Kurt Weill – Bertolt Brecht: Koldusopera / Szegedi Szabadtéri Játékok, Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy
Bocsárdi László rendezése az elidegenítést iróniába fordító, a monotóniát sem nélkülöző, összhatásában mégis erőteljes brechti színház.
Mackie és a bordély hölgyei Fotók: Szegedi Szabadtéri Játékok
Maga az alkalom rendkívüli: egy határon túli, élvonalbeli színház társulata adta elő a Koldusoperát a Szegedi Szabadtéri Játékokon, ezúttal az újranyitott Újszegedi Szabadtéri Színpadon. A sepsiszentgyörgyiek, Bocsárdi László igazgató-rendező vezetésével, mondhatni, a legnehezebb utat választották: prózai társulatként játszották el az operát, azaz az előadásban legalább annyira fontossá vált a weilli zene, az ének, a songok, a kórusok megszólaltatása, mint Brecht művének színre vitele.
A hangzást, a minőségi zenei hátteret a szegedi szabadtéren muzsikáló zenekar biztosította, s a produkcióban részt vett a Szegedi Szabadtéri Játékok énekkara. A muzsikusok és az énekesek az emeletes színpad felső karéjában foglaltak helyet, a zenei vezető, karmester Incze Katalin állandóan „akcióban” volt, nemcsak lendületesen vezényelte a nagy létszámú együttest, hanem olykor kommentátorként-narrátorként is szerepelt a produkcióban. Ez egyébként Bocsárdi Brecht-rendezésének egyik specialitása: bár természetesen megjelentek (kivetített) feliratok is a brechti dramaturgia kívánalmai szerint, ám a szereplők némelyike narrátorként szintén jelen volt a játék hangsúlyos helyein. Például Szakács László karakteres Peachumje vagy Erdei Gábor Penge Mackie-je.
Penge Mackie: Erdei Gábor
Bocsárdi felfogásában a brechti játék szikáran, szinte érzelemmentesen szólal meg, szenvtelenül, monoton módon zakatol, amit csak felerősítenek a zenei szólamok s a songok kitartott hangjai, a pattogó ritmus: mindennek a színjátszásban is konzekvenciái lesznek. Mert hát a szereplők – prózai társulat játékosaiként – nem operaénekesek vagy „zenés színészek”, ugyanakkor legtöbbször hibátlanul kiéneklik az egyáltalán nem könnyű hangváltásokat, a mély és magas hangfekvésű szólamokat. Benedek Ágnes sprőden kemény Pollyja például könnyedén hozza a magas fejhangokat, éneke nem csuklik meg egy percre sem, ahogy a többieké, Gajzágó Zsuzsa Kocsma Jennyjéé és Erdei Mackie-jéé sem. A produkció formátumos zenei kivitelezésén érződik az erős és intenzív háttérmunka, ami, gondolom, Sepsiszentgyörgyön, az anyaszínházban gyümölcsözően folytatódhat még tovább.
Tigris Brown: Pálffy Tibor (középen)
Bocsárdi László rendezése az elidegenítést rendre feszes iróniába fordító, a monotóniát sem nélkülöző, összhatásában mégis rendkívül erőteljes brechti színház. Semmi tinglitangli, vagy a túlcsorduló érzelmekbe való belefeledkezés hullámvasútja, szabatosan, összehangoltan működik a konstrukció. Bocsárdi elemző racionalizmusa, rendezői keménysége találkozik itt Brecht didaxisával. S mivel a zene – Kurt Weill muzsikája – legalább olyan hangsúlyos a játékban, mint a színjátszás és a látvány, ezért a produkció, ha lassan kap is erőre, végül célba ér. Mintaszerű a hangszerelés, a fuvola, a klarinét, a fagott és a többi hangszer összhangja. A weilli zenét ilyen komplex módon játszani utoljára talán Ascher Tamás 2001-es, Katona József színházi Koldusoperájában hallottam. Bartha József csillogó, tükröződő, forgó kazettákkal is operáló monumentális díszlete, Cs. Kiss Zsuzsanna színes parókáinak, tépett dominacuccainak meg macsó öltözékeinek karakterjellemző poézise pazar látványvilágot teremtve szolgálja a rendezői koncepciót.
A rendező és a társulat nem aggat rá a darabra semmiféle aktualizáló tartalmakat, még akkor sem, ha a brechti világkép és a songok ezt igencsak lehetővé tennék. Árad a muzsika, játszanak a játékosok, ülnek a dalok, s látszólag semmi több. Ám amikor Gajzágó Kocsma Jennyje egy szál magában, egy karcsú tangóharmonika-szólammal a háttérben, a hatalmas, öblös színtér közepén, ezervalahány, pisszenés nélkül figyelő néző előtt, földrengéses, telt altján a képünkbe tolja és a szívünkbe égeti a Salamon-dalt (tudják: a dicsőségről és a bukásról), akkor vulkanikusan tör elő és fölszikrázik a dráma, az eldobott, cserben hagyott szerető mélyről fakadó, gyilkos iróniába meg szarkasztikus gúnyba csomagolt fájdalma. De ugyanilyen erővel szól a többi szólam is, árulásról, megcsalásról, hatalomvágyról, az érzelmek semmibe hullásáról.
Kocsma Jenny: Gajzágó Zsuzsa
Az előadás elsősorban összehangolt csapatmunka, a hatalmas apparátus, a színészek, a muzsikusok hibátlanul precíz együttműködése. Szakács László szikár, visszafogottságában is markáns Peachumje hatásosan jeleníti meg a gengszterájnak feszülő üzletember lefojtott indulatait, D. Albu Annamária Peachumnéként erőteljesen játssza az aggódó anya hisztérikus elszántságát, Pálffy Tibor a minden hájjal megkent, dévaj Tigris Brown kaméleontermészetű álszentségét. Benedek Ágnes Pollyja az aranyszőke parókájával, szuperminijével s a krekk nyegleségével együtt maga a megtestesült érzékiség, ugyanakkor józanul számító amazon. Erdei Gábor Penge Mackie-je karakteres rendezői választás: ezúttal nem a szokásos, lenyalt hajú, snájdig, kamáslis dendi játssza a gengsztert (leánykori nevén Bicska Maxit), hanem igencsak testes, ám rámenős férfiú. Erdeinek nem az alkata, hanem a figurája penge, szembemegy a hagyománnyal, pofon üti a Brecht-játszás „közízlését”. Csillogó, fekete pikkelyes bőrszerkója, laza ingjei csak rátesznek az alakra, fokozzák végletes, vad nyerseségét. „Kérem az elszámolást” – hajtogatja ellentmondást nem tűrően a lesittelt Mackie az üzlettársának, Brownnak a végső verdiktet: a főrendőr csak dadogni tud, az úri gengszter az akasztófa árnyékában is magabiztos: pompás szcéna.
A masszív koldusfinálék kórusaiban könnyedén kiegyenlítődnek a néhol széttartó hangzások, Kurt Weill mágikus zenéje a dramaturgiailag fontos pontokon jócskán fölerősíti a kihegyezett brechti párbeszédeket, a songokat. Az előadásban Vas István és Blum Tamás fordításait használják, a szövegek ma már kissé archaizáló, szentenciaszerű szólamai nem koptak meg az időben: „Előbb a has jön, aztán a morál.” A bő háromórás előadás, feltételezem, feszesebbé válhat Sepsiszentgyörgyön; a koldusgúnyák hosszadalmas felsorolása például némiképp „leülteti” a jelenetet.
Bocsárdi előadása nem kínál könnyed nyáresti szórakozást. Ám a maga rétegzett hatásmechanizmusával szólaltatja meg az operát, s a brechti tartalmakat a keményre csiszolt rendezői világán átszűrve bocsátja a publikum elé. Amit akár az e művel újranyitott Újszegedi Szabadtéri Színpad ars poeticájaként is értelmezhetünk: minőségi színházi élményt kínálni nyári szabadtéren, esténként több mint ezer fogékony nézőnek.
Díszlettervező: Bartha József, jelmeztervező: Cs. Kiss Zsuzsanna
Az már csak a ráadás volt, mikor az idei, hisztérikus kánikula közepette, 2019 augusztusában, éjfél felé közeledve didergetős, jéghideg éjszakában láthattuk, amint hősünk, Penge Mackie – miközben épp fellógatták, akár az angol lobogót – kajánul vigyorogva nézte, csak nézte, ujjaival malmozva, udvartartását (és minket is, a nézőket), jól tudva, hogy jön a hatalom felmentő ítélete. Mert le volt zsírozva ez is, akárcsak főrendőr és a kolduskirály bizniszei.
