Kovács Adrián-Galambos Attila: A Pendragon-legenda / Budapesti Operettszínház
Sokan felkapták a fejüket arra, hogy már Szerb Antal kultikus regényéből, A Pendragon-legendából is musical készült, és sehogyan sem tudták elképzelni, hogy a temérdek filozofikus gondolat hogyan kerül át a Budapesti Operettszínház Kálmán Imre Teátrumába. Hát olyan nagyon nem is kerül át.
Fotók: Gordon Eszter
Aki figyelmesen megnézi a szórólap kisbetűit is, láthatja, hogy a műfaji meghatározás: musical Szerb Antal regénye nyomán. Vagyis nem az eredeti mű színpadi adaptációját ígérik, hanem, mint egy trambulinról elrugaszkodva, kieszelnek valami ahhoz színleg hasonlót, de azért mégiscsak mást.
A tettestársak a zeneszerző Kovács Adrián és a szövegíró, Galambos Attila. Tán neki volt nehezebb dolga, mert nyilvánvalóan nem tarthatta meg az 1934-ben született regény több mint negyven szereplőjét, mindössze hét színész játssza el a különböző alakokat, ezért eggyé gyúrt több szerepet. Remek kvízkérdés lehetne, hogy egy-egy színész melyik regénybeli szerepeket sűríti magába. Amúgy persze ennek tényleg nincs sok értelme, mert az eredeti mű inkább csak „dobbantó”, nem járunk messze az igazságtól, ha azt állítjuk, hogy a musical nyomokban Szerb Antalt tartalmaz.
Az alaptörténet megmaradt, Bátky János szobatudós ezúttal is egy walesi kastélyba érkezik, hogy ott lázasan kutassa a középkori titkos társaság, a Rózsakeresztesek nyomát, akik hisznek a halál utáni feltámadásban. De a nyaralásnak is beillő kellemes utazás lidércnyomássá fokozódik, hiszen mások ugyanitt milliárdos örökséget akarnak felkajtatni, elrabolni, és bizony, ha úgy adódik, a gyilkosságtól sem rettennek vissza. Meg hát ugye ilyen ódon falak között kísértetek is tanyázhatnak, így aztán azok is jócskán bezavarnak a békésnek hitt könyvtári búvárlásba. Ráadásul még egy szerelem is adódik, ami szintén válhat zavaró tényezővé. Végül is Szerb életében is az volt, ábrándozni, merengeni, töprengeni inkább szeretett róla, mint a valóságban megélni. Amikor ott volt az annyira vágyott csoda, lényegében eliszkolt előle. Nem titok, hogy Bátky figuráját sok tekintetben magáról mintázta, és számára a könyvtár is csoda volt, létének legfőbb tényezője, ott élt át szinte mindent. Ami nem adatott meg számára, azt a könyvek segítségével megálmodta magának.
A Pendragon legenda ilyen leírt álomsorozat. Mint az álomban, valós és szürreális elemek keverednek benne, a krimi kísértethistóriával, a képtelen kaland elmélyült gondolatokkal vegyül, miközben a könyv elég sötét, bár költői vízióvá áll össze arról a világról, amiben szinte állandóan fenyegetettségnek vagyunk kitéve. Benne vannak ebben az első világháború keserű tapasztalatai, és valószínűleg már a második előszele is.
A legkevesebb, törvényszerűen, az esszébe illő eszmefuttatásokból marad. Fölerősödik a krimi, kísértethistória szál, és meglehetősen jól jelen van, hogy ezt a vonulatot Szerb már maga is parodizálja. A gyomorszorító fenyegetettséget viszont kevéssé érzem, inkább nevetek, mint szorongok, ami persze nem olyan nagy baj. Ha a színpadi játékban nem is eléggé, de Kovács zenéjében nem ritkán jelen van a nyomasztó légkör, képes olykor hátborzongatóvá, keménnyé, drasztikussá válni, de a vicces momentumokkal is jól eggyé olvad a Mihalics János által roppant intenzíven, feszültségkeltően játszó zenekar.
A leginkább táncoskomikusi szerepkörben parádés Kerényi Miklós Mátéra Bátkyként ezúttal szemüveget adtak. De nem csak ettől válik tudóssá, egyre komolyabb szerepekkel birkózik meg, most is képes érzékeltetni azt a mindent elsöprő kutató szenvedélyt, ami ennek az embernek a sajátja, és amikor táncra lehet perdülni, meg mókázni is lehet, akkor persze még inkább elemében van. Szabó P. Szilveszter fölöttébb tartásos, talpig elegáns, rejtélyes lord, de azért kiszámíthatatlanul veszélyesnek tűnik, mint egy vámpír. Mészáros Árpád Zsolt Morvinként a sokadik főgonoszát adja, amúgy nem mondom, hogy nem áll jól neki. Ő hajt elvetemült eszközökkel a temérdek pénzre. Mellé társul Janza Kata Eileen St. Claire-ként, azt is nyilvánvalóvá téve, hogy az aljasság sem fenékig tejfel, mély fájdalom is kiérződik az énekéből. Simon Panna a szerelmi szál, kissé hóbortos, de roppant szeretetreméltó.
Kerényivel együtt azért csak becsempészik az előadásba a hagyományos táncoskomikus-szubrett „vonulatot”. Pesák Ádám és Soós Máté Bátor erősítik még az apait-anyait beleadó színészcsapatot. Amikor többen is szinte üvöltésig fokozzák az éneklésüket, azt hiszem, jobb lenne nem annyit beleadni. A hangerő különböző, akár igen halk, fokozatai rengeteget segíthetnének a figura árnyalásában. Amúgy pedig egy olyan kis helyiségben, mint amilyen a Kálmán Imre Teátrum, végkép nincs szükség erre. Ahogy arra sem, hogy többször, aki éppen énekel, a magasba emeljék. Nem ettől lesz izgalmas a látvány, hanem Túri Erzsébet díszlet- és jelmezterveitől. Sejtelmes, némiképp félelmetes, titkokat rejtő látványvilágot teremt, ami kissé lidérces, ugyanakkor festői szépségű. A tánckar jókora elánnal, sodró lendülettel vesz részt a produkcióban, Lénárt Gábor intenciói szerint.
Somogyi Szilárd rendezése szűkös színpadi keretek között is grandiózus. Nagyon egyben tartja a szereplőket. Lelkesedés, ügybuzgalom, profizmus árad a deszkákról. Meg pénz, paripa, fegyver. A Pendragon-legenda némiképp vitatható, de érdekes, élvezetes előadás akkor is, ha Szerb Antalt tényleg csak nyomokban tartalmaz.
