Martin McDonagh: Leenane szépe – Tomcsa Sándor Színház
Üt, dühít, elgondolkodtat, figyelmeztet, a zenei kulisszával pedig hátborzongató atmoszférát teremt. Feszes, jó ritmusú előadás jött létre Székelyudvarhelyen
Leenane szépe Szűcs-Olcsváry Gellért, Albert Orsolya Fotó: Tibor Jäger
Martin McDonagh ír drámaíró szatirikus és fekete humorral teli világa nem ismeretlen a magyar színházi szcéna számára. A szerzőre jellemző, cinikus keserűség elérte a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház társulatát is. Barabás Árpád Leenane szépe című rendezése az egyik legszikárabb, lélektanilag legerősebb McDonagh-adaptáció az általam eddig látottak közül.
Írország kietlen vidékén található Leenane városa, ahol a cselekmény játszódik. Itt él a negyvenéves vénlány, Maureen a magatehetetlen – vagyis, annak mutatkozó -, manipulatív és a zsarnoki „szeretet” minden eszközével élő anyjával, Maggel. A fókusz a két nő se veled, se nélküled típusú kapcsolatán, az egymással történő kegyetlenkedéseken és az elszakadás vágyán van. Ezt az egyre mérgezőbb viszonyt bolygatja meg a szomszéd testvérpár, és ebből a megzavart állóvízből alakul ki később a gyilkosággal megspékelt vég. Bár a számos nyelvi és vizuális humorral is rendelkező darab kezdetben (tragi)komikus, Maureen teljes idegösszeroppanása, majd Mag lánya általi halála a tragédia ördögi, soha meg nem szakítható körét rajzolja meg a rendezés végén.
A fekete-sárga látványvilág – beleértve a színészek hasonló árnyalatú jelmezeit is – sokféle asszociációt indít el a néző fejében. Eszébe juthat a darázsfészek fekete-sárga világa vagy a lezáró kordonszalag, esetleg a mérgező anyagra felhívó jelzés színei. Szűcs-Olcsváry Gellért díszlete és Karácsony Kinga jelmezei csupán ezzel a két árnyalattal érzelmi reakciót és heves szívdobogást okoz a nézőtéren, a látványvilág nemcsak aláhúzza a történéseket, hanem külön is értelmezhető buborékot von a játszók köré. A buborék érzetet erősíti a mennyezeten látható videós bejátszások, amik hol az éghajlati viszonyokat mutatják, hol pedig az éppen íródó, fontos szerepet játszó levelet.
Szűcs-Olcsváry Gellért az egyik testvér, nevezetesen Pato megformálója is. Pato csábítja el először Maureen-t, így válik a nő képzelt mentőcsónakjává a Leenane kívüli világba. Csakhogy Pato hiába hagyta el a várost, ott sem boldog. Szűcs-Olcsváry játékában egyszerre jelenik meg a magabiztos, sármos macsó és a szerencsétlen, magányos, válságba került férfi, a váltást pedig arcjátékával és hangszínével is érzékelteti.
Pato öccse, a Ray szintén társadalmi jelenség. Lázad kilátástalan sorsa ellen, ám ez csak a külsőségekben – szakad farmer, már-már üvöltő beszéd, hosszú haj – mutatkozik meg. Amint cselekedetre kerülne sor, a fiú marad az „egyszer, majd ha…” szintjén. Mégis, a Wagner Áron megformálta Ray a lázadás gesztusa nélkül nem lenne senki. Wagnernek kulcsfontosságú mozzanatok jutnak a cselekmény szempontjából, ő pedig azokat szuggesztív, a fiatal élet tragédiáját magában hordozó, erős jelenléttel és eszköztárral oldja meg.
Mag és Maureen, azaz Fincziski Andrea és Albert Orsolya párosa együtt és külön-külön is lenyűgöző alakítás. Albert játéka észrevétlenül jut el a megkeseredés állapotából az idegösszeroppanásig. A realitás szintjén meglévő harag, csalódottság és a magánytól való félelem, valamint a saját képzeletében megjelenő elszántság, mánia és őrült remény nemcsak jelenlétén, hanem fizikai értelemben az arcán is látható: egyik orcája ugyanis sárgásabb árnyalatú, jelezve a megbomló elmét.
Fincziski pedig annyira meggyőző és karakteres, hogy régen akartam ennyire kilépni a passzív nézői pozíciómból, hogy a színpadra rohanva jól megrázzam a gonosznak tűnő, ügyes elmaszkírozott öregasszonyt. Fincziski mindezzel együtt mégis képes a közönségnek Mag törékeny, emberi oldalát is megmutatni. A megértéssel vegyes düh pedig erős érzelmi csomag a néző lélekben.
Barabás Árpád alaposan meghúzta Upor László fordítását, ezzel egy nagyon feszes, jó ritmusú, végig lendületes előadás jött létre Székelyudvarhelyen és a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján is. Üt, dühít, elgondolkodtat, figyelmeztet, a zenei kulisszával pedig hátborzongató atmoszférát teremt – meggyőződésem, hogy McDonagh is épp annyira elégedett lenne a színpadon látottakkal, mint amennyire a vastapsoló (kisvárdai) közönség.
