Lucy Kirkwood: Munkavégzés során nem biztonságos / Katona József Színház, Kamra
Kirkwood darabja alapvetően a sajtó felelősségéről, az ocsmány szenzációhajhászásról, a felelősség eltolásáról szól, a tágabb összefüggésekről, a szerkesztők által képviselt ideológiák társadalmi beágyazottságáról legfeljebb érintőlegesen.
Dér Zsolt Fotók: Dömölky Dániel
Gondolom, nemcsak nálunk küzdenek a jelen kérdéseire érzékeny színházak azzal a feladattal, hogy aktuális társadalmi-szociális problémákról ne áttételesen, klasszikusokat újraértelmezve, hanem kortárs drámák színrevitelével, lehetőség szerint eredetien, mélyen, ugyanakkor közérthetően, szórakoztatóan beszéljenek. Annak, hogy ez a törekvés jobbára verejtékes küzdelemnek érződik, elsősorban a megfelelő alapanyag hiánya az oka. A kortárs magyar drámairodalom nem ontja magából a napjaink égető társadalmi problémáiról érzékenyen, egyéni hangon szóló, ráadásul professzionálisan megírt, a szélesebb közönségréteg számára is élvezhető szövegeket. (Aligha véletlen, hogy a közelmúlt hasonló karakterű, jelentékeny előadásai nagyon kevés kivétellel a szerzői színház kategóriájába sorolhatóak.) A kortárs színművek nemzetközi mezőnyére nincs rálátásom; arra, hogy a helyzet az országhatárainkon kívül sem ideális, a nálunk bemutatott darabok átlagszínvonalából következtetek.
Az utóbbi évadokban bemutatott közéleti témájú kortárs drámák többsége vagy fájóan didaktikus, mindent leegyszerűsítő, tiszteletre méltó mondandója ellenére rémületesen egysíkú szöveg, vagy flott dialógusokkal megírt, helyenként kifejezetten szórakoztató, ám a felvetett problémáknak inkább csak a felületét kapargató alkotás. Közös bennük, hogy elsősorban magára a problémára fókuszálnak; valóságos, egyedien izgalmas karakterek legjobb esetben is csak mutatóban találhatóak bennük. És ettől nem függetlenül meglehetősen kiszámíthatóak, kevés váratlan fordulatot, meglepő csavart tartogatnak. Szívesen írnám, hogy Lucy Kirkwood a Kamrában frissen bemutatott drámája nem ebbe a sorba tartozik – de nem írhatom. Különlegessége legfeljebb abban áll, hogy szerkezete eltér a megszokott sablontól.
Kocsis Gergely
Elsősorban azáltal, hogy a két felvonás inkább a kifejtendő tézis, mintsem a történet szintjén kapcsolódik egymáshoz. Az első rész egy férfimagazin, a Doghouse szerkesztőségében játszódik, ahol a címlaplánnyá választott félmeztelen lányról kiderül, hogy kiskorú, a róla közölt fényképeket a barátja készítette és küldte el a lapnak, az ő beleegyezése nélkül. A botrány egzisztenciális összeomlással fenyeget, így a főszerkesztő mindent elkövet azért, hogy a lány perrel és lejárató kampánnyal fenyegetőző apját leszerelve elsimítsa az ügyet. Törekvésének egyetlen áldozata végül a fiatal, tapasztalatlan újságíró lesz, aki a képet közlésre kiválasztotta, és akinek útját tovább követjük a második felvonásban. Állásinterjúra kísérhetjük el egy női magazinhoz, az Electrához, amelynek profilja és szándékai éppen ellentétesek a férfimagazinéval, ám az interjú során nyilvánvalóvá válik, hogy a fiúval együtt cseberből vederbe kerültünk. Merthogy az eltérő profilnál látványosabb az, ami a két orgánumot összeköti: a mindig az olvasói szempontokra és érdekekre hivatkozó képmutatás, az eltorzult világkép sulykolása, a vezetői felelősség ignorálása, a munkatársak kihasználása.
Kirkwood darabja alapvetően a sajtó felelősségéről, az ocsmány szenzációhajhászásról, a felelősség eltolásáról szól, a tágabb összefüggésekről, a szerkesztők által képviselt ideológiák társadalmi beágyazottságáról legfeljebb érintőlegesen. Le lehet persze vonni mélyebb következtetéseket is az újságírók viselkedéséből, a lapoknál kibontakozó hatalmi hierarchiából, a szerkesztők képviselte „eszményekből”, de ezek a következtetések is megmaradnak a közhelyek szintjén. S noha Kirkwood drámájának kétségtelenül erénye, hogy inkább láttat, mint sulykol, tartózkodik a szájbarágós moralizálástól, a dialógusai pedig általában természetesek és nem egyszer szellemesek is, a karakterei meglehetősen sematikusak, az egyes felvonásokon belüli történet kimenetele kiszámítható. (Fordította: Varga Bálint.)
Rujder Vivien, Kocsis Gergely
Máté Gábor darabválasztásában nem nehéz némi személyes motivációt felfedezni; a Katona az utóbbi időben nem egyszer került összeütközésbe a mindenáron botrányt kereső (bulvár)sajtóval. Írhatnám, hogy a személyes indulat érződik némely játékötleten, amely a szerkesztői monomániák vagy eltorzult magatartási attitűdök karikírozását szolgálja, de meglehet, ezek inkább – különösen a második felvonásban – az egyre jobban ellaposodó párbeszédek „feldobását” célozzák. És az előadás egészéből úgy tűnik, a rendezői ambíció inkább a dráma hatásossá tétele, semmint jelentésének elmélyítése volt. E törekvés vegyes sikerrel jár. Cziegler Balázs tere valóban látványos a maga egyszerűségében is: olyan, mint egy hosszú kifutó, két végén a magazinok címlapjaival (az első felvonásban sok topless fotó, a másodikban a női magazin szépségmániájának emblematikus montázsa), amely összhatását tekintve leginkább a húsvásárt juttatja eszünkbe. A játékötletek közt akadnak tényleg szellemesek, jóval kényszeredettebbek és a jó ízlés határait súrolók is (amire ugyan lehet azt mondani, hogy a karakter abszurd ízlésficamát képezi le a színpadi ízléstelenség, de én ebben nem hiszek).
A színészek igyekeznek ugyan a megírtnál életszerűbb, komplexebb karaktereket teremteni, ám lehetőségeik behatároltak. A legerősebb tétje a szerkesztő és az apa szembesülésének van. Ebben a jelenetben Kocsis Gergely karikírozás nélkül, szuggesztíven játssza el a csapdahelyzetből menekülni próbáló újságírót, aki fokozatosan magával is elhiteti, hogy morális fölénybe került áldozatával szemben. Takátsy Péter pedig kitűnően építi fel a figura összeomlásának stációit a kérlelhetetlen számonkéréstől saját morális ingatagságának belátásán át a kényszerű megadásig. Pelsőczy Réka játéka a második részben virtuóz one-woman show-nak tűnik, amely a szöveg fokozatos ellaposodásával minden színészi igyekezet és energia ellenére veszít érdekességéből. Dér Zsolt meggyőzően építi fel az ifjú újságíró betagozódásának folyamatát, Rujder Vivien sokat sejtető metakommunikációval hozza színre a belterjes férfivilágban elboldoguló újságírónőt, Tasnádi Bence pedig adekvát módon karikatúrát farag a folyton szájaló lúzer karikatúraszerűen megírt szerepéből.
Dér Zsolt, Pelsőczy Réka
Sokkal többet a színészi játék nem is hozhat ki a szituációkból. Arról sem vagyok meggyőződve, hogy rendezői eszközökkel többet lehetne tenni azért, hogy valami eredetibbet, közhelymentesebbet láthassunk meg annak a világnak a természetéből, amelynek a Doghouse és az Electra a lenyomatai; vagyis a dominanciaharcokra építő, a nőkkel inkább csak élvezeti cikként számoló macsóvilágból, illetve az ezzel elvileg harcban álló, szépség- és egészségmániájával voltaképpen ennek igényeit kielégítő feminin közegből. Valószínűleg nemcsak nekem jutott eszembe ezen az estén a Kamra bő két és fél évtizeddel ezelőtti sikerelőadása, az Ascher Tamás rendezte Katharina Blum elvesztett tisztessége; Bereményi Géza Heinrich Böll regényéből készült adaptációja a (bulvár)sajtó felelősségén keresztül tudott érzékletesen szólni egy eltorzult értékrendű társadalomról. Ám az ilyesfajta összehasonlítás értelmetlen: más az ábrázolt kor, eltérőek az analizálandó szociális anomáliák, éppúgy, mint a színházi trendek – és akkor az írói ambíció és formátum különbözéséről nem is beszéltünk. Az is lehet, hogy időre van szükség, amíg a kortárs dráma valóban érdekesen, sokrétűen és nem kiszámíthatóan tudja napjaink társadalmi torzulásainak komplexitását vizsgálni. Csak nehogy addigra már késő legyen…
