Interjú Blaskó Péterrel
Blaskó Péter Kossuth-díjas színművész nemrég fejezte be ötvenharmadik színházi évadját. A Nemzeti színészbüféjében beszélgettünk, de, mint megemlíti, már nincsenek igazi diskurálások előadások után, mindenki siet haza…
Szíve szerint maradna este beszélgetni a kollégáival?
Így, hogy az ember mindig kocsival van, és egy kis borocskát sem ihat, ami oldaná az est feszültségeit, nem lenne az igazi. Ha vendég van a nézőtéren, előadás után a jegyszedő hölgyek segítenek neki eljutni a színházteremből a hatodik emeleti büfébe, olyankor leülünk, beszélgetünk. Tehát előfordul, csak nem rendszeresen. Emlékszem, amikor a Katona József Színházban játszottam, hozzáteszem, lényegesen fiatalabb voltam, minden egyes előadás után átmentünk a Pilvax sörözőjébe, és sokszor éjszakába nyúlóan beszélgettünk.
Miért lett vége ennek az időszaknak? Ma miért nem jellemző?
Talán az ember kiöregszik az esti dolgokból, jobban elfárad előadások után, illetve reggel korán már indulni kell valahova. Közben muszáj pihenni is, tehát ez ilyen sok összetevős.
A mai napja hogy néz ki? Úgy tudom, tegnap ért véget az évad a Nemzeti Színházban.
Pontosan. Tegnapelőtt játszottam utoljára ebben az évadban, Hubay Miklós, Ők tudják, mi a szerelem című darabját. Az ötvenharmadik évadomat fejeztem be, mondanom sem kell, ez még gombócból is sok. De nagyon örülök, hogy be tudtam fejezni ezt a számomra csonka évadot.
Merthogy tavaly ősszel hirtelen beteg lett…
Igen. Nem mintha a betegség bármikor jól jönne, de most tényleg a lehető legrosszabbkor jött. Épp egy számomra fontos bemutatóra készültünk, két gyermekemmel, Boriskával és Bencével. Kitűztük a premier időpontját, ami november 17-e volt. Október 26-án rosszul lettem, februárban tértem vissza.
Most itt van a nyár Ön előtt. Többet fog pihenni, hogy ne legyen megint csonka az évad?
Nehéz dolog ez a pihenés: rá kellene vennem magam az aktív kikapcsolódásra. Ha az ember a székből átül a fotelbe, aztán a fotelből az ágyszélére, az hamis pihenés. Ki kell menni a levegőre sétálni, s odafigyelni a napi mozgásra. Új életforma vár rám, de muszáj ehhez tartanom magam, hiszen az őszi rosszullét erős figyelmeztetés volt, hogy nem árt visszavenni a tempóból.
Hogy lehet a színészetből visszavenni?
Nagyon jó kérdés, épp erre voltam kíváncsi én is Balatonfüreden, ahol a rehabilitációm zajlott. A főorvos úrral sokat beszélgettem, mondtam neki, hogy nem tudok egy szerepet kevesebb energiával játszani. Csak olyan intenzitással tudom, ahogy a szerep megkívánja. Ebből nem engedhetek. Vagy ha igen, úgy nem érdemes csinálni. Erre azt felelte, nem kell egy évadban hat különböző feladatot vinnem. Vállaljak csupán kettőt, hármat, és akkor máris kisebb rajtam a terhelés. Ha két-három darabban játszom a tőlem megszokott szenvedéllyel, az teljesen más, mintha hat-hét szerepbe tenném ugyanezt. Szóval ebben egyeztünk meg.
A füredi rehabilitáció alatt mennyire hiányzott a színház? Gondolt rá?
Inkább úgy fogalmaznék, hogy erős jövőtervezésben voltam, miközben nagyon féltem, hogy nem leszek képes tovább folytatni. Emlékszem, amikor februárban a Macskajátékot játszottuk, ahol viszonylag kisebb szerepem van, ültem, vártam a jelenetemre, és közben nagyon szorongtam. Az emberben egyébként is van valami természetes drukk a színpadra lépés előtt, ekkor viszont valami plusz feszültséget, félelmet éreztem. Aztán ez szépen oldódott, és ment minden tovább a maga útján. Nagy siker volt, pont úgy, mint azelőtt.
Ha jól értem, a nyár a pihenés jegyében telik.
Igen. Hívtak Gyulára, de most nem tudtam rábólintani. Sokat játszottam ott nyaranta, ám iszonyú terhelő munka a forróságban próbálni, mindannyiunk nyakában vizes törölköző lóg, rendkívül fárasztó.
A covid kényszerpihenője mennyire ijesztette meg?
Általában a színész ritmusát a próbatábla határozza meg. Az ember ránéz, látja, hogy tíztől kettőig próbál, délután az esti előadás szövegével foglalkozik, este pedig már jön a közönség. Ennek megvan a maga jól bevált ritmusa, s a covid ezt a rendszert teljesen felborította. Ekkor jött az elbizonytalanodás, hogy mit is kell most csinálni. Nem találtam a helyem. Plusz erős félelem is volt bennem, mert a feleségem beteg, rendkívül kellett vigyázni az immunrendszerére. A színházi munkát tekintve mindenféle látszatmegoldással éltünk, videófelvételeket készítettünk, sőt, videóhíváson keresztül olvasópróbát is tartottunk.
Macskajáték Blaskó Péter, Udvaros Dorottya
Ön mennyire merült el a digitális térben? Otthonosan mozog az online világban?
Ami a magam korú ember létezéséhez szükséges, az már remekül megy: fel tudom venni a telefont, emailt fogadok és természetesen válaszolni is tudok rá. Azt hiszem, nagyjából ennyi.
Beszéltünk arról, hogy gyermekeivel dolgozott együtt. Milyen érzés, amikor a saját lánya rendezi?
Nem volt bennem semmilyen félelem, megszoktam, hogy színészként átadom magam az ügy érdekében a rendezőnek. Nem kezdek el okoskodni, vagy beleszólni, ugyanakkor az apa-leány viszonyt, az alkotótársi viszony váltotta fel. Boriska is jól vette, ha tettem egy-két javaslatot. Vagy elfogadta, vagy azt mondta, nem papa, inkább ne úgy. Jó hangulatú, családi próbaidőszak volt, majd a bemutató közeledtével félni kezdtem, hogy mennyire fogom én ezt bírni? Mégiscsak másfél óra állandó színpadi jelenlétet kíván az előadás. Két éve mutattuk be, aztán Vidnyánszky Attila felajánlotta, hogy a Bethlen Téri Színházból átvihetjük a produkciót a Nemzetibe. Ki is tűztük a bemutatót, de jött a rosszullét. Ősszel, ha a Jóisten is úgy akarja, pótlásra kerül.
Feltűnt, hogy eddigi pályáján számos színházváltása volt, melyekről nyíltan beszélt is. Hogy érzi magát most a Nemzeti Színházban?
Gyakorlatilag a kezdetek kezdete óta itt vagyok, 2002. március 15-én volt a megnyitó, az első két bemutatóban nem szerepeltem, mert augusztus 1-től szerződtem a társulathoz. Schwajda György hívott ide, aki Miskolcon dramaturg volt, sokat dolgoztunk együtt, s baráti viszonyban voltunk. Boldogan jöttem, már huszonegy éve itt vagyok. Ez jóleső érzés, itt kezdtem és ide tértem vissza, hiszen a pályámat a Hevesi Sándor téren álló Nemzetiben kezdtem, mint fiatal, friss diplomás. Négy évet töltöttem ott, aztán Miskolc, Kecskemét, ismét Miskolc, majd még rengeteg helyen megfordultam.
Házasság Palermóban Bodrogi Gyula, Blaskó Péter
Milyen viszonyban van a fiatalokkal?
Ma már talán lazábban viszonyulnak a fiatalok az idősebbekhez. Nemrég odajött hozzám egy egyetemista fiú, kérdezte, hogy leülhet-e. Vizsgára készült, s olvasta az interneten, hogy egykor magam is játszottam azt az adott szerepet, amelyre most ő készül. Kérte, hogy segítsek neki, mire csak azt tudtam mondani, hogy az az előadás, amit említ, az közel ötven éve volt. Alig emlékszem már rá. Azóta meg annyit változott a világ és benne a színház, hogy az a régi előadás ma már talán érvénytelen. Most már nektek kell megfogalmazni a ti életérzéseteket. Szóval, kedvesek, udvariasak, lazák, kíváncsiak és ez így természetes. És van bennük tisztelet, talán szeretet. És igen, a színházzal való foglalkozás valami erős vággyal, mániával, rajongással kezdődik.
Ezt hogy érti? Gyerekként megvárta a színészeket előadás után?
Az nem kifejezés. Az egyik szilveszter este is színházban voltam, utána kint álltam a hóesésben, ácsorogtam, vártam a színészeket. Végre megláttam Sinkovits Imrét, elővettem a füzetemet és a tollamat, ő pedig rajzolni kezdett. Néhány vonallal egy isteni jó karikatúrát firkantott nekem önmagáról. Azt mondta, aki kedvesen kéri az autogramot, annak rajzol is hozzá egy önportrét. Egyébként most, hetvenen túl is tudok rajongani.
Ma kikért rajong?
A Színházi Olimpián fellépett Juliette Binoche, az Oscar-díjas francia színésznő, hát persze hogy tőle is kértem autogrammot. Most volt a Cannes-i Filmfesztivál, imádom nézni, ahogy a vörös szőnyegen fotózzák a legnagyobbakat: Robert De Niro-t, Martin Scorsese-t és a többieket. Nekünk ez sajnos kimaradt, de így is jutottak komoly és szép élmények. Például a Katona József Színházzal anno bejártuk a fél világot.
Mennyire nehéz megfelelni a Blaskó Péter névnek? Folytonos bizonyítást jelent?
A név a teljesítmény következménye, inkább az elért minőségnek nehéz így egyre öregedve megfelelni. Olykor megkérdezik tőlem, hogy szoktam-e izgulni előadások előtt. Erre az a válaszom, hogy természetesen, egyre jobban. Ennyi évtized után az a tét, hogy az ember ne nyújtson kevesebbet, mint amire képes. Annyi minden történik a mindennapokban, mert közben színházon kívül is zajlik az élet, de tartalékolok estére, hogy legyen erőm játszani, és közben drukkolok, hogy ne legyek dekoncentrált aznap. Komoly a felelősségérzet is, hiszen a közönség akkor este először látja a darabot. Vagyis mindennap premier van. Önmagamnál nincs nagyobb kritikusom: ha valaki megdicsér, de belül tudom, hogy nem volt jó, akkor maximum örülök, hogy nem buktam le előtte.
Úgy fogalmazott, már gyerekként rajongott a színészekért. De pontosan hogyan szeretett bele a szakmába?
Édesanyám színésznő szeretett volna lenni, a szülei viszont nem engedték. A két háború közötti időszakról beszélünk. De édesanyámban csillapíthatatlan volt a vágy. Rengeteget járt színházba, és mindig elmesélte, mit látott. Kipirult arccal csak mondta és mondta, oly annyira, hogy szinte előttem is megelevenedett az előadás. Ez az élmény váltotta ki belőlem a kíváncsiságot és az érdeklődést. Persze nem indult egyszerűen: általános iskolában egy ünnepélyen szerepet kaptam. Annyira izgultam, hogy mindent kitaláltam, hogy végül ne kelljen színpadra állnom. Elértem a célt, átvette más a szerepet. Ha akkor azt mondják nekem, hogy színész leszek és évtizedeken keresztül a világirodalom klasszikusait fogom fölmondani, nem hiszem el.
Tehát egy nagy ellenállással indult a pálya.
Igen, de bármennyire ellentmondásosnak tűnik, azt hiszem, mégsem az: a színészet többek között az önlegyőzésről is szól. Ezzel pedig elmúlik a privát szorongás. Ha ki van írva, hogy Tartuffe, akkor az ugyebár nem én vagyok. Nem Blaskó Péter. Jó lehetőség megbújni a szerep mögött. Úgy rejtőzöm el, hogy közben megmutatom magam.
Hogy jött el a nagy fordulópont?
Közel laktunk a József Attila Színházhoz, ott játszott akkor Darvas Iván, Sinkovits, szóval nagyszerű előadásokat láttam. A bemutatók után alig vártam meg a tapsot, gyorsan futottam át a művészbejáróhoz, hogy figyeljem a kijövő színészeket, hogy vajon maradt e valami a szerepből a már privát emberen.
Végül megtalálta saját magán keresztül…
Igen, ma már tudom, hogy az átlényegülés egy folyamat, ami a próbán alakul ki és teljesedik ki a bemutatón és az azt követő előadásokon.
Amit az édesanyja szeme ragyogásából elképzelt, körülbelül azt a világot találta meg?
Megtaláltam, igen, amit édesanyám látott. Ez egy gyönyörű hivatás, őrületes amplitúdókkal. Küzdelmek, sikerek, hullámvölgyek, és emelkedők sorozata. Van egy elgondolásom, hogy mindenkit vezérel egy belső hang, a leglényegünk, a bennünk lévő Isten, az isteni sugallat. Ha nem vagyunk rá érzékenyek, elhallgat, ha őrizzük és figyelünk rá, irányít, nem hagyja, hogy nagyon eltévelyedjünk. Ha most visszatekintek eddigi pályámra, úgy hiszem, nincs miért szégyenkeznem.
