Interjú Mezei Kingával
Szabadkai Kosztolányi Dezső Színház – Kisvárdai Fesztivál
Mezei Kinga
A vándorlást, a gyökerek levagdosását, a lassanként beálló gyökértelenség állapotát láthatjuk Mezei Kinga Szedjetek szét című előadásában. Az elhagyásból adódó érzések, emlékek idealizálását, vagy éppen azok kifordítását egy sokkal sötétebb elmúlt realitásban. Hazajönni mindig máshogy, mindig egy kicsit másvalakiként egy otthonba, ami megváltozott szintén, csak nem láthattuk a folyamatát, mindössze a végkimenetelét – a hazaérkezésből adódó éppen megtapasztalt jelent. Mind vizualitásában, mind hangulatában, történetében, jelentésében nagyon pontosan reflektál a jelen problematikájára vagy éppen velejárójára. Itthon maradni vagy elmenni? Soha vissza nem jönni, ha mégis hogyan? Önmagamként még lehetne? Tudnék? Mi változott? Minden! Én is, ők is.
Az emberek hajlamosak egymást, és önmagukat is behatárolni, címkékkel ellátni. Mennyire tapasztalod ezt a munkádban? Mennyire hat ki a befogadói elvárás a munkádra?
Amikor egy előadást készítünk, elsősorban arra figyelünk, hogy az átadásra szánt üzenet el is jusson a nézőhöz. Hogy ez milyen módon történik, az már egy rendezői stílus, gondolkodás, fogalmazásmód kérdése. Az egyik kérdés persze az, hogy ki milyen színházban hisz, milyen kommunikációt kíván teremteni a nézővel – milyen mértékig szándékozik bevonni őket a játékba. A másik, hogy az előadás nyelvezete mit enged meg.
Te játszol is, rendezel is. Vannak-e még alkotóként színházi szerepkörök? Mennyire elmosódottak, esetleg elmoshatóak a határok?
Én úgy gondolom, hogy egy bizonyos szakaszig teljesen különálló szerepkörök vannak. A rendező elkezdi a munkát a dramaturggal, majd a többi alkotótárssal, tervezővel elkészítenek egy vázlatot, koncepciót. A második munkastádiumban elkezdődik a színészekkel való együttműködés. Ez elsősorban a jó kommunikáción alapszik – minél jobban beavatni és bevonni őket. A színészek persze a saját karaktereikkel, azok megismerésével foglalkoznak elsősorban, de a végeredmény szempontjából fontos tudniuk mi felé halad a nagy egész. A szerepkörök egy jó ideig párhuzamosan haladnak egymás mellett, nagyon sok átszövéssel és kapcsolódással. A nagy egészet majd a külső szem kapcsolja össze.
Fotók: Molnár Edvárd
Van olyan, hogy egyszerre tapasztalom a két oldalt, hogy egyszerre vagyok itt is és ott is – ez már egy nehezebb történet. A Piaf-marche című előadásban egyszerre játszottam és rendeztem, ami ráadásul a zongoristával együtt háromszereplős. Annak a menete is úgy történt, hogy én a színházban történő munka előtt rendezőként elkészítettem a koncepciót, az egésznek a látványvilágát, az ívét a dramaturgom, Góli Kornélia segítségével. Ez után kapcsoltam be magamat, mint színészt. Ez egy ideig ugye párhuzamosan megy egymás mellett, majd elérkezik az a stádium, amikor nekem is szükségem van egy külső szemre. Ilyenkor a munkatársaimat teljesen felhatalmazom arra, hogy szóljanak, ha színészként tévúton vagyok – egy ideig a hatásfokaimat be tudom mérni, viszont szükségem van segítségre. Elragadhatnak az érzéseim (a Piaf-marche egy zenés darab, Piaf sanzonok vannak benne), el is ragadnak, és nagyon jó, amikor valaki szól: itt most túlcsordult a patetika.
A rendezésben nagyon fontos az aprólékosság. Előbb a pici részleteket hozod létre, dolgozzátok ki együtt, majd ezeket egyre nagyobb etapokban rakod össze, rakod össze, rakod össze…na ehhez kell a rendező szeme, hogy ez egy egységes képpé alakuljon ki a végére, addig, amíg az egész előadás meg nem születik.
A rendező a megmondó-ember?
Igen, hiszen övé a felelősség. Viszont megmondó-ember és megmondó-ember státusz között nagy különbség van. Ki hogy éli meg ezt a szerepet: én nem hiszek abban a színházcsinálásban, ahol nincsen kommunikáció, ahol a színész esetleg ki van zárva bizonyos szakaszokból és csak teljesítő-emberként van jelen. Elvégre ő az, aki az üzenetet, az érzelmeket közvetíti a néző felé – a legvégén ő a közvetítő-ember – a rendező utakat mutat, segít bizonyos technikákkal, kulcsokkal, hogy az az ember, aki a karaktert létrehozza, a történetet elmeséli, az üzenetet közvetíti bejusson az ajtón és nyitva is tudja tartani a nézőknek.
A Szedjetek szét című előadás Domonkos István életművén alapszik. Az intertextusok, átemelések finom harmóniáját láthatja a néző az előadásban. Tisztelgés ez a művész előtt, esetleg biztos alap az üzenet átadására?
Mindkettő! (Kinga szeme csillan) Domonkos nagyon természetes ember, nincs benne semmi modorosság, a művei is olyanok, mint Ő maga. Nagyon szeretem az írásait! A kitömött madárral foglalkozni már nagyon régi vágyam volt: most jött el a pillanat. Kiragadtunk a regényből bizonyos karaktereket, az alaptörténetből a számunkra fontos, jelentéssel bíró szálakat, momentumokat, motívumokat vettünk át, némiképp követve a regény bizonyos dramaturgiai fonalait, és abból csináltunk egy saját történetet. Ebbe beemeltünk egy saját karaktert, az emigráns fiút, akinek nincs más szövege, csak a Kormányeltörésben című versből kiemelt sorok – a figurát beleszőttük, átfűztük az előadáson. A Via Italia-ból két nagyon jellegzetes karaktert, átemeltünk, kölcsönvettünk: Dedát és Momčilót, a szerb rendőrt, aki töri a magyart – Deda karakterét átértelmeztük, és verseket adtunk a szájába, Momčilónak saját szövegeket írtunk. A történet főszereplői zenészek, szezon-zenészek, éppen úgy, mint ahogy Domonkos István is volt egy időben.
Tavaly kezdtük a munkát a karantén kezdete után egy héttel (Kinga hosszú szünetet tart, csönd), nem volt könnyű. Gyúrtuk a szöveget, rétegeltük, formáztuk. Online kezdtük a munkát a színészekkel: olvastak, elemeztek, kisfilmeket készítettek különböző témákra (gyönyörűeket!), de leginkább írásos feladatokat adtunk – a személyes megbeszélések ellehetetlenítése miatt. Egy csomó általuk megírt szöveg, élmény pedig bizony bele is került az előadásba! Például: tudtam, hogy szeretnék az előadásba egy jelenetet a „mit szeretünk, mit nem szeretünk Vajdaságban” témakörre, emlékeztem, hogy Domonkosnak van egy hasonló témájú novellája, amiből itt tudunk meríteni. Igazából az előadás szövege szinte teljesen így alakult, picit Domonkosból, picit a mi továbbgondolásainkból.
Életeket, emberi sorsokat látunk magunk előtt. Emberek felemelő, idilli, meghitt vagy éppen sanyarú, borzalmas pillanatait látjuk, de megmutatjátok a legmonotonabb hétköznapok perceit, óráit, napjait is – impressziókat kapunk a szinte főszereplő nélküli előadás karaktereiről. Az, hogy különböző személyeket látunk különböző életszakaszban mennyire hatott ki az előadást felépítő tényezőkre? Hogyan tudott ennyi különböző személyiség más-más módon kapcsolódni akár a díszlethez?
„…én úgy is beszélek, mint ahogyan élek, szaggatottan, kihagyásokkal, mindig újabb dologba fogva.” (idézi Kinga Domonkost).
Ezek a pillanatok, apró pici részletek mozaikkockák, amik a darab különböző pontján összekapcsolódnak. Jellemzi egy szándékos töredezettség, ami egyrészt A kitömött madárból érkezik, másrészt a mi elképzelésünkből.
‘Szaggatottan, kihagyásokkal, mindig újabb dologba fogva..’
A színpadképnek több olvasata lehet, a kis részletek segítik a nézőt az asszociációban. Értelmezhető mólóként, a következő pillanatban egy tengeren hánykolódó tutajként, megint máskor szigetté válik. Minden figura valamilyen módon kapcsolódik a színpadképhez, annak valamilyen részletéhez, értelmezéséhez – a világítás, a vetítésben történő háttérváltás segít, bízunk benne a mai napig, hogy a néző ezekben a váltásokban jön velünk ezekben a pár másodperces átértelmezésekben.
A különböző életszakaszok, pillanatok bemutatása miatt van az előadásnak egy saját, folyamatosan változó tempója. Mintha a felsorakoztatott személyek más-más élethelyzetének a bemutatása egy ember létét mutatná be. Általánosítva egy élet nem mindig gyors, vagy eseménydús, sok a hétköznapiság és történnek kegyetlen dolgok is. Benéztünk egy-egy életbe, ami összeállt eggyé – a mozaikok kiadtak egy műalkotást. Ebben a kis üzenetekkel ellátott képben, előadásban mindennek megvan a miértje, én úgy gondolom. A kellékhasználatban nagyon erősen jelen van például a kettősség: egy hangszertok, ami lehet a kenyérkeresetünk alapja, viszont bele is lehet pakolni és elmenni, vissza se jönni.
A kezdetektől igyekeztem ezt a kettősséget megjeleníteni, így van! Ezen belül pedig nagyon hangsúlyozott a menni vagy maradni kérdés, sok más ok mellett ezért is Domonkos István életművét dolgozzuk fel – aki elment és egész életében hazavágyik. Hogyan szólnak ezek a szövegek, az előadás rólunk: ironikusan, magunkról is lerántva a leplet, magunkat is kikacagva. Benne van a vajdasági emberben egyfajta furcsa örökös bizonytalanság, ugyanakkor elképesztő kötődés az otthonához, ezekhez a fákhoz, növényekhez, illatokhoz, folyókhoz, nekem konkrétan a Tiszához. Az előadás díszletében van egy tutaj, ez lehet egy hely, ahonnan elmegyünk, vagy ahova megérkezünk. Ezen a tutajon egyszer csak vizualizáltam ezeket a hangszertokokat, és úgy éreztem nem is kell más…– ezekbe a tokokba nagyon sok dolog belefér, tudod (Kinga kinéz az ablakon és keserédes mosoly ül az arcán).
„Az otthon hiánya, egyfajta gyökértelenség mindenkinél aktuális”
Az előadásban több szempontból bemutatott elvándorlás érzete, megtapasztalása mind a két oldalt megfogalmazza. Nagyon nehéz, hogy egy ember egyik pillanatról a másikra szinte eltűnik az életünkből – nagyon nehéz egyik pillanatról a másikra gyökeret ereszteni. Nem is lehet, szinte lehetetlen. Itt a Vajdaságban olyan sokféle néppel, habitussal, kultúrával vagyunk körülvéve, – amik nagyban hatottak ránk persze – hogy talán teljesen csak egymást értjük meg. Hogy lehet ezt mégis megfogalmazni egy előadásban és továbbítani az üzenetet akár más közönségnek, közösségnek?
Ez az előadás főleg nekünk, vajdasági magyaroknak szól: kevert nyelvezetét, tipikus karaktereit tekintve. Teletűzdeltük olyan szándékosan sztereotip karakterekkel, akikkel bármelyik itthoni faluban összefuthatsz, hallhatod tőlük az előadásban elhangzott mondatokat. Viszont ezek a kiszólások, viccek, mozzanatok hozzáadnak a történethez, az otthon hiánya, egyfajta gyökértelenség mindenkinél aktuális, aki átéli éppen vagy megtapasztalta egyik nézőpontból is. Nekünk ez a kérdéskör nagyon eleven és releváns, bemutatjuk a tapasztalatainkat, és persze van olyan ember – mindig van – aki úgy nézi meg, mint egy esztétikai keretbe foglalt produktumot.
A Szedjetek szét képi világa bizonyos generációknak nosztalgikus, míg más korcsoportnak divatos és újszerű. A bemutatott karakterek közül van, aki az idősebb, van, aki a fiatalabb nemzedéket képviseli, szólítja meg. A köztük fennálló kapocs, párbeszéd egy működő kommunikációs csatornát kínál fel a heterogén nézőközönség számára is. A jelenlegi generációs különbségekből adódó egymás melletti elbeszélésekre, nézőpontbeli eltérésekre ad egy megoldást.
A generációk közti szakadék, nézetkülönbségek, hozzáállás és érdeklődésbeli eltérések egyre inkább érzékelhetők. Ez természetesen kihat a mi munkánkra is, ezt szem előtt kell tartani úgy a munkafolyamatban, mint magában az előadásban.
Azok nézik – elsősorban – akik itthon maradtak. Ez akkor a másik oldal bemutatása?
Nagyon sokat beszélgettünk arról, hogy milyen elmenni, de arról is, hogy azoknak, akik itthon maradtak milyenné válik az a közeg, ahonnan elmentek azok a szellemi alkotók, akik mondjuk kulcsfontosságú tagjai voltak a közösségnek – mint például Domonkos István is. Hogyan próbáljuk ezeket a lyukakat betölteni? Be lehet tölteni őket? Tart-e most ott ez a szellemi közeg, hogy hiányérzete legyen? Illetve: az az ember, aki elmegy, az abban az új közegben is azt tudja-e jelenteni, tud-e azzá válni ismét, mint amit az itthoni közösségben képviselt? Pedig ugyanaz az ember, ugyanazzal a szellemi tartalommal. A Domonkos Kormányeltörésben, vagy Tolnai Ottó Mi volt kérded a legszebb Dániában című verse itthon az, ami, de innen kiemelve mi? Ezek a sorok, mondatok, figurák, a repce, a Tisza-parton az ördögfejecskék, a bogáncsok a kanizsai járáson, ezek annyira hozzánk tartoznak, hogy nem is tudunk tőlük elszakadni. Nem is szeretnénk, miért kellene?
Az előadásban néhány szereplő hazamegy. Mit mondanál azoknak, akik most nincsenek otthon?
Minden közeg tud kegyetlen lenni, viszont az egyformaságunk létezik és tagadhatatlan – a különbségeink mellett, azok a pici egyformaságaink összekötnek minket, ha akarjuk, ha nem. Azokat, akik elmentek azok, akik itthon maradtak a lelkük mélyén mindig szívesen fogják várni – én ebben reménykedem. Akik úgy érzik, hogy van mit hazahozniuk, és itthon megosztaniuk azokat szeretettel várjuk, tegyék meg.
