Madách Imre: Az ember tragédiája / Nemzeti Színház
A háttérben zajlik az emberiség (mocskos) története, amelyben azonban – megtépázva az örök kétkedés luciferi szellemét – mindig ott a jóra való hajlam.
Fotók: Eöri Szabó Zsolt
„János, nekem szükségem volna pénzre.”
Madách Imre: Az ember tragédiája
Fráter Erzsébet, a falusi sárban mezítláb bolyongó, gyermekeitől elhagyatott, hajléktalan Madách Imréné egy – eredetiségét nem bizonyított – följegyzés szerint azért lépett önként (és dalolva) a züllés útjára, mert a válásuk után született világdráma, Az ember tragédiája Kepler-jelenetének feleségfigurájában magára ismert. (Talán épp e túlromantizált aktus miatt van esélye, hogy szegény özvegy halálos ágyon elrebegett vallomása csupán koholmány.) A nyolcadik szín mindenesetre – így vagy úgy, de – a madáchi mű színpadi adaptációinak legerősebb jelenetei közé tartozik. Így van ez most is.
Annak ellenére, hogy a Nemzeti Színház multifunkciós Ádámja és Évája meglehetősen színtelenül küzdi magát végig az emberi történelmen.
Díszlettervező: Olekszandr Bilozub
Monokróm kettősük némiképp elszínteleníti magát a tarkán burjánzó, szivárványos forgatagként kavargó történetet is, amely álomszerű jelenetek zenére komponált, hullámzó egymásutánjában idézi meg szellemi kalandvágyunkon túl az érzelmi fogékonyságunkra is apelláló szöveget. A bibliai emberpár fakó mivolta főként azért hagy hiányérzetet, mert a dráma primer olvasatú szerelmi szálában a halálosan csalódott Madách páratlanul gazdag fantáziavilága játszik el a gondolattal, hogy hányféleképp szeretheti a férfi a nőt, illetve, hogy hányféle férfi szerethet hányféle nőt. Miközben a háttérben zajlik az emberiség (mocskos) története, amelyben azonban – megtépázva az örök kétkedés luciferi szellemét – mindig ott a jóra való hajlam. A filozofikus szemlélet keveredik ily módon a legzsigeribb érzelmekkel s ebben a hol forrón sistergő, hol áttetszővé jegecesedő világban kell végigélnünk a histórián átbukdácsoló ember tragédiáját.
Ilyen körülmények között nem csoda, hogy Ádámnak elmegy a kedve az emberiség történelmétől.
Jelmeztervező: Bianca Imelda Jeremias
Miután Lucifer egy álomszerű látomásban megismerteti vele és hitvesével a jövőt. Az a Lucifer, aki az előadást színpadra állító Vidnyánszky Attila olvasatában számtalan alakban tűnik föl, vagyis megsokszorozza önmagát, s ezzel a gesztussal – a Teremtéstől egészen a messzi jövőig – megsokszorozza a tagadás ősidőktől létező szellemét is. Beárnyékolva ezzel a madáchi mű amúgy sem istentől elrugaszkodott borús realitását – hiába igyekszünk elkerülni, a mindenhonnan ránk leselkedő luciferi alakok elől nincs menekvés. A nézők körülölelte színpadon, a testközelben játszódó, meglehetősen szöveghű, közel négy órás előadásnak ugyanazt a fantomot kell legyőznie, mint a dráma összes többi bemutatójának. (Beleértve Vidnyánszky eddigi öt színpadi változatát is.)
Az ember tragédiája előadhatatlanságának kísértő képzetét…
E lehetetlenség lehetőségéről győz meg a már említett prágai jelenet, amelyben Szalma Tamás Keplere jeleskedik. Továbbá a római szín is, Tóth Auguszta Hippiájával az élen, aki sikerrel küzd meg a saját figurájára szabott lehetetlennel. Az óriási, már-már beláthatatlan színpadi gépezetben képes a figyelmet mindegyre magára terelni. S ha beleveszem a rendezésbe Ádám és Éva halovány színeit, akik fenyegető, ördögi jóslatként már a Paradicsomban is a falanszterjelenet szürke, egyenszabású kosztümjeit viselik (hogy ugyanide jussanak el a modern kori kavalkádba fúló történet végén), nos, ők sem hagynak érzelmek nélkül. Különösen mint Tankréd és Izidóra a fájdalmas bizánci színben…
Tóth Auguszta és Szalma Tamás
Vidnyánszky kavargó műfajú látványszínháza feszegeti a szöveg határait, hogy aztán visszataláljon a Madách kijelölte mederbe.
Miután az Ács Eszter formálta Éva halk szavakkal elrebegi Berettyán Sándor messzi távolban tanyázó Ádámjának az emblematikus mondatot (Anyának érzem, ó…), Lucifer már óvakodik attól, hogy Káin és Ábel történetével szórakoztassa az egybegyűlteket. Ez nem az a történet. Madách heroikus emberiségdrámája másról szól. Megmaradunk az eredeti szövegnél.
Megyünk küzdeni.
