Karinthy Márton 70

|

A Karinthy Színház igazgatója

Megszállott, monomániás, Karinthy Márton rendező, a maga teremtette Karinthy Színház igazgatója.

Karinthy Márton

Naponta ott lóg a magánteátrumában. Becaplat, beszalad, benéz a próbákra. Nem rendez felül senkit, de aggódik, figyel, tanácsokat ad, ott van, bárkinek elérhető. Esténként a sokadik előadásra is bemegy, akkor is, ha nem ő állította színpadra. Lesi, hogy kik lesznek a nézők aznap. Szóba elegyedik ezzel-azzal. Lehuppan a fal melletti pótszékre és belenéz a produkcióba. Aztán óvatos halksággal kioson, hátrakukkant a színfalak mögé, diskurál jegyszedővel, büféssel, falatnyi irodájában ügyeket intéz, majd a szünetre megint előkerül, és attól, akit csak lát, megtudakolja, hogyan tetszik az előadás. Örül, hogy ott van, büszke a „teremtményére”

Rendszerint nincs kiöltözve. Gyakran akár lepukkant tréningruhában is bejön. Láttam már olyat, aki ezért rosszallóan végigmérte. De hát neki tényleg otthon a színház, nem kiemelt ünnepi alkalom, hanem mindennapi létforma. És ezt az otthonosságot megteremti mások számára is. Általában úgy szeretik, ahogy igazgatót ritkán. Időben fizet, ha nem is lehet nála meggazdagodni. Nincs saját társulata, de van egy afféle törzsgárda, melynek tagjaira épít. Fontosak számára a jegyszedők, a ruhatárosok is, akik, ha lehet, a kerületből kerülnek ki, hogy még inkább magukénak érezzék a színházat. Azt is tudják, melyik villamos érkezését kell megvárni ahhoz, hogy az elfogadhatóan későn érkezők is leülhessenek.

A Bunbury olvasópróbáján

Marci, ahogy közvetlensége miatt mindenki szólítja, aki ismeri, roppant előnyös és fölöttébb hátrányos születésű. Előny a szuper értelmiségi származás, a zseni nagypapa, Karinthy Frigyes, akit ugyan már személyesen nem ismerhetett, a kiváló író apa, Karinthy Ferenc, az anyatejjel magába szívott kultúra. Hogy például ott téblábolhatott a nevezetes Hadik Kávéházban a nagyok között, ahová azóta is szeret járni, én is vacsoráztam ott vele, és láttam, hogy humorának megfelelően, a vécéhez vezető folyosó a Karinthy Színház plakátjaival van kitapétázva. (Amúgy az ő színháza azon kevesek közé tartozik, ahol a nőknek nem kell hátrányos helyzetűen, csaknem az egész szünet alatt, sorban ácsorogniuk a mosdó előtt, mert plusz női vécéket építtetett, az ilyesmire is figyel.)

Jól volt eleresztve otthonról, tán túlzottan is jól. És ez bizony a hátrány. Velejárnak a szorongások, hogy tud-e olyan remek lenni, mint a nagy előd Karinthyk? Hogy nem csak az apja miatt vették-e fel a Színház és Filmművészeti Főiskolára, amit egyébként rendszeresen a képébe vágtak az osztálytársai. Nem ő volt, aki leginkább csillogott-villogott közöttük. És ahová utána került, a békéscsabai teátrum sem volt az álmok álma. Akkoriban a sereghajtók közé tartozott. Jött aztán a jobb formában lévő pécsi színház, többet rendezett a Játékszínben, a Népszínházban is, de valójában nem találta a helyét. Úgy érezte, nem fogadta be a szakma, akadtak, akik akár tán le is nézték. Küszködött.

Ha nem fogadják be, hát akkor csinál magának valami sajátot, gondolta, a bizonyítási kényszer pedig ehhez elszántságot is adott. És aztán megint küszködött, mert ez igazán nem volt könnyű. Birkóznia kellett bürokratákkal, fafejűekkel, mire 1982-ben megalapíthatta a Hököm Színpadot, aminek 1988-tól jogutódja a Karinthy Színház, az ország első, a második világháború utáni magánszínháza. Egy végletekig lepusztult kis mozit pofozott úgy-ahogy helyre, amit azóta is tökéletesítget, még egy kísérletibb produkciók játszására alkalmas stúdiót is kialakított az emeleten.

A Színházak éjszakáján

Kezdetben nem voltam vele kibékülve. Akadt olyan előadása, amit még ízlésficamosnak is éreztem, iszonyú rosszat írtam róla, vagy kerültem a produkcióit. Majd mindinkább megszerettem. Kezdett sajátos profilt kialakítani. Egyre több békebeli, valaha például a Vígben óriási sikert aratott vígjátékot ásott elő, és megtalálta a mához való kapcsolódásukat, bebizonyította, hogy ezek ma is állnak a lábukon, és sikert csinált velük. Megtanult remekül bánni a színészekkel, „körbe” szereti őket, miközben megvannak az elvárásai. Rafinált módon, valamennyi produkcióba hív közönségvonzó húzóneveket, de mellettük lehetőséget biztosít félreállítottaknak, elfeledetteknek vagy éppen kezdőknek. Színészközpontú, direkt rájuk keresi a szerepeket. Amit az is mutat, hogy amikor Bajor Imre, Balikó Tamás meghalt, nem játszotta tovább pillanatokon belüli beugrással a Lovagias ügyet, Az ördögöt, levette ezeket a műsorról. (Évek múlva, a gyászmunka leteltével, Az ördögöt felújíttatta, de a korábbi koncepciónak megfelelően.) Jó szeme és minőségérzéke van. Felfigyel arra, ha valaki más szerepkörben is foglalkoztatható, mint amire általában használják.

Nyilatkozataiból, az életéből, kiderül, hogy nagyon is megvan a véleménye a világról, de a színházával nem akarja megváltani azt. Viszont semmitmondó sem akar lenni. A látszólag totális könnyedségekbe is közlendőt, fricskákat csempész. Időnként bevállal valami keményebbet, mer kockáztatni. Mikszáth Kálmán Szent Péter esernyőjéből, vagy Thornton Wilder A mi kis városunkjából fájdalmasan szép előadást csinált, hogy aztán jól „odategye” Oscar Wilde vitriolosan szellemes Bunburyjét is. Miközben remek szereposztással, ugyancsak az ő rendezésében, Vaszary Gábor bohózataiból műsoron van a jópofa Klotild néni, amibe azért szintén betüremkedik a társadalmi érzékenység, vagy A bolond lány című krimivígjátékot is említhetem, ami az izgalmak mellett az igazságérzet felhorgadását is elősegíti.

A Bunbury stábjával

Bár tologatta ezt magától, csak kiderült, hogy írni is tud, családregényével, az Ördöggörccsel, méltán aratott elsöprő sikert, A vihar kapuja című kötettel, melyben a saját egykori osztálytársait interjúvolta meg, a főiskolás traumáit is feldolgozta. Nem állítom, hogy rendezéseivel fesztiválok tömkelegét lehet nyerni. De azt igen, hogy nívósak, már a belvárosból is megtalálják a közönségüket, örömet okoznak nézőknek, színészeknek egyaránt, és nem tartalmatlanok.

Az 70 éves Karinthy Marci nagyon is megtalálta a helyét a szakmában, és ettől egyáltalán nem függetlenül, az életben.

CÍMKÉK: