A 9. Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál Kolozsváron
A válogatás jottányit sem engedett a szakmai minőségből, híven tükrözte a válogató ízléspreferenciáit, s persze azt is, hogy a szűkös financiális helyzetben is lehet színvonalas nemzetközi színházi fesztivált szervezni.
Ezúttal nem éjszakai pillangókról lesz szó, hanem a kolozsvári Interferenciák Fesztivál egy hetéről, azon belül is – többek között – a Székesfehérvári Balett Színház Pillangók & Percről percre című előadásáról, amely a fesztivál egyik csúcspontja volt számomra. Egerházi Attila olyan balettkompozíciót hozott el Kolozsvárra, ami egyszerre volt táncszínház, költői fantázia s fiatal balett-táncosokra komponált nagyszerű vízió.
De még mielőtt az előadás értelmezéséhez fognék, néhány szót magáról a fesztiválról. Ez volt a 9. Interferenciák Kolozsváron: most is jól szervezett, tematikailag precízen felépített, a válogatás módjában, vizuális megjelenítésében, marketingjében és videóanyagaiban is hibátlan seregszemle, még a látható financiális szűkösség ellenére is.
Szerencsés vagyok, pont tíz éve is részt vehettem az Interferenciákon, aztán később is párszor; megkockáztatom, ha máshogy nem is, de strukturálisan van némi összehasonlítási alapom. A tíz évvel ezelőtti és a későbbi fesztiválokon ott volt a berlini Schaubühne am Lehniner Platz; egy dél-koreai együttes; egy tüneményes csapat, a Habima, Tel-Avivból; az Elektra a Macedón Nemzeti Színházból; Luk Perceval Macbethje Oroszországból; és még sokan mások.
Most is gazdag a program, de térben közelebbi társulatok léptek fel. A Jugoszláv Drámai Színház Szerbiából; Szófiából Beckett-előadást hoztak el, a Temesvári Állami Német Színházból a Romániai napló. Temesvár című dokumentumjáték érkezett. Magyarországról a Székesfehérvári Balett Színház nagyszerű előadása, a Pillangók szerepelt a műsoron, aztán a Miskolci Nemzeti Színház Vadkacsája, valamint a vígszínházi Kinek az ég alatt már senkije sincsen. A Kolozsvári Állami Magyar Színházból a máris elhíresült Janovics (ifj. Vidnyánszky Attila rendezése) és egy másik kolozsvári produkció, a Mihai Măniuțiu rendezte Camus-játék, A félreértés vett részt a programban. A fesztiváligazgató, Tompa Gábor két előadással szerepelt, a Kolozsvári Lucian Blaga Nemzeti Színházban rendezett A légbenjáróval és a bulgáriai Ahogy tetszikkel.
A válogatás láthatólag jottányit sem engedett a szakmai minőségből, híven tükrözte a válogató ízléspreferenciáit, az Interferenciákon megszokott érintkezési pontokat, s persze azt is, hogy a szűkös financiális helyzetben is lehet színvonalas nemzetközi színházi fesztivált szervezni. A műsorfüzet beköszöntőjében olvasom: „egy puszta kíváncsiságból elvégzett számítás szerint egy használt Leopárd 2-es árából akár száz hasonló színházi fesztivált is meg lehetne rendezni…”
A szellemi horizont tágasságán túl, úgy vélem, hatalmas logisztikai feladvány is lehetett az adott kondíciók közepette az idei mustra. Amely most a „35 év a rendszerváltás óta” tematika jegyében szerveződött.
A fesztivál első hetéből számomra három kiemelkedő előadás is akadt: a kolozsváriak Janovicsa, Tompa Gábor A légbenjáró című Ionesco-fantáziája, amelyről már írtam e portálon, s a Székesfehérvári Balett Színház Pillangók & Percről percre című produkciója.
Ritkán látok táncszínházi előadást, de Egerházi Attila rendezése a fesztivál egyik legizgalmasabb produkciójának bizonyult. Abszolút kreatív színház ez: a koreográfiának, a látványnak, a rendezői gondolatnak, az elhangzó költői textusoknak, a gondosan válogatott zenének olyan szimbiózisát állította elénk, amely ritkán látható összművészeti alkotást eredményezett. A háromrészes táncjáték első része, a Pillangók az érzéki vágyat, az elérhetetlen, örökké elillanó szépséget, a pillangó-lét szertefoszló káprázatát meséli el, bravúros kompozícióba rendezve. A Percről percre s az „Idézőjelek” című Örkény-egypercesek és az L. Simon László költői textusaira komponált táncjátékok – tele humorral, iróniával, reflektált színészettel – igazi költői színházat eredményeznek. A fiatal, nemzetközi tánccsapat illúziót keltően, elegánsan valósítja meg Egerházi Attila vízióját életről, halálról, játékról, szerelemről, vágyról.
A Janovics, ifj. Vidnyánszky Attila rendezése az Ifjú barbárok dramaturgiáját és vízióját folytatja; a tárgy ezúttal a legendás színidirektor, Janovics Jenő alakja, küzdelme az autonóm magyar színjátszás megteremtéséért, a történelmi fordulatokkal, frusztrációkkal telített korban. S mivel Janovics filmes munkássága is jelentős, a játék hosszan kitartott, aprólékosan kidolgozott, elszabadultan burleszkszerű gyors epizódokban meséli el a hajdani filmforgatási szituációkat, pontosabban azok szétironizált, szétszatirizált képét.
Bács Miklós játssza a színidirektort, minuciózus, kifinomult technikával. A gazdag fantáziával komponált vízió ezúttal is komplett poénzuhatag, s miközben a kifacsart filmjeleneteken kacagunk, megelevenedik a trianoni Magyarország súlyos, történelmi képe. Az alkotók végig játszanak a nézőkkel, ironikusan kipillantva a színházcsinálás, filmforgatás mibenlétére. A játék többszöri befejezése is az irónia forrása; nem tudod pontosan, mi történik, mikor van vége, s amikor már a protokollszerű zárlat is megtörténni látszik, virágcsokorral, egyebekkel, újra kezdődik a mulatságos szeánsz.
A kolozsvári társulat e duplafenekű játékban újra csak felvillantja erejét, felkészültségét – Váta Lóránd, Bodolai Balázs, Tőtszegi Zsuzsa, Albert Csilla, Bíró József, Imre Éva és játékostársaik is remekelnek. Külön figyelmet érdemel az előadás koreográfiája, a mozgások, a táncok univerzuma – Tőtszegi Zsuzsáé kiváltképp.
S bár a Janovics, megítélésem szerint, nem egészen éri el az Ifjú barbárok dramaturgiai feszességét, feszültségét, az oda-visszautalások leginkább azon nézők számára értelmezhetőek a maguk teljességében, akik látták az Ifjú barbárokat. Ám a produkció második felében ismét olyan virtuóz víziót állítanak elénk az alkotók, amely „továbbírja”, „felülírja” a korábbi előadást. Magam pedig megint csak azt érzem, hogy a rám zúduló érzéki, intellektuális, vizuális, zenei impulzusok rengetegét első látásra aligha vagyok képes maradéktalanul befogadni.
Még két fesztivál-előadást szeretnék kiemelni az általam látottakból: a miskolciak Vadkacsája ugyan régebbi produkció, ám itt és most üde, friss formáját mutatta: Rusznyák Gábor rendezésében a továbbírt Ibsen-dráma masszív konfliktusai a jelenbe érnek. Színészi erőkben ez az előadás is bővelkedik: Mészöly Anna vibráló könnyedsége, Fazakas Júlia anyájának nagyvonalú eleganciája, Fandl Ferenc macsó rámenőssége, Szegedi Dezső vehemenciája, Harsányi Attila csupa ideg jelenései sűrű drámaiságú kortárs játékot hoznak színre. A látványvilág metaforikus; a szűk kazetták, a hirtelen kitáguló, megnyíló tér tágra nyitja az értelmezés horizontját.
A szerbiai Jugoszláv Drámai Színház A menthetetlen című négyszereplős játéka, amely a művészlét ellentmondásos dimenzióit mutatja be, gyorsan pergő, üdítő, mulatságos, gondolatgazdag előadásnak bizonyult. Igazi örömszínház: négy szupertehetséges ifjú színész eljátssza, mitől olyan izgalmas a művészeti alkotás, a művészethez tartozás mint életforma. Akrobatikusan mozognak, dinamikusak, tele humorral, játékossággal.
Kolozsváron fagyos novemberi napok vártak a fesztiválozókra, ám újra csak jó volt látni az Interferenciák szellemileg inspiráló mezőnyét. Remélhetőleg semmi nem akadályozza majd, hogy az egyik legszínvonalasabb nemzetközi színházi fesztivál sorozata folytatódjék.
Kolozsvári Állami Magyar Színház
Interferences International Theatre Festival, Cluj
Galéria