John Kander – Fred Ebb – Bob Fosse: Chicago / Székesfehérvári Vörösmarty Színház
Kétszer annyi koreográfiai ötlet van az estben, mint egy normál musical-előadásban, s ráadásul mindet parádés kivitelben láthatjuk.
Velma Kelly: Varga Gabriella
Hamvai Kornél fordításában, Varró Dániel dalszövegeivel, Horváth Csaba rendezésében került bemutatásra Fehérvárott ez a világjáró musical, melynek első bemutatója 1975 júniusában volt, New Yorkban. Magyarországon 1980-ban láthatták először a nézők, s vannak még sokan, akik emlékeznek az akkori, Seregi László által rendezett előadás nagyszerű díváira, a Roxie Hartot játszó Galambos Erzsire, és a Velma Kelly dalait éneklő Felföldi Anikóra. Kander, a zeneszerző és Ebb, a dalszövegek írója és a forgatókönyv egyik társszerzője Maurine Dallas Watkins The Brave Little Woman – „Chicago” című, 1926-ban született komédiáját zenésítették meg. A történetnek volt némi valós alapja, az írónő tudniillik akkortájt a Chicago Tribune törvényszéki tudósítója volt, s alaposan ismerte a bűnös asszonyok akkori tetteit, köztük a golyó, arzén vagy kés segítségével elkövetett férjgyilkosságokat.
A százéves történet alapján írt musical, a mindennapi korrupció természetessé válásával párhuzamosan, egyre többször kerül színpadra nálunk. Jelenleg éppen három helyen látható: Pesten, az Átrium színpadán, Nyíregyházán, a Móricz Zsigmond Színházban, és itt, a Vörösmarty Színházban. S még friss az emléke annak a bizarr, tarka játéknak is, amivel a HOPPart Társulat díjat is nyert: 2010-ben ezt találták a színikritikusok az évad legjobb zenés/szórakoztató előadásának. A Zsótér Sándor által rendezett előadás egyik szereplőjét most is láthatjuk a színpadon. A fényes tehetségű Kiss Diána Magdolna énekli a – ha másképp nem megy, akkor a bűnök révén – feltűnni akaró, ravaszka Roxie Hart dalait. S minél közelebbről nézzük a HOPPart régi színlapját, annál érdekesebb a mostani bemutató alkotói névsora is. Akkor Horváth Csaba volt a koreográfus, most meg ő a játék rendezője és koreográfusa. Benedek Mari tervezte a hajdani játék Frédi-Béni stílusban fogant, extravagáns, karikaturisztikus „állat”-jelmezeit, s ő találta ki a mostani, hangsúlyozottan nagyszínpadi produkció szuperelegáns ruháit is.
Fotók: Vörösmarty Színház
Nagyon ügyeltek arra, hogy ez a munkájuk egészen más legyen, mint a nyolc évvel ezelőtti volt. Nem kifelé figyeltek, ez egészen biztos, elsősorban magukat szórakoztathatták a végletekig vitt különbözőségekkel. A régebbi, rothadás illatú, otthonosan csóró, belterjes játék helyett egy kissé hűvös és steril, de érvényes, nagyszínpadi előadás született.
Kalászi Zoltán és Kiss-Benedek Kristóf díszlete olyan tágasra nyitotta ki a teret, amilyet itt még nem is láttunk. Alapötletük viszont, hogy a gyerekszobák építőkockáinak fekete-fehér, és fémlapokból álló, óriás példányaival tegyék izgalmassá az egyébként üres teret, s így szolgálják ki a mozgásokat, elég nehézkesen működik. Horváth Csaba azonban mindent megold. Nincs felhasználatlan térelem, nincs megtáncolatlan pillanat. Kétszer annyi koreográfiai ötlet van az estben, mint egy normál musical-előadásban, s ráadásul mindet parádés kivitelben láthatjuk. A sokszor felfedezhető túlbiztosítás jele, hogy szinte minden jelenet két szólamban fut: táncolják és beszélik, illetve éneklik és agyonmozogják. Mintha a rendező attól tartana, hogy színészileg nem lesz megtámasztva egy-egy jelenet. A hol brechti módra hideg és keményen tagolt, máskor kicsit kiritkuló, esztrád hangulatú játékban érződik egy leheletnyi gépiesség is, de érezhetően csapat van odafönt, összeszokott, együtt dolgozó közösséget látunk, és ez nagy érték.
Jelenet az előadásból
És mintha a varroda is ki akart volna tenni magáért. Benedek Mari fekete-fehér kesztyűket, fénylő bikiniket, szép rajzú harisnyákat és ragyogó parókákat, no meg persze, tyúklábmintás rabruhákat álmodott a karra. Mi pénz ez! – szisszen föl az ember, látva a villogó színpadot, aztán számol, és azt mondja inkább: mennyi ötlet! Mennyi szabászati szakértelem és mennyi öltöztetői gondosság! Ritkán látni ilyen, tényleg az adott testre készített színpadi öltözékeket. Varga Gabriella rekedten megszólaló, szárazon vehemens Velma Kellyjét jobbára vörösben és karácsonyi csillogású bordókban látjuk. Szinte fáj mellette az a közönséges kék, majd a magenta-rózsaszín, amiben Kiss Diána Magdolna gyorsan romló Roxie-ja sündörög és teszi-veszi magát. És persze, így hat igazán a zárópoén, a sziszegve vállalt, közös megjelenés tökéletesen egyforma, fekete-fehér, felemás parókás dizőzszerelése.
A cella-tangósok remek kara, Varga Lili, Pálya Pompónia, Hojsza Henrietta e.h., Herman Flóra e.h., és Ténai Petra e.h. szépen kitalált, egyénített, humorral teli figurákból áll. Váradi Eszter Sára viszont mintha maga sem hinné el, hogy ezt a karakteres valakit – a börtön Morton mamáját – el tudja játszani. Talán előadásról előadásra lazulni fog ez a merevség, ami most még bénítani látszik őt. Sághy Tamás Billy Flynnje unja és megveti ezeket a reflektorfényre vágyó, férjgyilkos némbereket, akiket – jelentős pénzekért cserébe – ügyvédként képvisel. De mintha színészileg nem érdekelné őt eléggé ez a figura. Nem hálás szerep ez a Billy Flynn, de kicsit színesebb azért lehetne a megformálása.
Vásáry André széplábú, búgó hangú Mary Sunshine-ja olyan eleganciával viseli Benedek Mari kompléit és parókáit, ahogy az egy ekkora musicalban el is várható. Minden megjelenése helyénvaló, gesztusai élvezetesek és színesek. Hoz magával egy világot, pontosabban: „világa” van, s jó ránézni, bármily viszolyogtató is egyébként az általa játszott, nagyhatalmú újságírónő alakja.
Roxie Hart ezerszer átvert, naiv és csupaszív férjét, Amos-t, a balekot, Krisztik Csaba játssza. Nemcsak a híres „Celofán-dal” áttetsző nejlonöltönyben való előadásakor remek, Krisztik minden jelenete után hiány támad a színpadon. Kell is a belőle áradó, sugárzó emberség a történet ádáz kis bűnözői között. Legszívesebben utána szólnánk, hogy maradjon még, annyira jó látni és hallani őt.
Billy Flynn: Sághy Tamás
A kitágított színpad hátfalának félköre előtt helyezkednek el a Székesfehérvári Helyőrségi Zenekar tagjai. Szükséges, hogy név szerint említsük őket: Kovács Zsolt, Szentesi Gergely, Buzga Bence, Frank Dániel, Mike Krisztián, Györök Máté, Ördög Krisztián, Marjai László, Sánta Martin, Berger Tamás, valamint Réti Anikó, Fövenyi Máté, Veér Bertalan, György Attila, Király István, Varga György, Nagy Ferenc, Máté László, Dráfi Kálmán, Horváth Dávid és Kanyurszky Péter. Nagyban hozzájárulnak ők, hogy a város magáénak érezze ezt az előadást, s vele a színházat. Derekasan teljesítenek mindvégig, s amikor a rendezés egészen előre tessékeli őket, kedves elfogódottságuk az est legszerethetőbb perceit gazdagítja.
