Most múlik

Két pécsi előadásról

Tudósításom e két előadásról, miközben írom, olyan, mint a régi világrend búcsúztatása. Visszatekintés két tisztes, békebeli előadásra.

Györfi Anna és Stubendek Katalin Fotó: Mihály László, Pécsi Nemzeti Színház

Telt ház a pécsi színházakban – csak pár hete volt, de mintha már több éve… Azóta szokunk a valós időben online zajló közvetítésekhez, a live streamekhez. Nézzük őket, követjük az ajánlatokat. A nemrég még színházba járók felfigyelnek a beharangozott netes előadásokra, amelyekből, bővülve az archív felvételekkel, nőttön nő a kínálat. Ha tehetjük, otthon vagyunk, home office-üzemmódot próbálgat a fél ország. Kivárunk – s éppen engedjük el az eddig ismert világrendet.

Március elején láttam a Pécsi Nemzeti Színház két előadását, s most a hónap közepén fejezem be a róluk készülő szöveget. Két olyan hét telt el közben, amit, azt hiszem, nem fogtunk még fel. Tettük, amit a begyorsuló idő követelt, de nem értük még fel ésszel a váltás mibenlétét. Tudósításom e két előadásról, miközben írom, olyan, mint a régi világrend búcsúztatása. Visszatekintés két tisztes, békebeli előadásra. Az éppen eltűnő korszak lecsengésének lekottázása.

Február végén vállaltam, hogy szokásomtól eltérően írnék most néhány, nem az alternatív szcénában játszódó pécsi színházi produkcióról is. (A nemrég bemutatott jó hírű, s ahogy érzékelem, élénk izgalmat kiváltó Fúrnitúrra többek közt, amit szintén terveztem megnézni, a kialakult helyzet miatt beláthatatlan, mennyit kell még várnom. Ilyen sem volt még, hogy a műsornaptárakat elfelejthetjük.) Két jó minőségű, különböző mértékben ismert alapanyag megbízható színpadra állításának lettem így tanúja két egymást követő napon.

Az Edith és Marlene sztorijára a középkorúak bizonyára emlékeznek, a húsz éves darab több feldolgozásban volt látható az elmúlt két évtizedben. Kíváncsian figyeltem, új adaptációjától vajon mi várható ma, és egyáltalán hogyan hat most e sokunk által ismert történet. Érdekes módon a zenei réteg bizonyult erősnek, hatásosnak, átütőnek. Ez alkotja a gerincét a szerkezetnek, ami egyúttal istenkísértés. Majdhogynem megoldhatatlan, vélhetnénk, ám éppen ezen a nagyobb nehézségen lendült át az előadás a zenekar és a két címszereplő színésznő jóvoltából. El kell ismerni, ez a regiszter működött. Katartikusan hatottak az ismert slágerek magyarul is. A darabot, amely a két zseniális énekesnő zenei megszólalását idézi, könnyű belátni, egeket ostromló kísértés volt színre vinni – természetesen az eredeti énekhangok s énekprodukció elérhetetlenségének nyilvánvalósága miatt. Ám Piaf zenei megjelenítése nemcsak Vári Évának és Kútvölgyi Erzsébetnek, hanem most Stubendek Katalinnak is sikerült. A történet íve azonban a többnyire erőteljes dalbetétek, énekszámok közt nem rajzolódott ki töretlenül és eléggé érzékletesen.

Marlene Dietrich: Györfi Anna Fotó: Mihály László, Pécsi Nemzeti Színház

Félhomályban, sötétben folyik a játék a fenti zenekar-pódium-bár s a lenti öltöző-szalon kettétagolt terében. A két címszereplő mellett két másik színész van még jelen. Az összes női (főként barátnői) és az összes férfi (támogatói, felfedezői, szeretői) szerepkört egyetlen nő: Darabont Mikold s egyetlen férfiszínész: Vidákovics Szláven formálja meg. A szerepösszevonások, ha koncepcionálisan nem igazoltak, számomra zavaróak. A gazdasági és logisztikai racionalitás az ok, hogy ne több színészt kelljen mozgósítani a több kis szerepre? A takarékoskodáson kívül indok lehet önmaguk kipróbálása is különféle karakterekben a színművészetis vizsgaelőadásokban. Itt inkább leegyszerűsítésnek hatott a döntés. A szituációk nagy részének megoldása is, sajnos, meglehetősen klisészerű. A vége ugyancsak: mind Marlene reakciója Marcel halálhírére, mind a meggyötört, megtört, leépült Piaf záró dalának lelkülete arról, hogy nem bán semmit. Ez utóbbi konklúzió ugyanis kevéssé érthető igazán a karakter megelőző, regresszív állapotaiból. Eltöprengtem: talán az adhatott volna új dimenziót a drámának, hogy ígéretéhez híven, amit mottóként is használ az előadás a tájékoztató anyagain: „Mindig énekelni fogok, és azon a napon, amikor nem énekelek többé, meg fogok dögleni”, ekkor már mégsem énekel? Esetleg az, ha eredetiben halljuk a szívbe markoló slágert, vagy csak a zenéjét, s ő mímeli, hogy énekel, vagy csak jelen van?

Voltak viszont nagy pillanatok az előadásban. Számomra az, amikor első találkozásukkor Marlene elvarázsolja Edithet, aki nem hitte addig, hogy a német díva, aki szinte mindenben az ellenkezője, lenyűgözheti éneklésével. A Marlene Dietrichet alakító Györfi Anna viszont képes rá. Ahogyan Edith megfeszül, felkel öltözői/nézőtéri székéről és rácsimpaszkodik lentről a pódiumon álló kolléganője kezére, megadása és összetartozásuk jeléül, a néző is behódol. A bemutatkozás egyben áttörés. Az ehhez fogható, hatásosan megoldott drámai pillanatokból azonban kevés van. A közönségességre és a mediatizáltságra játszanak rá az adaptációban. Marlene karaktere kollegiális Edithével, meggyőzően alakítja, hogy nem riválist lát benne. Jóindulatúan vezeti be a showbusinessbe annak nyomatékosításával, hogy nem kell elveszítenie párizsi utcai veréb-jellegét: ez lett a márkajele. Ez szép, de kevés. Az alkotók azt hangsúlyozzák interjúikban, hogy erre fókuszáltak: a kulisszák mögötti háttértörténésekre, arra, hogyan készülnek a sztárok, ám e téren nem szolgáltak meglepő fordulattal, megoldással, újszerű meglátással. Az adaptáció így felemás lett: széttart, nem különösebben szól ma hozzánk.

A nagyszínházban játszott Játék a kastélyban egész estés, igazán szórakoztató, könnyed előadás két szünettel, jó dinamikával: mégsem túlzottan hosszú. Bár közhely mindkét megállapítás, amivel kezdem, de vállalom őket. Molnár műve hozza azt, ami (várható tőle), hiszen megbízható darab, amit nehéz elrontani. A második pedig csak annyi: Köles Ferenc.

Turai: Köles Ferenc Fotó: Körtvélyesi László, Pécsi Nemzeti Színház

Most következik a kifejtés. Hála a szerzőnek és darabja kristálytiszta szerkezetének, megéri azt bemutatni nagyszínpadon, olyan látványos, úgy adja magát; oly izgalmas és fordulatos, mulatságos és megkönnyebbülést hozó polgári színdarab. A rendezés megfelelt a történetmesélés szabályainak, korrektül kiszolgálta, tette színpadra a molnári dramaturgiát. Elrepített máshova: gazdag emberek léha szórakozásaiba csöppentünk az ántivilágban. Jelen adaptáció (korabeli, jól funkcionáló) látványvilágának megejtő eleme a sejtetően tengerre néző szabadtéri, éjszakai kilátás hátrafelé, amit igen hatásosan építettek meg. Ugyanaz a fülbemászó néhány melódia szólt végig, miközben élvezhettük a kellemesen pikáns cselekmény kibontakozását. Az a dimenzió viszont, ami közelebb hozhatta s elmélyíthette volna, s amivel az előzőekben jellemzett előadás is kezdhetett volna többet: a színház a színházban-keret, ami kitöltetlenül maradt. A Piaf-darabban az előadóvá lényegülés és a kulisszák mögött levés feszültsége, a közönséggel játszás adhatott volna ki valami többletet, itt a darabon belül megrendezett darab színrevitele maradt meg komédiázásnak, burleszkszerűnek. Vártam volna a szerepsablonok áthágását, a többrétegű játékot: a reflexiót az áttételekre. Az életmentő szerepjátszás konceptusa mégiscsak magas labda.

Jelenet az előadásból Fotó: Körtvélyesi László, Pécsi Nemzeti Színház

Akire mindezek nem érvényesek, s akinek a mozdulatain, jelenlétén az emberi folyton átragyog: az imént említett színész. Az ő ottléte többszörözi meg, bontja ki hálás karaktere és szituációi mögötteseit, tartja fogva a tekintetet. Büntet és elsimít, igazságos és bosszúálló, bölcs és esendő. Rezonőr figurájában mindez benne rejlik, s a színész gesztusai tesznek arról, hogy e tartalmak manifesztálódjanak is. Nem játssza le társait, csak ott van és él a szeme, a háta.

Igaz, nem minden alak számára adódik mód ilyen fokon és sűrűségben az áttűnésekre, amelyekre az övé szövegszerűen is lehetőséget kap. Hiányzott nekem mindazonáltal a vígjátéki figurák eredendően és szükségszerűen markáns, harsány megformálásán túli összerendeződés az előadás egészébe valamiféle többletjelentés, hozzánk szólás jegyében.

Ez (is) történt közvetlenül az új időszámítás kezdete előtt a pécsi színpadokon. Elrepültünk a múlt század elejére, közepére. Ezután talán másképp lesz; az új tapasztalatnak, ami most érik, valamiként nyomot kellene hagynia a színházi előadásokon. Hogy fényében/árnyékában megjelenjen az éppen kitárulkozó zsigeri tudás az emberi jelenségről, egyedi és általános szinten. A kastélyba és történelembe zártság érvényességéről, pódiumra kitettségének felelősségéről.