Liszt Ünnep
„Csak hogy halljam… s azután mind egyre gondoljak csupán, … míg újra hallom”
Kurtág György
Az idei Liszt Ünnep (október 11-22) gazdag programja többször kiválthatta a fenti óhajt-vágyat. Elsősorban a bemutatókra vonatkozóan, amelyek – miként ez a koncertélet gyakorlatában már-már bevett gyakorlatnak tekinthető – egyszeri alkalommal kínálják a hallgatnivalót. Tehát, „most vagy soha” – legalábbis „élőben”. Merthogy megannyi technikai lehetőség kínálkozhat későbbi újrahallgatásra, netán audio- vagy videofelvételen rögzítve. De az itt-és-most élménynek különleges varázst ad, ha az „első ízben” megvalósulás soha vissza nem térő lehetőségét kínálja.
Rangos alkotóművész hívta fel a figyelmet egy interjúban arra, hogy a „bemutató”, mint olyan, többféleképpen értelmezhető. Egy-egy kompozíciónak van ősbemutatója, kisebb-nagyobb helyi (országos, városhoz, illetve koncertteremhez kötött) premierje – de tekinthetjük a meghatározást az előadók szempontjából is. Szólista, kamara- vagy zenekari muzsikus bemutatóként éli meg, amikor először játszik egy művet (illetve, vesz részt annak megszólaltatásában). Még szélesebb a bemutató spektruma, ha a hallgatóság szempontjából nézzük, komolyra fordítva az „egy újszülöttnek minden vicc új” realitás-tartalmát.
A Liszt Ünnep bemutatói sorában mindenképp aranyoldalra kerül Kurtág György operájának, A játszma végének a magyarországi bemutatója (október 12.), amely hosszútávú sirámokra adhatott okot a Tatjánáknak. Mert bár volt lehetőség a milánói, Scala-beli ősbemutató látására-hallására a média jóvoltából, az élmény összehasonlíthatatlan. És itt érdemes kitérni a „feliratozás” gyakorlatára. Tény, hogy több mint célszerű értőn követni az operákat, mondhatni, hangról-hangra, még akkor is, ha a felirat-olvasás következtében megoszlik a figyelem a látni- és hallanivalók között. Éppen ezért lényegi Tatjána újrahallgatási igénye-vágya, mert csak oly módon juthatunk mind több érdemi élményhez-tapasztaláshoz a színpadi művet illetően.
MÜPA-rendezvényként, ugyancsak a Liszt Ünnep keretében, de a Zeneakadémián került sor két ősbemutatóra (október 16). A Solti terem adott otthont Wolf Péter új műveinek, amelyek – miként újabban mindinkább gyakori – vizuális látványelemekkel gazdagítva kerültek színre (animáció: Szalai Dániel, rendező: Kováts Kriszta). A címek (Sommerreise & A Reckless Requiem) ellenére mindkét opusz nyelve angol. Az első (zongorakíséretes) dalciklus német nyelvű címét az indokolja, hogy tudatosan kívánja az érdeklődő figyelmébe idézni a dalirodalom remekét, Schubert Winterreiséjét. Mondhatnánk sajátos „párdarab”-nak is, de ha valaki akár csak nem is hallott a Schubert-remekről, akkor is teljes értékűen tudja élvezni Wolf Péter és Fábri Péter „dalnovelláját”, amelyben női főhős életének egy szakaszába pillanthatunk bele.
Balog József szolgáltatta az érzelmi kaleidoszkóp mindenkori külső-belső színpadi környezetét, Wolf Kati pedig némiképp színpadot varázsolva, ám elsősorban mégis énekes-előadói teljesítményével aratott sikert. Mondhatni, mindenki a szívébe zárta a mű által teremtett személyt, aki olyan szituációkat villantott fel, amelyeket megélt, illetve átélhető élmények villantottak fel. Külön elismerés azért a szellemi teljesítményért, hogy ősbemutatóra tökéletes biztos szólam- (azaz szerep-)tudással érkezett. Csak remélhetjük, hogy a befektetett energia még sok alkalommal történő ismétlések során fog megtérülni. Épp a muzsikus előadó-páros remek teljesítménye veti fel a kérdést: valóban szükséges volt ehhez bármiféle látvány-háttér? (Néha az az érzése a hallgatónak, hogy egy-egy mű, illetve koncertműsor erejében nem bíznak azok, akik a tervektől a megvalósulásig segítik a produkciót, és mintegy támpillérként erősítik a több érzékszerv szimultán stimulálásával…)
A Rackless Requiem – melodráma-rokon ciklus, amelynél az énekes mozgása-gesztusai színpadot teremtőek, mondhatni, a belső (érzelmi) színpadot vetítik ki. Ebben az esetben a háttér-látvány jótékonyan fokozta (az amúgy sem jelentéktelen) hatást. Szenthelyi Krisztiánnak zenei háttérről Faludi Judit (cselló) és a zongoránál maga a szerző gondoskodott. A hatásos mű szereppé formálja az énekszólamot – és a hallgató komplex élménnyel gazdagodik. Azok közé a művek közé tartozik, amelyek első hallásra megszerethetőek, és eleve megunhatatlannak feltételezzük bármilyen gyakori újrahallgatását. Profán módon közelítve: sláger-ízű „komolyzene” (ez utóbbi meghatározást a gazdag gondolati tartalom is indokolja). Ráadásul Fábri Péter nyelvezete olyan, hogy minimális angoltudással is nemcsak hogy érthető, de már az első hallgatás közben is élvezhető megannyi szellemes nyelvi fordulata. A magyar nyelvű kivetítés pedig nagyban hozzájárul, hogy mindvégig aktív figyelem jusson a műnek és az első ízben hangzó életre keltő, alkalmi kamara-formáció művészi teljesítményének egyaránt.
Különlegességet tartogatott a Liszt Ünnep záró rendezvénye, amikoris a Staatskappelle Weimarnak köszönhetően első ízben hallhattuk Budapesten Liszt Ferenc Sardanapalo című, tervezett operája első felvonását, amelynek fogalmazványából David Trippett készített előadható rekonstrukciót. A pandémia miatt késett a magyarországi bemutató – az ünnepi rendezvénysorozat záróaktusaként viszont méltó módon járult hozzá, hogy a szerző neve ne csak „áruvédjegye” legyen a megannyi értékes programot kínáló rendezvénysorozatnak, hanem komponista-termésével maga is része legyen az élmény-kínálatnak. A rövid alkalomi kompozíció, a Weimari népdal szolgált a szerzői est mottójául, majd a Dante-szimfóniát követően csendült fel a Sardanapalo, korábban szinte ismeretlen arcát mutatva a zeneszerzőnek. A hangverseny előtti beavató előadás során Fazekas Gergely Liszt „kaméleon”-voltát említette, ami annyiban meglepő, hogy ezt a szerzői attitűdöt leginkább Sztravinszkijjal kapcsolatban szokás említeni, aki mintegy korszakolhatóan „váltogatta” stílusát. A liszti életmű sok szállal kapcsolódik az itáliai kultúrához, de a tipikusan olasz zenei (opera) stílusnak az ilyesfajta anyanyelvi elsajátítása-alkalmazása mindenképp felfedezésszámba menően hatott. S mivel nemigen volt alap prekoncepciókhoz, a meglepetés-élmény fokozta a hatást. Mindazonáltal nem lenne jogos, ha elhomályosítaná a műsor első részének élményét – pontosabban, ha nem értékelnénk eléggé a vendég-együttes játékának színvonalát, felkészültségét, a dirigens Kirill Karabits elkötelezettségét. Őket is jó lenne újra hallani – akár bemutató-élmény nélkül is.
