Shakespeare: Lidércek, Shaxpeare, Delírium / Örkény István Színház
Döng a zene ezerrel, a Most múlik pontosantól a Macskákon át a fene tudja milyen mulatós rockig. Mi több. Van operarészlet, és a Carmina Burana is hasít. Meg az újmagyar.
Fotók: Horváth Judit
A környezetem ijesztő módon elváltozott. A szobában minden forogni látszott, és a jól ismert tárgyak és bútorok groteszk, többnyire
fenyegető alakot öltöttek. Minden folyamatosan mozgásban volt,
mintha élne, és mintha belső nyugtalanság töltené el…
Albert Hofmann, az LSD feltalálójának visszaemlékezése
(részlet a műsorfüzetből)
A történetet Bodó Viktor öklömnyi bogarak járta, jóisten háta mögötti, leszokófélben lévő drogosok lakta, lepusztult rehabra teszi, csak épp véletlenül nem a Marat halálát, hanem a Szentivánéji álmot játszatja el az ápoltakkal. Pontosabban azt se. Illetve mégis. Csak nem úgy… Maradjunk abban, hogy kísérletet tesz rá. S ha nem is a szó klasszikus értelmében véve – épp ellenkezőleg –, de nagyon sikerül neki. (Méghozzá Závada Péter átirata és a társulat improvizációi alapján.) Közben döng a zene ezerrel, a Most múlik pontosantól a Macskákon át a fene tudja milyen mulatós rockig. Mi több. Van operarészlet, és a Carmina Burana is hasít.
Meg az újmagyar.
Mindemellett színészi zsonglőrmutatványokra veszi rá a szereplőit. A szó minden értelmében. Megy nekik. Plusz megjelenik az obligát meztelen férfitest. Kettő. Nem véletlenül ragaszkodik hozzá. Megközelítőleg hasonló reminiszcenciákat vált ki, mint eddigi munkáiban. Az épp nem harcra kész férfiprincípium esendő kiszolgáltatottságát. A kiszolgáltatottság e mélyen fájdalmas, velőtrázó formája mindvégig ott kísért a történetben. Immár ruhában. A vége felé – nem mondom, hogy mindenen túl – ennek betetőzéseként merő nosztalgiából besétál egy revizorszerű alak (vagy éppen, hogy nem az), aki a várva várt fenntartónak mondja magát, s miközben számolatlanul osztja az eurómilliókról szóló ígéreteit, elmutogatja, suttogja, ordítja (vezekli?) egy képzeletbeli pimasz hatalom minden g…ségét. Pszichológiailag nagyon ott van. Majd mikor végzett, rendesen agresszív kisérőjével együtt elsétál a közeli gyógyszerosztásra.
Letaglózó pillanat.
Még akkor is, ha a történet során már szóba hozták, hogy milyen legyen az aktuális színház. Legyen-e például társadalomkritikus. Szóval volt időnk gondolkodni rajta… Akárhogy is, meg kell küzdeni az előadásért. Elsőre szétesősebbnek látszik, mint a Kertész utcai Shaxpeare-mosó (esősebb is, csak épp az égből – padlásról – nem víz, hanem eső áztatta drog folyik), viszont annál is mélyebbre megy. Olyan mint egy terápia. Illetve nem olyan.
Az.
A zene… (musicaloperett, bocsájtja előre a műfajt a – szintén démonjaival küzdő – darabbéli rendező, de zeneileg ennél jóval szélesebb merítést kapunk), szóval a zene többnyire nem más, mint pillanatnyi flash. Ám annál erősebb hatású. Berobban, érzelmeket korbácsol, aztán már ott sincs. Félbeszakad. De nem csak a zene – félbeszakad itt minden. Cogitus interruptus, ha lehet így mondani. Pillanatonként darabokra hasított, szaggatott létezés. A való világ mintájára készült, agyunkba hatoló, túlzsúfolt szimbolikájú színpadi akció, amely fölpörögve már-már az értelmezhetőség határán is túllép. Mit neki. Hekuba. S miközben cikáznak a semmibe hulló, jelentőségteljes félmondatok (majd, ha az Örkényt államosítják…), mi multitaskingolunk ezerrel, hogy megosztott figyelmünk lehetőleg ne szalasszon el semmit. (Magunk közt szólva is mission impossible.)
A színpadon az elcseszett létezés művészete, lent pedig az értelmezésé zajlik…
Betépve.
Legalábbis a maira formált színpadi történetben. Mert mi mást is tehetne egy tudatmódosításra szakosodott, szétcsúszott influenszerekből, színházi emberekből, szakadt rapperekből és egyszerű mezei árvákból álló drogos banda, körülvéve a híresen omladozó épülettel (most akár kitágítjuk ennek a képnek a szimbolikáját, akár nem…), minthogy megrettenve a hirtelen jött színházterápiás feladattól, hosszabb-rövidebb kihagyás után visszasüppedjen a tudatmódosításba. Nagyon vicces. Amellett, hogy mélyen tragikus. Annak a bizonyos tele pénztárcával érkező fenntartónak ugyanis mégiscsak virítani kéne valamit a beígért zséért cserébe. Mondjuk, színpadra tenni a béna Szentivánéji álmot, amit aztán maira lehet tunningolni. Bukolikus liget helyett penészes falakkal (Schnábel Zita munkája), fekete latexbe bújtatott szamárral, őrülten gyomorforgató szexjelenettel, dülöngélő hullákkal és dülöngélő, de még életben lévő szerelmesekkel. Továbbá könnyedén egyik figurából a másikba csekkoló színészekkel, závadai nagymonológokkal, Shakespeare szövegébe csúszó slam poetryvel, síppal, dobbal, zongorával, robbanásig feszített jelentéstartományokkal.
Mindeközben valami zsigeri történik velünk.
Hajduk Károly megríkat, mialatt mellbeverő monológjával lazán lenyomja az előadás nagyjelenetét (mindezt pedig egy ezerrel szakító Szécsi Pál-dallal tetézi), Hámori Gabriella – Titániaként tipródó – primadonnájának férfias életereje földbe tapos (hullaként is), Polgár Csaba permanensen zavarba hoz (pimaszul tükrözve létünk zavarát), Kókai Tünde a két figura egymásba olvadó komplexitásával nyűgöz le (Helénája drogelvonós ápoltként virít, vagy épp fordítva), Jéger Zsombor legfájdalmasabb mosolyainkat csalja elő (úgy is mint a lábosba hányás világrekordere), Zsigmond Emőke minden alakváltásával elkápráztat (nagyseggű Gyöngyiként legalább annyira, mint párductestű Pucknak öltözve), Giliga Ilka pedig kényszeresen tépázza az érzékeinket. Jelmezeinek harsány egésze és kifinomult részletei veszik a kort. Nem csak tipizálnak és beazonosítanak, megkülönböztetnek és behatárolnak, ennél többet is tudnak. Ha kell, egymásra halmozzák, ha kell, elhumorizálják a létezés síkjait. Egészen odáig, hogy csupán a kosztümjeivel el lehetne játszani az egész (őrülten belemenős) sztorit.
Bodó Viktor LSD-je (lásd a kezdőbetűknek alárendelt cím) földúlja a pszichénket. Elpusztít, megöl, föltámaszt, miközben rendre full röhejbe fúlunk. Hogy végül kitárjuk a karunkat annak az ezerrel pulzáló, megejtő rettenetnek, amit életnek neveznek.
