Interjú Visky Andrással
Az ősbemutató óta Európában és Amerikában is színpadra állították Visky András Júlia című drámáját. Ahány helyszín, ahány rendező és Júlia, annyi olvasata lehetséges a Visky-család kitelepítés-történetének. A Pesti Magyar Színházban Ráckevei Anna Júliáját Szabó K. István rendezte. Szabadságról, színházról beszélgettünk Visky András íróval, dramaturggal, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti igazgatójával.
Visky András Fotó: Kolozsvári Állami Magyar Színház
A szöveg mindig több, mint a szerző, saját útja van, számomra is sokszor váratlan arcát mutatja. Nagyon sok változatát láttam, erős és gyengédebb, érzelmesebb karakterű Júliákat is. Amerikában, ahol kevéssé ismert a közép-kelet-európai történelem, mindkét rendezésben nagy hangsúlyt kaptak a narratív részek is. Az olasz előadásban egy erős, a helyzetét el nem fogadó Júliát láttam. Ráckevei Anna játékára Júlia csendessége, elmélyültsége, finomsága jellemző.
Én először Szilágyi Enikővel láttam az előadást, aki nagyon erős, drámai, tragikus Júlia volt. A történelmi múlt, a „kelet-európaiság” máshogy alakította a dráma színpadra állítását? Az első előadás óta húsz év telt el. Ez a mi térségünkben is változtatott az előadásokon? Máshova kerültek esetleg a hangsúlyok, más optikán keresztül olvasható?
Úgy érzem, minden színésznő a saját történetét játssza el. Megkeresi és megtalálja a történetnek azt a vonulatát, ahol személyessé tudja tenni a szöveget. Itt nem pusztán a történelemről, hasonló tapasztalatokról van szó, hanem egy nő, egy anya egyedül maradásáról. Arról, hogyan teszi kiszolgáltatottá a történelem a gyermekeket, az időseket, a nőket. Az említett Szilágyi Enikő-előadást, ami a mai napig etalon számomra, hiszen a dráma első színpadi változata volt, Tompa Gábor rendezte. Első szerelem. Olyan megközelítésben látja a szöveget, ami számomra is meglepetés volt. Szilágyi Enikő azt tudta megmutatni, hogy a lélek szenvedése testi szenvedés is, a testi szenvedés ugyanakkor a lélek háborúja is. Nekem is, még ha a saját édesanyámról van is szó, meg kellett találnom, személyesen mit jelent a történet. Minden egyes előadásban nagyon finom nyilvános gyónások történnek a színpadon.
Bár formailag a mű monodráma, Júlia folyamatos párbeszédben van hol a Teremtővel, ami erős párhuzamot mutat a Jób lázadása történettel, hol a hosszú évek óta nem látott férjével.
„Én nem vagyok egy Jób” – mondja Júlia. Erősen benne van a darabban ennek a női Jóbnak a lázadása. Nem hiszek a monodráma lehetőségében. A szöveg is eleve párbeszédfüzérekként volt megírva. Az egyik amerikai előadás színészének azt javasoltam, csak akkor szólaljon meg a színpadon, ha hallja a választ a kérdésre. A másik hiányát, a másik jelenlétét, aki Isten vagy a férj, olykor a gyerekek vagy a múltból emlékébe villanó barátnők, hallja Júlia. Technikai kérdést is jelent, hogy nem mondom a szöveget, hanem beszélgetek a színpadon. Vannak a csendnek olyan terei, amelyek valóban térszerűvé teszik az előadást, s meg tudja jeleníteni azokat a szereplőket, akik Júlia hangján jelennek meg. Ezek a fajta szövegek csak akkor élnek a színpadon, ha a színész folyamatosan hallja s visszhangoztatja azokat a hangokat.
Kétéves voltál, amikor kitelepítettek benneteket a Duna-Deltába. Érteni vélhetőleg nem értetted, mi történik, de mit érzékeltél a bőrödön, ami a későbbiekben erős emlékképként megmaradt? Mi az, ami a személyes élményeidből került a drámába?
Nagyon sok mindenre emlékszem, például az édesanyám betegségére. Kisgyerekként is pontosan értettem, érzékeltem, nagyon mély emlékeket hagyott bennem. A testem is sok mindenre emlékszik, ahogy megfogta a kezemet, hallom a hangját, a gyengeségét. Olyan kicsi volt már, hogy testileg még közelebb került hozzám. Legkisebb gyerekként testvéreim szemével, fülével is megéltem az ott történteket. Az ő reakciójuk is beépült, megértettem a dolgok szörnyűségét. Emlékszem a sárból épített ház illatára, az állandó éhségre. Azokra a kitelepítettekre, akik segíteni próbáltak nekünk, de tehetetlenek voltak. A tehetetlenségre emlékszem.
Az embertől minden elvehető, de a szabadsága nem, mondja az előadás. A szabadságról, az ember méltóságáról szól a drámád. Hogyan értelmeződik ugyanaz a szabadság Amerikában, egy olasz előadásban vagy a mi térségünkben? Hány arca van a szabadságnak?
Az el nem vehető szabadság valóban a legfontosabb kérdésfeltevése a szövegnek. Hogy van-e el nem vehető szabadság? Úgy érzem, mintha megint közelebb kerültünk volna ehhez. Mi az a mértéke a szabadság-vesztésnek, amit az embernek nem szabad elfogadnia, hanem vállalnia kell a semmibe ugrást. Felfoghatatlan, hogy apám otthagyta a családját, románul nem tudó feleségét. Neki is, mint sokaknak, megvolt a lehetősége, hogy megússza. Megvolt a lehetősége, hogy elárulja a maga szabadságát. Ezek mindig nagyon nehéz pillanatok. Nekem úgy tűnik, hogy a gyermekünkért sem kell bármit megtennünk. Apám soha nem kért tőlünk bocsánatot, hogy hét évre magunkra hagyott, mert az a meggyőződés munkált benne, hogy a dolgoknak nem vesztesei, nyertesei vagyunk.
A kilencvenes évek eleje óta dolgozol a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, jelenleg fődramaturgja, művészeti vezetője vagy. Meghatározó arculatát adtátok Tompa Gábor igazgatóval. Hosszú ideje rengeteget dolgoztok külföldön, távol a színházatoktól. Ilyenkor hogyan működik az? Viszi már a rutin?
Jó és fegyelmezett társulata van a színháznak. Ha távol is vagyok, a színház bármikor kereshet, nagyon élénk ilyenkor is a kapcsolatunk. Nagyon sok produkcióban részt veszek dramaturgként vagy szerzőként. De mindig ott van egy tanítványom, aki dolgozik az adott előadáson. Ez azért is jó, mert az egyetemnél sokkal jobban megtanít egy ilyen helyzet a mindennapi gyakorlatokra, a szakmára. Ez a munkamódszer hozhatja meg a felnőtté válás gyümölcsét, hiszen nagyon fontos előadásokban dolgozhatnak. Fontosnak tartom, hogy jelen legyek a világszínházban, és hazatérve megosszam tapasztalataimat a munkatársaimmal és a diákjaimmal.
Tompa Gábort tavaly bízták meg egy újabb igazgatói ciklus végigvitelével. Tompa sokszor beszél arról, hogy ilyen hosszú színházi vezetés után tükröt kell tartani maga és az általa felépített színház elé. Húsz év után számodra mit mutat ez a tükör?
Nekem vannak kételyeim, hogy túl hosszú ideig meg kell-e határozni egy színház arculatát. Lehet, hogy a megújulás csak szándék marad. A megújulás valóban egzisztenciálisan fontos, ugyanis a társulat rövid időre elveszítheti a tétjét annak, hogyan szólal meg, miről beszél, kiknek és miről csinál színházat.
Most egyfajta tétvesztésben vagytok?
Ezt nem állítanám, inkább azt gondolom, hogy az embernek időről-időre élesen fel kell tennie a kérdést, hogy mi a tétje annak, amit csinál. A színházat nem szabad csak professzionalizmusból működtetni.
Huszonöt éve dolgozol a színházban. Még felteszed ezt a kérdést?
A társulaton belül is szeretek nyíltan beszélni saját kételyeimről. Én azokat a pillanatokat tartom megfontolandónak, veszélyesnek, ha a színház a tehetetlenségéből működik, s megjelenik egy magas színvonalú szürkeség. Az indulásomkor, a rendszerváltás után egészen más kihívást jelentett a színház. Újra kellett fogalmazni sok mindent, elgondolkodni azon, hogyan lehet megnyílni a világ felé, mit jelent a színháznak az európai mozgás. Mit jelent egy olyan korszerű nyelvet beszélni, ami nem engedi a színházat bezárkózni a saját nyelvébe. Hogyan fordítja le színházunk a világszínházat a saját közönségünk számára?
Sok előadást hívtok meg külföldről, az Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál egyik legfontosabbika is ez. Ti is számos külföldi helyre viszitek előadásaitokat. Tanítasz külföldön. Ez is egyfajta tükröződés. Ez mit mutat a színházatokról?
A kortársnak, véleményem szerint az egyik legfontosabb jellemzője, hogy nem létezik a mainstream, ami a hetvenes években még létezett. A nyolcvanas években már kevésbé, bár nálunk még a kilencvenes években is jelen volt. Ez a mainstream ma már nagyon sokszínű, nehezen tudnánk, mint korábban, egy-egy névhez kötni.
Egyfajta válság is jellemzi a színházakat?
Ma kirobbanó sokszínűség van, azt látom, hogy az Off-színházak, az alternatív színházak hozzák a sokkal izgalmasabb, frissebb dolgokat, ami azzal is összefügg, hogy a színház jobban érzi magát a kisebb terekben. A nagyszínház kevésbé engedheti meg magának a radikálisabb, kísérletező jelleget, ami a hetvenes években még a nagyszínházakat is jellemezte.
Ez mégiscsak a kőszínházak válságát mutatja. Hogyan tud egy nagyszínház, például a tiétek friss maradni?
Válságnak is nevezhetjük a színházi nyelv kiürülését. Ezek ciklikusan bekövetkeznek, s felváltják az addigi uralkodó nyelvet a színház életében is. Ha válságnak nevezem, szükséges válságnak gondolom. Az a színházi alkotó ember, aki több évtizeden át nem gondolja, hogy az általa művelt nyelv válságban van, nagy eséllyel halad a szürkeség, a teljes kiürülés felé. Számomra az egyik legfontosabb kérdésfelvetés, hogy hol vagyunk, hol élünk, hol és kinek csinálunk színházat. A kortárs színház közvetlenebb kapcsolatot feltételez a maga közönségével, sokkal inkább be kell építenie a közönség reakcióit, válaszait a maga útkeresésébe. A miénk repertoárszínház, nehezen, de be tudott építeni egy olyan előadást, mint a nemrég bemutatott Homemade. Egy repertoárszínháznak megfontoltnak kell lennie, hogyan épít be a mindennapokba egy-egy kísérletező darabot, ahol olyan nyelveket próbál ki, amelyeket eddig még nem használt és politikai értelemben is provokatívabb.
Az Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztiválon
A tavaly év végén ötödik alkalommal megrendezett Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál címe – Az idegen odüsszeiája – is mintha egy új útkeresést jelezne.
Egy fesztiválnak a határok feszegetése a feladata. A legutóbbi fesztiválon voltak olyan előadások, amelyek emlékezetesek maradnak. A Macedón Nemzeti Színház Élektra előadása ilyen volt, olyan színházi anyagot, nyelvet mozgatott, amelyben rengeteg inspiráció rejlik. Rendezője, Andry Zholdak éppen Kolozsváron rendez egy Ibsen-darabot. Voltak nyelvileg, térhasználatában, minimalizmusában izgalmas előadások, mint például a Jób lázadása. És vannak kevésbé izgalmas előadások. Ennél sokkal fontosabbnak tartom, ha egy fesztivál javasol valamit, ami egyszerre értelmezi a világot, amelyben élünk, s bennünket is megmutat: az otthonkeresésünket, újfajta szorongásainkat, mi az, amit a gyermekeinkre hagyunk. Mi az a vákuum, ami legtöbbünket folyamatosan beszippant. A társadalmi valóságot nem zsurnaliszta módon, de mégis direktebb módon értelmező színházi formák iránt érdeklődöm most. Készítettem például egy olyan előadást, amelyben kiállítottam az összes titkosszolgálati irataimat, mert úgy érzékeltem, ez részemről egy elmondatlan történet volt eddig.
