Joël Pommerat: Az én kis hűtőkamrám / Vörösmarty Színház, Székesfehérvár
Tóth Ildikó alakításában ott vibrál lényének minden bölcsessége és érzékenysége, rokonszenves, precízen adagolt szerénytelensége, eredendő és hosszú évek alatt kimunkált bámulatos készségei. Tehetség, virtuozitás, individuális múlt, jelen, jövendő…
Fotók: Vörösmarty Színház
„Az életben minden csak fikció.”
(idézet a színlapról)
A modern kori ember jóra és rosszra való egyidejű hajlamát Brecht írta körül talán a legkörültekintőbben a Szecsuáni jólélekben. Valami hasonló serkenthette a számos díjjal elhalmozott kortárs francia színházcsinálót színpadi szövege megírására. Innen nézve Az én kis hűtőkamrám (most nem beszélek a cím túlterhelt, erősen depresszív tartalmakat hordozó jelentéstartományáról) egy individuális és szociális kísérlet, amely a – szélsőséges – emberi viselkedést tanulmányozza már-már laboratóriumi sterilitású mikro- és makrokörnyezetben, s mint ilyen kitűnő lehetőség a színháznak pontosan körülírt jellemek megjelenítésére pontosan körülírt lélektani körülmények között. (Fordító: Forgách András.) Innen is ered, hogy a székesfehérvári színház előadása – a pszichológiai realizmusban jártas Novák Eszter rendezésében – nem más, mint Tóth Ildikó kellőképp visszafogott, ugyanakkor fergeteges jutalomjátéka.
Alakításában ott vibrál lényének minden bölcsessége és érzékenysége, rokonszenves, precízen adagolt szerénytelensége, eredendő és hosszú évek alatt kimunkált bámulatos készségei. Tehetség, virtuozitás, individuális múlt, jelen, jövendő…
Estelle az önfeláldozás maga. Környezetének örök kisemmizettje, akit nem csupán az áruház arrogáns tulajdonosa használ ki, de saját kollégái is. A történet meglepő fordulatai – az Estelle ellen elkövetett munkahelyi abúzus, amit végül szívesen vesz, vagy az a tőkés társadalom árnyalt kritikájának is fölfogható in vivo kísérlet, amelynek jegyében a tulajdonos a családja helyett a szupermarket dolgozóinak a közösségére hagyja jól prosperáló cégeit, az áruház mellett egy cementgyárat, egy vágóhidat és egy peepshow-t is –, vagyis nem várt fordulatok alakítják Estelle (kissé beteges? autisztikus?) mindenesetre már első látásra végtelenül összetett jellemét s a felette görög kórusként ítélkező, ugyanakkor nagyon is egyéni arcokat öltő közösség róla alkotott véleményét.
A tömegpszichózis emeli pillanatokra piedesztálra, és taszítja a mélybe.
Ám abban a pillanatban, mikor kissé mesterkélt, ezzel együtt hitelesnek ható fordulatként a saját jellemüket így-úgy föladó örökösök színházi előadást kénytelenek létrehozni a halálos beteg örökhagyó tiszteletére, a produkció már túlnőni látszik a pszichológiai reáliák határain. Miközben Estelle érzékeket gyönyörködtető, hagymázas álomvilágába kavarodunk bele, mintha maga a sztori kicsúszna a kezeink közül. Más szóval mintha átcsekkolna egy olyasfajta tudattalan tartományba, amelynek a dekódolása nehezünkre esik, s ezzel a – szintén nem várt – fordulattal egyidejűleg némiképp elvesztené a mindaddig imponáló mélységeit.
Persze, a felszínen is van mit nézelődni.
Pommerat Szecsuáni… átiratában Estelle agresszióra hajlamos testvéröccse (újabb frenetikus szereplehetőség T. I.-nek) robban be a történetbe, ami beláthatatlan következményekkel jár. Például azzal, hogy a darabbéli darab ütött-kopott bevásárlószatyrokkal közlekedő rendezője, vagyis Estelle maga, (ó, ó, piciny cukormázas színházi önirónia!) immár könnyedén kezelni tudja a konfliktusait. Nem kell halk hangon könyörgőre fognia, hogy botcsinálta színészei legalább nyomokban betartsák a színházi alkotófolyamat alapvető szabályait. Csak jön és saját öccse képében könnyedén „legéppuskázza” az engedetleneket. A hatalomba csöppent szerencsétleneket, az örökségüktől elidegenedetteket. A józan gondolkodást szánalmasan erőltető Egyed Attila, a világot lágy értetlenséggel szemlélő Varga Mária, a tíz éve eltűnt Estelle történetét hűvös tárgyilagossággal elénk táró Kiss Diána Magdolna figuráját és a többiekét mind.
Szeretem a színházat!
Ordibálják lelkesen a rájuk szegezett fegyvernek engedelmeskedve a testvéröccsével eggyé olvadó Estelle nem titkolt örömére és a jelenet még annál is groteszkebb, mint amilyennek látszik… Egy jellem szükségszerű(?) metamorfózisát látjuk, annak a nőalaknak a lassú átalakulását, aki bolygóként kering Kuna Károly megszánt/megvetett áruháztulajdonosa körül (apró finomság, a színész maszkja feltűnően hasonlít a francia szerzőre), és nem tudjuk eldönteni, hogy a jóság, a tehetetlenség vagy a zsarnokság varázsa tartja mellette…
Egészen addig, míg az Estelle-nek nevezett nőalak az események kavalkádjában egyszercsak eltűnik örökre. Mintha nem is létezett volna. Egy kis füzet marad utána mindössze, amelyben följegyezte a vele történteket. Egy füzet, amelyből Pommerat reáliákat áthágó, brutális világot álmodik a színpadra. Szürrealizmusa mágikusan kusza, brutalitását maga a valóság adja.
