiatal színésznő minduntalan újra az előadás során.
Azért nem megrázó a Stúdió K Színház előadása, mert az iránytalan rendezés a jelenetek többségének nem ad kellő mélységet, hiányzik az igazi tét. Egy indokolatlanul hosszúra nyúlt részben például két nyomozó (Sipos György és Spilák Lajos) keresi fel Mariskát (Homonnai Katalin). A nehézkes jelenet végén megtudjuk, hogy a cseléd vélhetően megmérgezte(?) a fogyatékos társát, vagy legalábbis ezzel gyanúsítják, de erre a lehetséges bűntényre a színpadon látott cselekményben semmi sem utal.
A zárókép félhomályában aztán víz csobban a vödörben, ott a cseléd agyondolgozott kezében a felmosó rongy, és súrolja makacs kitartással a padlót. A rituálisnak szánt padlósikálás azonban nem tisztít meg, hiszen be sem szennyeződtünk kellően mocsokkal és bűnnel, így ezúttal a feloldozás elmarad.