Jean-Luc Lagarce: A várományos / Örkény Színház
Ascher Tamás komisz éleslátással teszi színpadra korunk emberét. Elfásult, napi szenvedést sugárzó, gyűlölködő figurákat látunk, Facebook-bejegyzések hátterében megbúvó, hepciáskodó kommentelők alakja sejlik fel, akiket egy sanda, molière-i mizantróp figyel…
Fotók: Horváth Judit
Xavier Dolan Ez csak a világ vége című, sztárszereposztással készült 2016-os filmje Cannes-ban elnyerte a zsűri nagydíját és ezzel világsiker lett. A fiatalon meghalt, íróilag is rendkívül termékeny színházcsináló, Jean-Luc Lagarce múlt század végén íródott bensőséges kamaradarabjából készült mozi létünk intim körülményei között játszódik. Egy haldokló fiatalember szembesülése tizenkét éve elhagyott családjával…
Lagarce magyarországi ősbemutatóként színpadra került műve, A várományos, jellegét tekintve ennek pont az ellenkezője.
A tér nyilvános, egy kulturális intézmény foyer-ja, az esemény hivatalos, az exigazgató búcsúztatása, az új beiktatása, a szereplők számosan vannak (pontosan tizenheten), méghozzá csaknem végig a színpadon, ám ezzel együtt egyikhez sem sikerül igazán közel kerülnünk. Intim életükre a hivatalos alkalom diktálta viselkedésükből következtethetünk, továbbá a nyilvánosság elől rejtegetni próbált, mégis mindegyre feltörő személyes érzelmeik árulkodnak róla. Elejtett szavak, véletlen gesztusok, indulatos kirohanások. Egészen intim részleteket is megtudunk róluk (olykor többet is, mint szeretnénk), ám az akaratlanul is felszínre bukó megnyilvánulásaik nem túl megnyugtatóak.
Nagy gázban vagyunk
Ascher Tamás kegyetlenül komisz éleslátással teszi színpadra korunk emberét.
Nyilvános létük álcája mögött elfásult, napi szenvedést sugárzó, ilyen-olyan kínoktól gyötört, gyűlölködő figurákat látunk, akik, amellett, hogy szánalomra méltóak, betegesen elburjánzó egójukkal képesek kivívni az ellenszenvünket. Facebook-bejegyzések hátterében megbúvó, hepciáskodó kommentelők alakja sejlik fel, akiket egy sanda, molière-i mizantróp figyel a háttérből (elvégre francia a szerző), az a – mondjuk így – jóságos embergyűlölő, aki legalább veszi a fáradságot, hogy figyelmeztessen minket. Nagy gázban vagyunk.
Ez a figyelmeztetés egyben óriási fricska is. Alapjában az egész darab az. Egy nagyra nőtt bonmot, amely az emberi lényeggel élcelődik, jóllehet kábé úgy vígjáték, ahogy Csehov darabjai. Fáj nevetni rajta. Ecce homo – gurgulázza a tizenhét szereplő, a teljhatalmú helyi képviselőasszony, az obligát „minisztériumi ember” Párizsból, a felügyelőbizottság két, állandó megalkuvások terhét cipelő tagja, valamifajta kulturális felelős, a volt és leendő igazgató, valamint a pozíciójukért küzdő munkatársak és így-úgy szintén alkalmazott családtagjaik. (Továbbá egy kiismerhetetlen hátterű lézengő ritter…)
Egy nagyra nőtt bonmot, amely az emberi lényeggel élcelődik
Pitiánerek, antihősök, poshadt életükbe ragadt önérvényesítők.
Családi összefonódások, nyíltan agresszív vagy épp látensen ellenséges férjek és feleségek, szolgalelkű tisztségviselők vagy épp látványos manipulátorok – 17 figura mikrokozmosza modellezi a(z épp aktuális) hatalmi rendszerek működését. És ez az ismerősség székhez szögez. Annál is inkább, mivel e 21. századi életképekben elmondott – klasszikus értelemben véve – „drámaiatlan” dráma par exellence drámaiságát jelenti. Olyan mozaikosan épülő drámaiságot, amelynek az új igazgató kezéből kicsavart mikrofon képében megvan a maga (klasszikus értelemben vett) dramaturgiai csúcspontja.
Nyilvánvalóan e mai – kicsinyes emberi léttel teli – agora csak úgy képes a színpadon működni, ha egy rendezői elme végtelen kohézióban tartja azokat a kísértetiesen korhű figurákat, akik Bognár Róbert frissen fordított szövege mögött különös gonddal kimunkált karaktereket mutatnak. Arcokra dermedt jellemet, árulkodó gesztusokat, tudatlanságba burkolózó reflektálatlanságot, ködös, megfáradt létformákat…
Pitiánerek, antihősök, poshadt életükbe ragadt önérvényesítők
Ilyen példának okáért Gyabronka József leköszönő igazgatójának sorsába fásult tragikuma, Für Anikó feleségfigurájának gonoszságba hajló, arcára fagyott letargiája, Tenki Réka Pauline-jának teherként hordott, unott szexualitása, vagy az a – Takács Nóra Diána képviselőasszonya prezentálta – genderfüggetlen önelégültség, amely a hatalom magától értetődő, ösztönös velejárója. Hasonlóan sokatmondó Csákányi Eszter és Csuja Imre permanens mellőzöttséggel sújtott „felügyelőbizottsági kettőse”, a zavarodottság jeleit mutató, Szandtner Anna-féle Nelly kínosan életszerű őrülési jelenete, s mindenekelőtt Terhes Sándor minisztériumi főmuftijának vérfagyasztó humorú, stílbravúrként értelmezhető ünnepi beszéde. S ha már itt tartunk. A zavarodottság univerzális mivoltának megjelenítése legalább annyira a pszichológiailag hiteles játék része, mint az a háttérben íródó széljegyzet, amely a világba vetett hit korróziójához fűz burkolt megjegyzéseket.
