Marius von Mayenburg: A kő/ Vígszínház
Marius von Mayenburg német kortárs szerző A kő című művét tűzte műsorra a Vígszínház. Az ősbemutatót az eszinhaz.hu oldalán lehetett megtekinteni. A következő előadás már a megszokott módon, közönség előtt zajlik majd a Pesti Színházban, ha ezt a körülmények újra lehetővé teszik.
Nagy-Kálózy Eszter és Telekes Péter Fotók: Dömölky Dániel
Von Mayenburg 1997 óta tevékeny résztvevője a német színházi életnek. Kezdetben íróként és dramaturgként, ma már rendezőként is folyamatosan jelen van a berlini Schaubühne am Lehniner Platz színpadán. Drámáit harminc nyelvre fordították le. Most bemutatott darabját eddig 12 nyelven játszották. Gál Róbert, Perczel Enikő és Szabó G. László fordítását felhasználva a magyar szöveget Kovács Krisztina készítette.
Heisingék 1935-ben megvásárolnak egy házat a zsidó Schwarzmann családtól, akik az így kapott pénzen menekülnének el a náci Németországból. A háború végén Wolfgang Heising (Telekes Péter) meghal, majd 1953-ban özvegye, Witha (Nagy-Kálózy Eszter) és lányuk, Heidrun (Szilágyi Csenge) nyugatra menekülnek az NDK-ból. Legalább is így szólna a családtörténet, ha igaz lenne és von Mayenburg időrendben mondaná el. Ezzel szemben a darab 1993-ban kezdődik, amikor az újraegyesítés után Witha és Heidrun az unokával, Hannah-val (Antóci Dorottya) kiegészülve, hosszú idő után végre visszatérhet drezdai otthonukba. Heidrun nagy álma volt ez, de Witha és Hannah nem nagyon osztoznak örömében. A nyolcvan körüli nagymama már nem mindig a jelent tekinti valóságnak, a lány pedig egy helyét kereső kamasz, aki kényszernek érzi a költözést. Az író 1993-ból tekint vissza négy korábbi évre, amelyeket folyamatosan váltakoztat, aszerint, hogy a párbeszéd melyik idősíkba tereli át a szereplőket. Ahogy a múlt idők végszót adnak egymásnak, a fent idézett családtörténet szétszakadozik, résein keresztül pedig megmutatkozik az addig titkolt, lesújtó igazság: Schwarzmannék sohasem jutottak el Amerikába.
Szilágyi Csenge
A kő első előadása a Salzburgi Ünnepi Játékokon volt 2008-ban. A vegyes hangulatú kritikák leginkább a rendezést vették célba. A Frankfurter Rundschau cikke a szövegről megjegyezte, hogy időnként jót tennének neki olyan mondatok, amelyek csak úgy elhangzanak és nem mindig egyfajta bizonyítási folyamatot szolgálnak. Ezzel ellentétben épp azt hangsúlyoznám, hogy a szöveg mennyire remekül lecsupaszított. Az író céltudatosan vezet bennünket a családi legendáriumban, biztos kézzel adagolja a bizonyítékokat, hogy végül feltáruljon az igazság. A feszültséget nem felesleges mellékmondatokkal fokozza, hanem egy izgalmas, öt idősíkot váltogató szöveggel, amelyben a rövid jelenetek eleve gyors tempót diktálnak.
Írói instrukció nincs a szövegben, hogyan kellene ezt az inkább filmre emlékeztető montázsokba foglalt történetet mindenki számára követhetően színpadra alkalmazni. Martin Chocholoušek színpadképe azonban egyértelmű és praktikus: forgódíszlete öt évszámmal ellátott előszobán keresztül vezeti a nézőt a múltba. Az idősíkok elkülönítésében nagy segítséget nyújtanak Katerina Stefkova jelmezei is. Michal Dočekal részletgazdag rendezése kelti életre a jeleneteket, amelyekben a szereplők teljes természetességgel fordulnak át két mondat között egy másik múltba. A viszonylag rövid jelenetek időváltásai miatt szinte folyamatos a nyílt színi átöltözés és kellékcsere. Mindez azonban megindokoltan történik: Witha belefiatalodik egy-egy kabátfelvételbe, míg Schwarzmanné (Hegyi Barbara) meghasonlik egy étkészlet behozása alatt.
Nagy-Kálózy Eszter
A szükségszerű technikai átalakulások így nem írják felül a színpadi játékot, épp ellenkezőleg, még több izgalmas lehetőséget adnak a plasztikus megjelenítésére. Találó ötlet, amikor a jelenetek közötti átmenet úgy születik meg, hogy a múlt bennfelejti magát egy másik idősíkban. Így kerül a rég meghalt Wolfgang egy 1978-as jelenetbe. Férjének nejlonfátyol mögötti kísértetét Witha eleveníti fel, alakja elhagyja a teret, amikor özvegye másról kezd el beszélni. Ez az összjáték nemcsak az épp látható jelenettel tölti meg a színpadot. Ahogy egyre többet tudunk a családról, mintha a múlt egyes részletei mindinkább jelen maradnának a különböző idősíkokban. Erre a múlt-jelen összemosódásra az író is rásegít, amikor Wolfgang 1945-ös öngyilkosságával „párhuzamosan”, felesége a búcsúlevelét olvassa 1953-ban.
Wolfgang a róla szőtt náci ellenálló, zsidómentő mítosszal ellentétben, azért veszi meg Schwarzmannék házát, hogy Withát boldoggá tegye. Az 1945-ben játszódó jelenetekben Witha és Wolfgang konfliktusát az adja, hogy a nő nem hajlandó elfogadni azt a szerepet, amelyet férje neki szánt. Witha túl akar élni mindent, de a férjével együtt. Wolfgang azonban tisztában van a führer iránti kötelességével: nem menekül le vidékre, a bombázás alatt nem megy le a pincébe és a végén szükségszerűen fejbe lövi magát. Telekes Péter alakításában az érzelmes férj kissé súlytalan helyzetéből indít az első jelentében, de később élethű náciként szippant bele a frissen lealkudott ház levegőjébe, megjegyezve, hogy zsidószag van.
A szereplők közül Witha, a nagymama hordoz magában legtöbbet a múltból és egyre kevesebbet a jelenből. Lánya, Heidrun miatt kerül vissza a házba, ahol vesztére, a hosszú évek alatt összeszőtt hazugságok helyett, már csak a valóban megtörtént eseményeket látja minden szegletben. Nagy-Kálózy Eszter varázslatosan váltogatja a Witha karaktereket: a fiatal, nagyravágyó nő, a megtört feleség, a menekülő anya, az NSZK-s dáma és a rettegő nagymama alakját. Mindegyikhez külön hang tartozik, de tulajdonosuk ugyanaz a nő, akinek életszakaszait Nagy-Kálózy olyan magától értetődően fogalmazza egybe, mintha átélte volna az el nem játszott éveket is. S mindemelett az egyes életszakaszok külön regiszterekkel is rendelkeznek. Például, amikor Witha hős apa legendát talál ki lányának. Megkapó, hogy milyen odafigyeléssel és együttérzéssel hazudik Heidrunnak, hogy megvédje annak a kőnek a valódi súlyától, amelyet lánya hősi relikviának hisz.
Szilágyi Csenge nem kislányosan játszik, hanem anyján csüggő naiv figyelmével végszóra azzá válik. Ez a Heidrun tökéletes hallgatóság, aki gyermeki képzelőerejével részt vesz az élethazugság megalkotásában. A ’70-es években fiatal nőként tér vissza. Anyjához fűződő, civódó iróniája finom humorforrása a darabnak. Ekkor már meggyőződéses őrzője a hősi apaképnek. Hogy kiáshassa korábbi kertjükből a család becsületét bizonyító követ, kész hazudni is az akkor nagyapjával ott lakó fiatal úttörőnek, Stefanie-nak (Majsai-Nyilas Tünde). A középkorú Heidrun végül ’93-ban cipeli vissza nagyanyját és lányát a családi házba, ahonnan Schwarzmannék elmenekültek. A hazatérés miatt Heidrun házassága is tönkrement, ám a középkorú nő Szilágyi Csenge játékában mintha mégsem tűnne elég határozottnak. Ez arra utalhat, hogy inkább visszamenekül a világ elől abba a múltbeli házba, amelyben az apa hősinek hitt tettei védelmet nyújtanak számára.
Jelenet az előadásból
Stefanie története is bizonyítja, hogy a ház neki sem hozott szerencsét. Hogy miért nem hintázott az erdő felé, mit remélt bele a Nyugat-Németországból karácsonykor érkező postai csomagokba, Majsai-Nyilas Tünde életszerűen láttatja. Ez a semmibe veszett „mellékszál” nagyon is érezhetően válik a dráma részévé. A ’70-es évek úttörő tinijének ’93-as párja Hannah. Az előbbinek az úttörőnyakkendő az önkifejezési eszköze és fő vágya az elérhetetlennek tűnő, nyugati csoki, míg az utóbbi rózsaszín hajjal lázad, de még nem egészen tudja, mi ellen. Hannah feltörő érzelmi hullámait Antóci Dorottya a korosztályra jellemző energiával meggyőzően jeleníti meg. Az ő nagyapa hősképe, mivel nem ismerte személyesen, már bizonyításra szorul, fogódzót keres, és végül ez lesz a kulcs a valódi családtörténet megismeréséhez.
Schwarzmannékat Mieze, a feleség képviseli a színpadon, mert a férj végig az adásvételről tárgyal. Hegyi Barbara figurája sejti, hogy ez a szerződés rájuk nézve nem lesz kedvező. Minél tovább tárgyalnak a férjek, annál inkább nem. Hegyi mindvégig magabiztosan egyensúlyoz a szerepben: mosolya nem szabadítja fel az aggódó tekintetet, de érezhetően fokozódó kétségbeesése sem törli le a reményt az arcáról. Ez a színészi „állóképesség” azért is fontos, mert Mieze utolsó kérése a darab megrendítő fordulata, melytől Witha egy életen keresztül nem tud menekülni.
Michal Dočekal rendező érdekes kísérletet tesz arra, hogy a két utolsó jelenet összevonásával kibékítse az addig egymást kergető idősíkokat. Az eredeti szöveghez képest egy Hannah-nak adott plusz mondattal zárja a darabot. Hannah felkiáltása, mely szerint ő emlékezni fog a múlt hibáira, naivan hat Mieze és Witha eredetileg megírt erős drámája után. Mindemellett a Vígszínház egy rendkívül figyelemreméltó kortárs művet vett repertoárjába, amelynek tanulsága és színészi pillanatai is maradandóak lesznek a további estéken.
