Interjú Szögi Csabával
Harangozó Gyula-díjas táncművész, koreográfus, táncpedagógus, egyetemi adjunktus, Magyarország Érdemes művésze, s a Közép-Európa Táncszínház igazgatója. Táncolt Markó Iván balettjeiben, s neki is köszönhetjük, hogy a Bethlen Téri Színház különleges színfoltja Budapest kulturális életének.
Szögi Csaba Fotó: Ribárszki Viktória
Hogyan lett az aranysarkantyús néptáncosból kortárs táncos, majd színházi menedzser?
Tizenegy éves koromban kezdtem néptáncolni az ÉDÁSZ szegedi néptáncegyüttesében, ahol a mesterem nagyon hamar elindított országos fesztiválokon. Tizenöt éves koromban aranysarkantyús néptáncos lettem, a népművészet ifjú mestere, s 1977-ben megnyertem a Ki mit tud szólókategóriáját. A szegedi Tömörkény Gimnázium táncművészeti szakára jártam, és ott alapvetően nem néptáncot tanítottak, hanem balettet is és egyéb technikákat. Tizenkilenc éves koromra már sok mindent táncoltam. Akkor kaptam egy nagyszerű lehetőséget. Novák Ferenc hívott maga mellé asszisztensnek. Felköltöztem Szegedről Budapestre, azzal a tervvel, hogy indul a Színművészetin a koreográfus szak, mert szerettem volna főiskolai diplomához is jutni. A szak indítása ígéret maradt. 1984-ben diplomáztam, amikor a Magyar Táncművészeti Egyetem elődjében, a Balettintézetben elvégezhettem a táncpedagógus szakot. Közben Novák Ferenc mellett színházi produkciókban asszisztenskedtem, olyanokban, mint a Kőműves Kelemen a Pesti Színházban, a Molnár Anna legendája a Várszínházban, s ott voltam az István, a király előadásánál is. Tata mellett sok színházi eseményben benne voltam. Közben, húszévesen, 1980-ban megkaptam ajánlatára azt a lehetőséget, hogy Dunaújvárosban Neuwirth Annamáriával együtt a Vasas Táncegyüttes vezetője lehetettem.
Péterffy Attila akkor vette át a Bartók Béla Művelődési Központot (amiből aztán színházat csinált, ebből lett a Bartók Kamaraszínház), s az ő helyére kerestek utódot. Így kerültem Dunaújvárosba. Akkoriban én a Kricskovics Antal, Györgyfalvay Katalin, Szigeti Károly, Novák Ferenc készítette csodálatos koreográfiák bűvkörében éltem, amelyekért rajongtam. Ezeket még nem táncszínházi produkcióknak hívták. Ebben nőttem fel, s ez a világ nagyon foglalkoztatott, amellett, hogy néptáncosként az autentika bűvöletében tanultam meg táncolni és nyertem versenyeket. Dunaújvárosban magam is elkezdtem koreográfiákat készíteni, és magam köré gyűjtöttem hasonlóan gondolkodó néptáncos koreográfusokat, Énekes Istvánt, Bognár Józsefet, Janek Józsefet és Szűcs Elemért. Megalapítottuk a dunaújvárosi alkotó műhelyt, s itt alakítottuk ki azt a táncszínházi stílust, ami országos hírnevet szerzett. 1988-ban, amikor Györgyfalvay Katalin nyugdíjba vonult, megkerestek bennünket, hogy átvennénk-e a Népszínház Táncegyüttes vezetését. Nagy örömmel vállaltuk, s rögtön kértünk egy névmódosítást a fenntartótól, a minisztériumtól, hogy legyünk mi Közép-Európa Táncszínház. Először nem értették, hogy miért akarunk közép-európai táncszínház lenni. Mondtuk, nem földrajzi névként szeretnénk ezt használni, és úgy, hogy Közép-Európa Táncszínház. Ezt elfogadták. Az alkotóműhely nagy lelkesedéssel dolgozott, ami még csak fokozódott a kilencvenes évek elején. A kortárs táncban akkor kezdett el dolgozni Bozsik Yvette és Juronics Tamás. Őket hívtuk magunk mellé. Juronics Tamást onnan ismertük, hogy a Balettintézet néptánc tagozatán mi tanítottuk, és a dunaújvárosi alkotóműhely koreográfiáját táncolta az akkor végzős évfolyam, többek között Horváth Csaba is.
Akkor nem volt hatástalan a pedagógiai munkájuk…
Ez főleg Janek Józsefnek, az alkotóműhely egyik koreográfusának volt köszönhető. Termékenyen hatott egymásra a kortárs tánc és a néptánc. A másként gondolkodó néptáncosok egy műhelyben való létezése, amit mi elkezdtünk, a mai napig jellemzi a Közép-Európa Táncszínházat.
Fotó: Ribárszki Viktória
Az azóta eltelt harminc évben a táncélet nagyon megváltozott, átalakult.
A Közép-Európa Táncszínház ezt követte is, sőt tevékenyen részt vállalt benne. A harminc év alatt közel hetven koreográfus fordult meg itt, és dolgozott a társulattal. Több művészeti vezetőnk volt. Mindig én voltam az igazgató, és volt mellettem művészeti vezető, bár voltak olyan időszakok, amikor én vittem a művészeti vezetést is. Mindig egy-egy koreográfus vagy rendező szemléletű művészeti vezető határozta meg egy-egy korszak stílusát. Énekes István az első korszakban, majd Köllő Miklós, aztán Horváth Csaba, utána Kun Attila. Tehát mindig volt meghatározó alakja az arculatunknak. Emellett a táncszínház mindig is nyitott műhelyként működött. Sok koreográfussal dolgoztunk, különböző stílusokból alakult ki a Közép-Európa Táncszínház nagyon gazdag, nagyon színes vonulata. Mi is fiatalon kezdtük, s megmaradt a későbbiekben is az a törekvésünk, hogy lehetőséget adjunk a fiatal tehetségeknek. Itt mindig folyamatos tehetségkutatás és tehetséggondozás folyt, amely jelenleg is tart.
1996-tól pedig már a Bethlen Téri Színházban…
Ez lett az otthonunk, s tizenöt évig itt csak táncelőadások voltak. 2011-ben változtatni kényszerültünk. Az új civil törvény ugyanis kimondta, hogy központi költségvetésből egy irányba egy támogatást kaphat egy civil szervezet. Amikor 1997-ben leváltunk a Budapesti Kamaraszínházról (a Népszínház alakult át Budapesti Kamaraszínházzá), mi egyesületi formában működtünk tovább. Ezt a helyet a minisztérium tartotta fenn mint műtermet. Voltak ilyen általuk fenntartott műtermei a képzőművészeknek, a zenekaroknak és a fotósoknak is. Volt egy olyan költségvetési soruk, hogy műtermek támogatása. Ez szűnt meg 2011-ben. Tudtuk, hogy a Táncszínház az évi 20-30 előadásából és magából a táncból nem tudja önmagát fönntartani. Közben megszületett a Nemzeti Táncszínház, így a táncnak lett egy addig soha nem létezett formája, ami ugye csodálatos. Ez volt a helyzet, s úgy döntöttünk, hogy visszanyúlunk a gyökerekhez. Itt ugyanis, ezen a helyen, 1929-ben színházat nyitott Rákosi Tibor Kellér Dezső főrendező kabaré darabjaival és Dezsőffy László művészeti vezetésével. 1933-ban, amikor ideszerződtették Csortos Gyulát, Gellért Lajos volt a főrendező, akkor áttértek az egész estés színházi előadásokra, átkeresztelték a színpadot s Bethlen Téri Színházként működtek tovább. Ez 1937-ig tartott, amikor is csődbe mentek. Azért mentek csődbe, mert társszínházként megvásárolták a Royal Színházat (a jelenlegi Madách Színházat). Ez óriási befektetés volt egy magánszínház számára. És bár nagy nevekkel (Fedák Sári) és nagy produkciókat játszottak, nem hozta be azt a pénzt, amibe belekerült, és ez magával rántotta az egyébként nyereséges kis színházat is. Akkor a Bethlen téren a nézőteret átalakították mozivá. Mi 2011-ben azt gondoltuk, hogy bár kimaradt több mint ötven év, felvettük a Bethlen Téri Színház nevet és nyitottunk más színházi műfajok irányába.
Közben megváltozott Budapest kulturális élete. Milyen szerepük lehet, és milyen lehetőségeik vannak?
Mindig is a fiatalokra koncentráltunk, vagyis a Táncszínház feladata nem változott, továbbra is a tehetségek felfedezése és lehetőséghez juttatása a feladatunk. Azt is fontosnak tartjuk, hogy megismerjük azoknak a koreográfusoknak a munkásságát, akik ebben a régióban tevékenykednek. Így közös projektekben veszünk részt lengyel és szlovák alkotókkal. Van olyan programunk, hogy „gyere haza, magyar alkotó”. Sok táncművész ment ki külföldre, s nagyon jó tapasztalatokat szereztek. Mi figyeljük, hogy hol dolgoznak, milyen energiákkal, és meghívjuk őket, hogy itthon is készítsenek esteket.
A Bethlen Téri Színház nagyon izgalmas színfoltja Budapestnek. Hangulatos foyer-val rendelkeznek, sokféle program várja az idelátogatót.
Mi is így gondoljuk. Egy évadban körülbelül kétszáz előadást tartunk, amelyből negyven a tánc és az összes többi a színház, a bábszínház, az új cirkusz és mindenféle kísérleti színházi törekvés. Táncszínházként természetesen játszunk a Nemzeti Táncszínházban, mint a fő központi helyen, de előadásainkkal jelen vagyunk a Trafóban és minden olyan helyszínen, ahol izgalmas történetek zajlanak. Így például játszottunk a Solti teremben a Zeneakadémián. A Nemzeti Táncszínháznak volt egy ilyen törekvése, amihez csatlakoztunk. De megfordultunk a Várkert Bazárban, a MU Színházban és másutt. Igyekszünk vidéken és külföldön is minél nagyobb jelenlétet biztosítani magunknak. Színházként is fontos a határon túli együttműködés. Nagyon jó kapcsolatokat alakítottunk ki, s azzal, hogy megnyílt a Bethlen Téri Színház, már mi is hívhatunk előadásokat. Rezidens társulatunk, a Közép-Európa Táncszínház például Sepsiszentgyörgyre látogathatott, s mi is fogadni tudtuk a sepsiszentgyörgyi M Stúdiót, az ottani színház mozgásszínházát. De az együttműködésünk nemcsak a táncra terjed ki. A Zentai Kamaraszínházzal s a Kassai Színházzal is nagyon jó a kapcsolatunk, a nagyváradi Szigligeti Színházzal koprodukcióban is hoztunk létre előadást. Az együttműködés nem csak a minden év januárjában megrendezett Vendégváró Fesztiválon teljesedik ki. Általában ezt úgy szervezzük, hogy egy-egy színházra fókuszálunk, s tartanak 3-4-5 előadást – ez attól is függ, hogy mennyi pályázati pénzt kapunk. Idén már hetedik alkalommal rendeztünk Vendégváró Fesztivált; most a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház és az Udvarhely Táncműhely volt a vendégünk.
Hogyan áll össze egy-egy évad programja?
Van egy nagyon erős gerince a tehetségprogram sorozatunknak, amelyet úgy hívnak, hogy találkozások tehetségprogram. Pályázat útján lehet bekerülni, fiatal rendezők pályázatát várjuk. A találkozás pedig arról szól, hogy kétszemélyes előadással pályázhatnak, és a pályázónak választania kell maga mellé egy tapasztalt mentor-rendezőt. Ő választja ki a darabot, a mentorát és a két szereplőt. Egy kikötésünk van, legalább egy generációs különbségnek kell lennie a két művész között. Mi szeretnénk egy fiatal és egy idősebb, tapasztaltabb művészt összehozni ebben a projektben. És ebből, a fiatal rendező, fiatal színész, tapasztalt mentor-rendező, tapasztalt színész kommunikációjából nagyon izgalmas műhelymunka születik, amelyben mindenki gazdagodik. A tapasztaltabbak is tudnak a fiatalokból energiát, másfajta szemléletet, új gondolatokat meríteni. Volt mentor-rendező itt Jordán Tamás és Mészáros Márta is. Ebből minden évben két bemutatót sikerül tartanunk, több belőlük évek óta sikeres. Tordai Teri és Horváth Lili estjéből (Nőből is megárt…) most lesz az ötvenedik előadás, de a Mary és Max előadása, amelyik az első bemutatónk volt, s Valcz Péter rendezte, szintén közel az ötvenedikhez. Ez adja a Bethlen Téri Színház színházi jellegét. Nyilván a közönség, amely bejön és megveszi a jegyét, nem azt nézi, hogy ez egy tehetségprogram. Hanem azt, hogy milyen a darab és ki szerepel benne. Szerencsére, az eddig megvalósult nyolc programunkból hét repertoáron van.
Emellett van egy másik tehetségprogramunk, amelyet szintén pályázat útján lehet megnyerni. Itt nincs kikötésünk, s az a címe: ambíció program. Az ötlet onnan eredt, hogy a színház előterében lóg egy 1933-as plakát, amely az ambíció matinét reklámozta. Erre bárki jelentkezhetett. Mi is úgy gondoltuk, hogy az olyan fiataloknak, akik szeretnék magukat megmutatni, vagy olyan kísérletbe kezdeni, amit még eddig nem próbáltak, itt a lehetőség. Itt nemcsak arra kell gondolni, hogy ismeretlen és pályakezdő, lehet ismert is, ha különös programmal jelentkezik. Ez a másik tehetségkutató programunk, amelyben alkotóként, társulatként vagy éppen alkalmi önszervező csoportként meg lehet jelenni. Ehhez csatlakozik egy másik tehetségprogramunk is. Itt, a Bethlen Téri Színházban még a Közép-Európa Táncszínház nyitott egy fotógalériát. Ez most már tizennyolc éve működik. Korniss Péter a mentora, sok csodálatos kiállítást rendeztünk. Tavaly például Keleti Éváét, aki első hivatásos fotográfusa volt a táncszínházunknak. Szerettük volna ebbe is bevonni a fiatalokat. Varga Gábor György, aki sokszor fotózott bennünket, nyitott egy fotóstúdiót a tanulóknak. Ezzel az iskolával kötöttünk egy együttműködési megállapodást. Munkáikból az évad végén tartunk kiállítást.
Szögi Csaba: Puszta Fotó: Dusa Gábor
Táncolt, koreografált, most tanít és színházat igazgat. Ha csak a díjait nézzük, akkor is egy nagyon sikeres életműről van szó. Fájdalmas volt elszakadni az aktív tánctól?
Ez nagyon nehéz kérdés. Nem szeretek visszatekinteni, mert annyi feladat van előttem. Nyilván maximálisan boldog lehetek, mert három teljes életet élek párhuzamosan. Egyetlenegy teljes élet hiányzik ebből, egy negyedik, az én előadó- és alkotóművészeti tevékenységem. Úgy érzem, hogy abban nem tudtam olyan energiákkal részt venni, ahogy talán képességeim szerint lehetett volna. Ez azért történt, mert fiatalon kerültem olyan pozícióba, hogy másokért dolgozhattam. Ugye, ismerős helyzet. Ülünk esténként, beszélgetve, és megváltjuk a világot. Ebből másnapra semmi sem lesz, mert mindenkit visz a saját dolga. Mivel Dunaújvárosban én voltam a művészeti vezető, egy idő után azt mondtam, nosza, vágjunk bele, valósítsuk meg a nagyszerű ötleteket. Elkezdtem szervezni, ügyeket intézni. Az aktív táncot nagyon fiatalon hagytam abba. A néptáncot huszonhat évesen, a kortárs táncot pedig harmincegy évesen. Ebben az öt évben vendégművészként táncolhattam bizonyos szerepeket Markó Iván koreográfiáiban a Győri Balettben. Ugyanígy, vendégművészként, bizonyos szerepeket táncoltam a Honvéd Művészegyüttesben. Emellett nagyon sok másféle dolgot csináltam.
Egyszerűen nem fért az életembe, hogy minden nap próbateremben töltsek 6-7 órát. Ha ezt teszem, nem tudtam volna megszervezni mások programjait. Elsőként az előadó-művészeti pályámról kellett lemondanom, de utána még tudtam alkotni, koreografálni. Egy idő után ezt is elfoglalta a szervezési rész. Szerencsére, mindig vissza-vissza csábítottak. Amikor 38 éves voltam, Horváth Csaba visszacsábított a színpadra. Meghívtam őt, hogy készítsen a táncszínházunknak egy darabot. Azt mondta, boldogan, de egy kikötéssel, ha én is táncolok. 38 éves koromtól 43 éves koromig táncolhattam Horváth Csaba csodálatos előadásaiban, a Tűzugrásban, a Szarvashajnalban, a Csodálatos mandarinban, majd – amikor letiltották az örökösök a Bartók-zenét -, akkor a Néma mandarinban. Gyönyörű időszak volt, de nagyon nehéz. Aztán meghívtam Gergye Krisztiánt – akkor 47 éves voltam –, hogy készítsen előadást. Mondta, van egy ragyogó ötlete, s egy atlasz figurát képzelt el benne: engem. Hiába mondtam, hogy évek óta nem táncoltam, el is vagyok hízva, de erőszakoskodott, hogy ezt én meg tudom csinálni. Öt hónapig tartott, amikor minden hajnalban bejöttem másfél-két órát edzeni, hogy az izomzatomat fel tudjam építeni. Ebben a lendületben éreztem azt – mivel megfelelő kondícióba hoztam magam –, hogy szólóestet készítsek, egy ötvenperces előadást. Az 50. születésnapomra meghívtam az ötven legkedvesebb barátomat, rokonokat, ismerősöket, a mestereket. Ők nem tudták, hogy mire jönnek, és én akkor eltáncoltam nekik ezt az előadást. Itt alkotóként és előadóként maximálisan ki tudtam teljesedni, meg tudtam mutatni, hogy kortárs táncosként, alkotóként mire lennék képes, ha nekem lett volna egy Szögi Csabám, aki megszervezi az életemet. Egy ilyen estet tudtam csinálni, és azt az életemet lezártam.
Szögi Csaba: Puszta Fotó: Dusa Gábor
Nem lesz 60. születésnapi előadás?
Nem lesz, mert nem szeretem ismételni a dolgokat. A Táncszínháznak is mindig az volt az ars poeticája, hogy jó, amit most csinálunk, de nehogy még egy ugyanilyet csináljunk. Csináljunk másikat, menjünk új útra és kutassunk. Engem mindig az új dolgok érdekeltek, az, hogy merre lehet továbbfejlődni.
Azt mondta, hogy négy élete volt. Az egyik volt az alkotó művész. Soroljuk föl a többi hármat.
Egyik a Bethlen Téri Színházért való küzdelem volt, az épülettel, az épületért. Már Dunaújvárosban, még 1986-ban elkezdtem dolgozni azért, hogy saját épülete legyen az ottani táncszínháznak. Majdnem sikerült. Akkor még voltak sportállások (ez azt jelentette, hogy a sportolók papíron a Vasműben dolgoztak, az volt a munkájuk, hogy edzettek), és sikerült elérni, hogy kapjunk ilyen státuszokat. Már az épületet is kinéztem. Jött a váltás, és a sportállásokat eltörölték. Amikor a Nemzeti Színház megépítése szóba került, és Szinetár Miklóst nevezték ki kormánybiztosnak, az az ötletem támadt, hogy legyen ennek az új színháznak tánctagozata is. A vidéki nemzeti színházaknál ugyanis nagyszerűen működött a több tagozat. Kitaláltam, hogy legyen Nemzeti Táncszínház, és beadtam a tervezetet a művelődési minisztériumba. Ott azt a választ kaptam, hogy a gondolat nagyszerű, de nem gondolkodnak ilyesmiben, s ha az érdekes elképzelés valamilyen formában megvalósítható, jelentkeznek. Ekkor 1987-et írtunk. 1988-ban, amikor a Népszínház táncegyüttese éléről nyugdíjban ment Györgyfalvay Katalin, s mi fölkerültünk Budapestre, elővették az anyagot, az anyagomat, és azt mondták, át kellene írni. Mondtam, hogy lehetetlen, mert így jó, ahogy van. A módosítás annyi lett, hogy nem nemzeti színház, hanem Népszínház Táncszínház lett, majd ebből a Közép-Európa Táncszínház. Akkor a Déryné Színház a Kálvária téren (a hajdani Kulich Gyula téren) működött. Ami a méretei miatt, és mert a közönség alulról nézhet fel a színpadra, táncra teljesen alkalmatlan.
Elkezdtem keresni, hogy hol is lehetne a táncnak otthont teremteni. Bejártam az összes mozit, ami akkor létezett és döglődött. Megtaláltam a Tinódi mozit a Nagymező utcában. Ez a Budapest Filmhez tartozott, aminek akkor András Ferenc volt az igazgatója. Ketten akkor elterveztük, hogy milyen izgalmas lenne, ha csinálnánk egy Tánc-Film-Színházat. Vetíthetnénk benne olyan filmeket, amelyek a táncról szólnak, lenne benne tánc és készülhetnének olyan filmek is, amelyek a táncról szólnak. Az ötletünkhöz a mozit át kellett volna alakítani. A tulajdonos a Fővárosi Önkormányzat volt, a kulturális bizottság elnöke dr. Baán László, akihez benyújtottuk a tervezetet. Mondta, ez nagyon jó, de nekik pontos építészeti terv kell. Megkerestem építész ismerősömet, aki mondta, több millió forintért – ami a valós ára –, meg is rajzolja. Mondtam, nem, ezt barátilag kellene. El is készítette a tervet, s benyújtottuk. Baán László megígérte, hogy beviszi a bizottság elé, és majd jelentkeznek. Telt-múlt az idő, amikor kinyitottam az egyik újságot, és olvasom, hogy színház lesz a moziból. Akkor megkérdeztem, hogy is van ez? Mondták, most már pályázni kell, s mi nem pályázhatunk, mert a Táncszínház nem önálló jogi személy. A Budapesti Kamaraszínház jogi személy. Nosza, átírtuk, s Szűcs Miklós, a színház igazgatója, természetesen, hozzáírta a kamaraszínház prózai részét is.
Szögi Csaba: Puszta Fotó: Dusa Gábor
Sikerült a pályázatot megnyerni, s mire megnyílt, már nekünk nem lett ott helyünk. Ilyen történeteim vannak. Ezután megszereztem a budafoki, bezárt, Tóth József utcai művelődési házat, aminek nagy bálterme, kis színpada volt. Az akkori polgármester támogatta az ötletet, és tíz évre, bérleti díj nélkül odaadta, azzal a feltétellel, hogy fel kell újítani. Megszereztem a minisztériumtól az engedélyt, és ugyanaz a kedves építész barátom ingyen és bérmentve elkészítette a terveket. Mindenki – a minisztérium és a Budapesti Kamaraszínház, élén Szűcs Miklóssal, rábólintott, alá is írtuk az együttműködési megállapodást 1995. május 10-én. Igen, s május 13-án bejelentették a Bokros csomagot, és az egészből nem lett semmi. A Bethlen Téri Színház épületéért vívott harc is egész embert kívánt. A Rock Színház működött benne, s amikor az Operettszínházhoz csatolták, akkor ezt a helyet megörökölhettük. A Közép-Európa Táncszínház létéért, fennmaradásáért való küzdelem ugyancsak egész embert kívánt. A Bethlen Téri Színház művészeti igazgatójaként én inkább artmenedzsernek szeretem hívni magam. Ez a munka egy harmadik embert kívánt. Most új, negyedik is van. Korábban a táncművész létet említettem, ami nem teljesedett ki. De most van egy kiteljesedő hobbim. Ez pedig a Szegedi Papucsért Alapítvány megalapítása. Szegedi vagyok, néptáncos, és amikor 2015-ben bejelentették, hogy a szegedi papucsnak vége és többé nem készül szegedi papucs, akkor én ebbe nem nyugodhattam bele. Létrehoztam egy alapítványt, és most már ott tartunk, hogy a szegedi papucs az UNESCO kulturális örökség nemzeti jegyzékében is szerepel. Most már több papucskészítő és papucshímző is van, s komoly tanfolyamokat indítottunk.
Egyetemi adjunktus, és tanít a Magyar Táncművészeti Egyetemen.
Nem táncot tanítok, hanem társulatmenedzsmentet. Ez a saját tantárgyam, amit én találtam ki. Nagyon jó lenne, ha a táncművészeti egyetemről kikerülő fiatalok képben lennének, tisztában lennének azzal, hogy a táncszakma, ahova ők táncosként, koreográfusként, pedagógusként igyekeznek, hogy néz ki a törvényi keretektől kezdve a működési lehetőségekig, a táncos életpályamodellig. Mit kell tudnia a táncosnak, hogy legyen baleset-biztosítása, egzisztenciális háttere. Ezt az egyszerű táncosnak is tudnia kell, de ha együttesvezető, akkor pedig a legalaposabban. Ezt tanítom a Magyar Táncművészeti Egyetemen, és nagyon élvezem.
