Kiss Csaba: De mi lett a nővel? – Gyulai Várszínház
Három pasas monomániásan beszél egy ott nem lévő, eltűnt nőről. Folyik belőlük a szó. Be nem áll a szájuk. Mondják és mondják a magukét. El is játsszák, amiről regélnek.
Szélyes Ferenc, Kárp György és Győrffy András Fotók: Kiss Zoltán
Mindegyiknek volt valami köze Irina Bikulinához. De csak valami. Számukra semmiképpen nem elég. Megragadta a képzeletüket. Egyfolytában ott motoszkál a gondolataikban. Képtelenek szabadulni tőle. Kiszínezik azt, ami történt, valószínűleg azt is, ami nem. Tűzbe hozzák őket pusztán az emlékek is. Egymást hergelik, froclizzák, ugratják, kifigurázzák, három színész jutalomjátékaként.
A De mi lett a nővel? című darab, ami az 1997-es ősbemutatója óta túl van a belőle készült huszonötödik produkción, azért lehet olyan sikeres, mert három színész iránt van végtelen bizalommal. Nincs ugyanis benne semmi fakszni. Alig szükséges díszlet, nincsenek különösebb fények, semmi lézersugár, előadható akár szobavilágításban is. Flancos jelmezekre sincs szükség. Kevés szereplős, meglehetősen könnyedén utaztatható. A színészi tehetségben, a felkeltett képzeltben, a végtelen játékosságban van az ereje.
Eddig főleg középkorúak adták. Merészség volt Béres László rendezőtől, hogy jócskán nyugdíjas korú művészekre, az erdélyi színjátszás jeleseire, Győrffy Andrásra, Kárp Györgyre, Szélyes Ferencre gondolt a Gyulai Várszínház égisze alatt megtartott premierhez. Úgy vélte, hogy az élet utolsó szakaszában való fellángolás még izgalmasabb. A sok mindenen túllévő, a tapasztalatok garmadájával rendelkező művészek beleplántálhatják az előadásba amit átéltek. Ráadásul a nyolc Csehov novellából Kiss Csaba által érzékenyen megkomponált szöveg három színészről szól, akik Bikulina báró estélyére utazva – akinek unokahúga a rejtélyes, felmagasztalt Irina, unaloműzésként, energia és lelki feltöltődésként szórakoztatják egymást.
Szélyes Ferenc és Kárp György
Ha úgy tetszik, bevándorolják életük stációit a karizmatikus, vonzó, erotikus vágyakat ébresztő nőről traktálva egymást. És közben eljátszanak jó néhány szerepet, hiszen amiről beszélnek, azt meg is elevenítik, szélsebes karakterváltással. Egyik alak bőréből a másikba bújnak minden kunszt nélkül. Nem szükséges hozzá gyors-öltözés. Jó akár az eddigi Szélyes Andrea által tervezett jelmez is. És elég a szintén az ő elgondolásai szerinti mindössze három díszlet, egy termetes nagybőgő tok, egy tekintélyes méretű utazóláda, és egy kottatartó. Ezekből aztán bármi lehet a fantázia segítségével. Ráadásul a kamaraszínházban tartott gyulai premieren nem vitték föl a színpadra az előadást, hanem kiszedve székeket, lehozták a színpad és az első széksor közötti, a publikummal azonos szintben lévő, összeszűkített játéktérbe, érzékeltetve, hogy ez nem tőlünk távol eső történetfüzér. Hasonló dolgok bármelyikünkkel megeshetnének. Akár helyet is cserélhetnénk a színészekkel, és mi mesélhetnénk nekik a saját történeteinket.
Még a Kiss által rendezett ősbemutató előadását láttam a Budapesti Fegyház és Börtönben, köznyelven a Gyűjtőfogházban is, Gyabronka Józseffel, Honti Györggyel, Horváth Lajos Ottóval. Volt utána közönségtalálkozó, akkor a fogvatartottak is meséltek a történeteikből a színészeknek. A darabban felvetett dilemmák egyike, hogy mi a jobb, az életfogytiglan, vagy a halálbüntetés? Felállt valaki, aki határozottan közölte, hogy az életfogytiglan a jobb, mert az ezzel járó 15 éves ciklusból ő már a második kört tölti. Ez hasonlatosan tragikomikus szituáció volt, mint amilyenekből a darab építkezik. Izgalmas volt látni, hogy a férfi fogvatartottak milyen felfokozott érdeklődéssel figyelték a náluk vendégszereplő előadást. Meg is fogalmazódott, hogy ők is gyakran beszélnek jelen nem lévő nőkről, és ők is nyilván történeteket, igaz, nem igaz legendákat is kerítenek köréjük, ezzel vágyálmaiknak is hangot adva.
A gyulai közönség körében is fel-felsóhajt valaki, vagy csak szaporábban veszi a levegőt, netán egyre meredtebben figyel, sejthető, hogy valamitől találva érzi magát. A három kiváló színész újabb és újabb jelenetbe fog, közben civilként megdumálják mi legyen a következő téma, amit eljátszanak, majd rögvest „átcsapnak” az ehhez szükséges figurába. Komédiásként jelenítenek meg tragikumot is. Ehhez képest az egy részben adott produkció első felében viszonylag keveset nevetünk. Gyakran inkább emelt hangú „általános” szövegmondás folyik, mint felszabadult játék.
Győrffy András és Kárp György
A második „félidőre” viszont oldódnak a görcsök. Kibontakozik a finom líraiság, de a vaskos, vásári hangok is jobban érvényesülnek, komikus és tragikus felhangok előzékenyen egymásba olvadnak, a végletek erősítik egymást, már szárnyal a három színészlegenda. Kezdenek olyanok lenni, mint amikor egy remek próbán mindenki nekiszabadul, akár féktelenül marháskodik, de közben igen komoly dolgokról is szó van, és ezek is jobban kibontakoznak attól, hogy sikerült a béklyóktól megszabadulni. Györffy, Kárp és Szélyes ekkor már elemükben vannak, ahogy civil létük összeolvad a színészetükkel, idős koruk az ifjúságukkal. Amikor az előadás végén szembefordulnak velünk, mindegyikük tekintetéről lerí, hogy több nőt is megidéztek magukban. Vagy tán nem csak magukban, hiszen óhatatlanul is sok mindent elénk tártak a múltjukból.
Zúg a vastaps, a közönség hosszan, méltán ünnepel.
