Ken Kesey – Dale Wasserman: Kakukkfészek / Radnóti Színház
Nem új feltevés az, hogy kevés a különbség az elmegyógyintézet falai között élt és a „szabad” élet között.
Kováts Adél Fotók: Trokán Nóra
Az álmok, ha csak rövid időre is, de átrendezik az ébrenlétünket furcsa logikájukkal és energiájukkal. Semmi nem váratlan és szokatlan alvás közben, mert valahogyan elfogadhatóvá lesznek a mégoly extrém fordulatok is. Az álomból megkönnyebbülten ébredő a következő nap reggelén bizonyosan nem, de talán még később sem szabadul az éjszaka árnyaitól.
A Radnóti Színházban a fentiekkel ellentétben nem a káprázat valóságon túlisága elevenedik meg, hanem a lassúsága. Zsótér Sándor és állandó munkatársa, Ambrus Mária látványtervező a Kakukkfészek című előadást egy metaforákra érzékeny, több dimenziós színpadi festménybe helyezte. A Száll a kakukk fészkére című Ken Kesey-regényből Dale Wasserman írt színdarabot. A Radnóti előadása ez alapján készült.
Egy elmeosztályon ráérősebben csordogálnak a kinti világban megszokottnál az események. Majd minden látható kellene, hogy legyen az orvosok és az ápolók számára. Ezért van a színpadon emberi koponyára emlékeztető, hatalmas és átlátszó gumimatrac, a jobb oldalon egy lyukkal. Az utóbbi talán arra utal, hogy a monumentális agyon lobotómiát végeznek. A műanyag agy értéktelen, mert az elmeosztályon szinte bármi megtehető vele. Alakítható, forgatható, sőt akár ki is pukkasztható.
Jelenet az előadásból
A kegyetlen Ratched nővér irányította elmeosztályra egy fegyintézetből érkezik McMurphy (Vilmányi Benett). Megkezdődik a csata kettejük között. Ratched nővér és az új ápolt verbális párbaját nem ellensúlyozzák kellően a cselekvések. Aztán a második részben némileg élénkül a játék. A lobotómia szikéje által vágott jobb felső lyuk válik a tér hangsúlyos pontjává. Ám a vitadráma hűvössége nem kecsegteti a nézőt az érzelmi belehelyezkedés lehetőségével. Kissé kívülről nézzük az előadást, ahogy a színes halakat szokás az akvárium üvegén keresztül.
Nagyszerűek Benedek Mari a két világot erőteljesen elválasztó ruhái. Az egyéniség fogalma ismeretlen ebben a világban. Kivételt jelent ez alól az Indiánfőnök színes blúza és mellénye. Az ápoltak kinyúlt, agyonmosott pólóin a Rorschach-teszt kártyáiról ismerős rémisztő alakzatok láthatók. A gondozók ezzel szemben szűkre szabott, rikító színű ruhákban pompáznak.
Három színész egyensúlyoz kifejezetten magabiztosan az elbeszélt és a megélt érzelmek között.
Csomós Mari
Csomós Mari a kívülálló mesélőből válik a cselekmény meghatározó szereplőjévé. Az Indiánfőnök kezdetben, az osztály más lakóihoz hasonlóan, nemtelen, szenvtelen véglény. Jól tudja, hogy nincs már mit remélnie. A színpad jobb oldalán üldögél bőrfotelben, kezében a felmosólapáttal. Belső monológja egybefolyik. Maga elé mered látszólag a semmibe, hiszen a külvilágnak a süketnéma szerepét játssza. McMurphy megszólalásaikor már kíváncsian tekint szét, az érdeklődéstől szemei tágra nyílnak. Ekkor már a sokat megélt férfi tér vissza az elemi fásultság, a beletörődés meredélyének széléről. Amikor a népe ellen elkövetett bűnökről beszél, eltűnik a kimért hang és újra élni kezd. Ha valami hiányolható a játékából, akkor az az ellentételező humor. Néhol nem kap elég hangsúlyt az utolsó szó vagy kifejezés, amelynek vélhetően az lenne célja, hogy iróniával itassa át az előtte elhangzottakat.
Díszlet: Ambrus Mária, jelmez: Benedek Mari
Kováts Adél a megrökönyödés, a megütközés és a felháborodás áttűnéseinek méltó kariatidája. Fegyelmezett színészete az alig láthatóé. A szobor néha életre kel, de éppen csak annyira, hogy kifejezze nemtetszését. Mert olyan nincs, hogy bármivel is egyetértene. Az már nem Ratched nővér lenne. Arra, hogy bármilyen formában megkérdőjelezik tevékenységét, egyszerűen nincsenek szavai, vagy legalábbis idő kell, hogy eljusson a megszólalásig. Ezért nem az a lényeges, amit Ratched nővér mond, hanem amit hall, és ahogyan arra reagál. A szálfaegyenes felsőtestből indított, a csípőn csekély lendületet kapó, majd az ellazulást nem ismerő test egészén lassan eluralkodó enyhe remegés telitalálat. Jócskán megkésve jut el, ha egyáltalán, az inger a kék hajú fejéhez, mintha egy kihalástól fenyegetett őshüllőt látnánk.
László Zsolt soha felnőni nem tudó és nem akaró férfinak játssza az édesanyja terrorját nyögő Billy Bibbit figuráját. Jobb és kényelmesebb az embertelenül szigorú Ratched nővér mögé bújni, mint szembesülni a mindennapok megpróbáltatásaival. Bármilyen furcsa: a külvilág veszélyes számára, mert felelősségekkel és veszélyekkel teli. Megkésve férfivá válni és megdugni egy nőt még talán, de beilleszkedni a zavaros és nyomott, a csak fojtó elvárásokat támasztó társadalomba, na, azt már nem. A szünet nélkül zavarban lévő szemek pillantásai nem Billy környezetét pásztázzák, hanem önmagát faggatják arról, hogy meddig húzható még a kilépés az elmegyógyintézet falai közül. Még magának sem bevallott, tétova kitörési kísérlete azonban tragédiába torkollik.
Jelenet az előadásból
Nem könnyű előadás a Radnóti Színházé, mert igényli a néző türelmét. A Kakukkfészek magabiztosan mossa el a szabadság értelmezésének szokott határait. Nem új feltevés az, hogy kevés a különbség az elmegyógyintézet falai között élt és a „szabad” élet között. De a szédületesen felgyorsult világunknak kétségtelenül valós problémája ez. Az alapanyagként használt regény érzelmi úthengerként gyűri maga alá az olvasóját. Zsótér színháza általában intellektuális és érzéki egyszerre. Azonban a Kakukkfészek csakis gondolkodtatni akar. Az olykor vontatottá váló előadásnak ez most néha sikerül, néha nem.
