Két előadás Szegeden
Két előadást is kínál a Szegedi Nemzeti Színház, mindkettő a színházról, pontosabban egy-egy színházon keresztül rólunk szól. Kérdés, mennyire sikerül minket megszólítaniuk.
Fotók: Szegedi Nemzeti Színház
Körülbelül három évvel ezelőtt kapta fel a fejét Szegeddel kapcsolatban az újságírószakma, amely már annyi alkalommal csalódott a Szegedi Nemzeti Színházban, pontosabban az annak élére került igazgatókban. Ekkor érkezett ugyanis ide Keszég László főrendezőként, és indult el valami színházibb dolog Szegeden. Ennek vége felé, a kulisszák mögött zajló drámával a vállukon a szegediek egy kiváló Kazamatákat mutattak be.
Tavaly ugyanis igazgatóválasztás volt, amelyen borítékolhatónak tűnt Gyüdi Sándor ismételt vezetői korszaka Keszéggel és Spiró Györggyel. Ám volt egy másik, belső pályázó is, Barnák László színész, és ez a helyzet megosztotta a társulatot. A korábbi vezető visszavonta a pályázatát, és nyert Barnák. Ha nem egy ismert színházi alkotó kerül egy teátrum élére, sosem az a legizgalmasabb kérdés, hogy ki az igazgató, hanem hogy ki lesz a művészeti vezető, avagy a főrendező. Ebben az esetben Horgas Ádám pályázott a győzővel, és lett a szegedi színház főrendezője. Nem indult rosszul ez az időszak: egy professzionális és mozgalmas Valahol Európában és egy finommívű Az utolsó üzlet jelezte, elindult valami Szegeden.
Ezek után természetesen fokozott kíváncsiság övezi Horgas Ádám rendezéseit, merre megy tovább a Szegedi Nemzeti Színház: a könnyedebb vagy a nehezebb utat választja?
Színházi bestiák
Két olyan darabot mutattak be nemrég, ami egyaránt a színházról szól, pontosabban a színházon keresztül szól hozzá a világhoz. A Színházi bestiák első látásra a könnyedebb szórakoztatás irányát ígérte. A cím vígjátékot sejtetett, és ezt a plakát is aláhúzta, amelyen nők mosolyogtak, ráadásul viktoriánus jelmezben. Annyira nem lett víg a produkció, mint gondoltuk, és ezen az előadáson a mögöttem ülők is meglepődtek, elégedetlen és csalódott sustorgásuk kisebb lázadássá duzzadt…
A kortárs angol szerző darabja ugyanis nem vígjáték. Abba a korba visz minket, amikor először léphettek színpadra a nők Angliában, igaz, akkor még inkább prostituáltaknak tekintették őket, akik csak mintegy ízelítőként a lényeg előtt megmutatják bájaikat az előadás alatt. A darabbéli színházi társulatban is ez a helyzet, a társulat a férfi vezetőszínészé, a női szekciót pedig a felesége vezeti, aki maga is színésznő. Ez a kor nem (sem) tolerálta az öregedést, de akkor még azonnal utcára került az a színésznő is, aki teherbe esett, ha mégoly magas méltóságtól eredt is a történet. Mondván, a tiszta kis testnek-léleknek, ami benne formálódott, semmi keresnivalója nem volt efféle szennyes helyen. Mindez mégsem vérdráma, mert az egészben van egyfajta pezsgő vitalitás: ágáló színésznők lépnek színre, és túlélnek szinte mindent. Mivel a darab csak a női szekciót mutatja meg a maga drámáival és komikumával, az előadás öt színésznőnek is jutalomjátékra hajazó lehetőség. Szegeden pedig van öt jó színésznő, akik tudnak élni ezzel a lehetőséggel.
Molière, avagy az álszentek összeesküvése
Mrs. Betterton, a női csapat gardedámja a legmagasabb labda, Fekete Gizi le is üti rendesen, az alak drámai vénáját és szerethetőségét egyaránt megmutatva. Szilágyi Annamária utálatosan és barátnőként is magával ragadó, miként Borsos Beáta komikaként és a megejtett nő drámaibb hangfekvésében szintén egyaránt otthonos. Csorba Kata a figura elrajzoltsága mellett is életszerű pályaívet ad a maga színésznőjének, Molnár Erika pedig egy idősebb pályatársnőt formáz megejtően és szellemesen. Mindannyian remekül oldják meg a darabban elnagyolt szerepek színpadi alakjai és a figuráik közötti oda-visszaugrásokat. Nagy János Afronauta remek játszótársuk mindebben.
Jól érzi a rendező, hogy ez így még mindig kevés ehhez a darabhoz. Van azonban egy testvére, Horgas Péter, aki tehetséges díszlettervező. Horgas Péter díszlete ismét remekbe szabott: egyszerre művi, mégis ott érezzük magunkat valami pállott helyen a menny és pokol találkozáspontján. Bujdosó Nóra jelmezei hasonlóan egyszerre színpadiasak és koszlottak. Ám mindez még mindig nem elég, gondolhatta a rendező, amikor mindehhez még füstgépes jelenéseket illesztett. Ez utóbbiban nem volt igaza. A kevés néha több – szól a népi bölcsesség. Ez a „mutatványos” sokaság elvett a játékból, és túlzóvá vált minden. Abban viszont igaza van Horgas Ádámnak, hogy ez a darab nem áll meg a maga lábán, legyenek bármilyen jók is a színészek. Ám most neki sem sikerült „felállítani”.
Molière, avagy az álszentek összeesküvése
A másik szegedi előadás (Molière, avagy az álszentek összeesküvése) még ennél is izgalmasabb a kritikus számára, ennek rendezője nem csupán szakmailag érdekes, de jelenléte egy-egy színházban egyenesen pikáns. Bátorság, ha valamelyik vidéki színházba elhívják. Több vidéki színházból informálisan ki van tiltva, de Zalaegerszegről fellépőként en bloc. Szegeden éppen nem, mivel ott ellenzéki a polgármester. Alföldi Róbert a nézők számára leginkább politikai pikantériája és közismertsége miatt izgalmas. Pedig ennél sokkal érdekesebb, hogy Alföldi az utóbbi öt évben mind a kőszínházakban, mind függetlenekkel, mind az Átriummal kifejezetten jó, helyenként pazar előadásokat hozott létre. Sorolni is nehéz lenne, ám a legsikeresebb rendezése ebben az időszakban, de talán egész eddigi pályáján minden bizonnyal Az Őrült Nők Ketrece az Átriumban. Most Bulgakov társadalomkritikai darabjánál a politikai ízesség és a szakmai kíváncsiság összeér.
Mindebből az is következik, hogy a kritikus Alföldi Róberttől sokat vár – mert általában meg is kapja tőle. Ráadásul a darab, amely a francia drámaíró-színész alakját és életét mutatja meg egy sajátos fénytörésben, témájánál fogva aktuális minálunk: álszentek összeesküvése. Annak a története, hogy a hazug lózungokban beszélő hatalmasok hogyan tesznek tönkre minden elevenséget, tehetséget, és hogyan rongyolják le a szabadságot maguk körül. Örökzöld ez mifelénk jó ideje. „Rossz” híre ellenére Alföldi ritkán „beszél ki” a színpadról aktuálpolitikai éllel, az adott hatalom bírálatát a választott darabok különösebb aktualizálás nélkül is megteszik. Az utóbbi években ráadásul a társadalomkritikus drámák felől az egyének drámái felé fordult az érdeklődése: Ibsen, Tolsztoj, Henry Farrell. Bulgakov épp nem ilyen, vártuk, hogyan szólal meg Alföldi érzékeny olvasatában, csúcsra futtatott színészekkel. Valójában azonban nem sok mindent mondott.
Molière, avagy az álszentek összeesküvése
Pedig adott Kálmán Eszter tiszta látványvilága, kortalan, karakterképző jelmezei, és az üresnél elsősorban a színészek jelenlétével több, levegős tere. Szabó-Székely Ármin személyében pedig egy képességes dramaturg, színpadra szabni Bulgakovot, és visszajelzéseket adni a rendezőnek. Valahol itt történhetett valami, vagy éppen nem történt meg valami, mert noha jól gördül végig az előadás, végül mégis hiányérzettel állunk fel a zsöllyéből. Talán csak arról van szó, hogy Alföldi Róbertnek nem sikerült meglepnie minket?
Az biztos, hogy számomra mindenképpen meglepetéssel indult az előadás, ugyanis a Napkirály a helyemen ült, amikor bementem a páholyba. Pontosabban arra kértek, hagyjuk szabadon a középső helyet, mert az a szék az előadás elején játszik. Ha már a játéknál tartunk, a színészekre nem lehet panaszunk. Balázs Áron esendő, mégis erős Molière-t formáz, a figura belső hullámzását is remekül érzékeltetve, és az eddigi évad egyik legjobb alakítását nyújtva. Medveczky Balázs egy erős és elegáns Napkirályt kelt életre, akinek tartásban társa, jellemgyengeségben ellentéte Charron, Párizs érseke, Szegezdi Róbert meggyőző tolmácsolásában. A színészbagázs és környezete is eleven alakokból áll össze, vagy inkább fortyog folyamatosan. A Molière felemelkedését és a Tartuffe-je miatti zuhanását végigkísérő történet inkább nagyobb léptekben halad, a játszók ennek ellenére képesek életteli alakokat formázni a rájuk eső rövidebb-hosszabb pillanatok alatt is.
Nem a nagy truváj hiányzik, hiszen Alföldi Róbert mostanában nem ilyenekkel operál, de valahogy nem szól hozzánk, rólunk mindaz, amit látunk. Bulgakov darabja korban és mondandójában is közelebb áll hozzánk, ezt az előadást nézve mégis inkább magát a Tartuffe-öt néznénk meg ugyanezekkel a színészekkel és alkotókkal.
