Eugène Ionesco: A légbenjáró – Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál, Kolozsvár
Olyan, mélyről fakadó érzést szólaltat meg bennem ez a játék, ami visszavisz a gyerekkorba, a felhőtlen, önfeledt örömbe.
Miért repült?
Nem tudom… Nem tehettem egyebet.
Réz Ádám fordítása
Lebegünk. Ott piruettezünk, biciklizünk mindannyian a levegőben, a nagyszerű román színésszel, Matei Rotaruval.
Aztán ott ugrálunk, hentergőzünk a felfelé nyújtózó tengerhullámok (?), imbolygó ugrálóvár (?) puha redőin.
Hamar beszippant, magával ragad a színpompás előadás, és sodor, sodor magával. Nemigen tudok fel-felkukucskálni a magaslati feliratozásra, a pazar látványra, a jelmezekre, a zenei futamokra figyelek inkább. Valami olyan, mélyről fakadó érzést szólaltat meg bennem ez a játék, ami visszavisz a gyerekkorba, a felhőtlen, önfeledt örömbe.
Lucian Blaga Nemzeti Színház, Kolozsvár Rendező: Tompa Gábor
Pedig abszurdban vagyunk, Ionesco-interpretációt nézünk, Kolozsváron, Tompa Gábor rendezésében, kiváló román színészekkel, a kolozsvári Lucian Blaga Nemzeti Színházban.
Az 1906-os Fellner & Helmer palotába lépve megszólít a történelem is, a magyar színháztörténet, a színházalapító, Kótsi Patkó János szelleme (Kolozsváron alakult meg a legelső magyar nyelvű színtársulat 1792-ben, megelőzve a budait, a hajdani Várszínházban, a mai Színház utcában létrejöttet). Aztán felrémlik Janovics Jenő színidirektori munkássága, a brutális politikai fordulatokkal a nemzet s a színház életében. Mindig megbizonyosodom, hogy egy-egy formátumos előadás lényegében csak a kontextussal együtt értelmezhető.
Az Interferenciák egyik ékköve volt számomra ez a gondolatilag súlyos, mégis könnyed, légies produkció.
Díszlettervező: Adrian Damian
Tompa, alkotótársaival – a tág asszociációs mezőt nyitó díszletet tervező Adrian Damiannal, a mesei, mégis földközeli jelmezeket megálmodó Luiza Enescuval, az eredeti zenéket komponáló Vasile Șirlivel, s persze az erős, felkészült román társulat színészeivel – olyan összművészeti víziót hozott létre, amely megőrizte az ionescói abszurd lényegét, ám a legfajsúlyosabb, ontológiai dilemmákat színes, olykor felhőtlennek tűnő játékokba oldotta. Lám, az abszurd dráma mélyén, mint annyiszor, ott rejtőzik a vad, mondhatni, „realista” valóság, s mint jelen esetben is, az ősi, elemi ösztön, vágy a sivár viszonyokon való felülemelkedésre, visszanyúlás az ember játékos, gyermeki énjéhez.
Ezt a dichotómiát, úgy vélem, a maga teljességében bontotta ki a nézőt az első percektől az utolsóig zsöllyéhez szögező előadás.
Ami egyszerre meggondolkodtat, megrendít, majd hamar magasba is röptet; azonosulhatsz játékosokkal, belefeledkezhetsz a színi truvájokba, a káprázatokba; agyalhatsz, boronghatsz a létező világ rettenetein és gyönyörűségein, ha van kedved hozzá, miközben észre sem veszed, hogy magadba nézve mosolyogsz, kacarászol, hiszen el vagy varázsolva, s élvezettel nézed a színpadi történéseket. S közben felvidulsz, feledheted a mindennapok nyűgét, nyilait, vagy egyszerűen csak ámulsz, örömködsz, mint kiskölyök az operában.
Apropó, opera, a nyitóképeket nézve, átsuhant rajtam a botor gondolat, hogy lám, akárha A varázsfuvolát néznénk, de hamar átcsusszanunk a Béjart-koreografálta A diótörőbe is, majd csakhamar egészen fiatal színházcsinálók életérzés-reflexeivel is szembesülünk. S talán nem értik félre, ha feltételezem, hogy Tompát sokféle, termékeny hatás érte az utóbbi, hosszú, vérzivataros évtizedekben, többek között a nagy román rendezőiskola egyéniségeitől, Silviu Purcăretétől, Andrei Șerbantól, s a világszínház sokféle iskolát képviselő alkotóitól.
Látványszínház, Ionescóval
S megintcsak úgy vélem, de lehet, hogy konfabulálok, hogy a rendező, akit, egyebek között, abszurd-specialistaként is számontartanak szerte a nagyvilágban – A kopasz énekesnő óta mindenképp –, felszabadító élményként, egy lehetséges színpadi fogalmazásmód egyik állomásaként interpretálta a nagyon ritkán játszott Ionesco-opuszt. Az előzmények közé tartozik, sok más között, a Tompa által a bukaresti Nottara Színházban rendezett Az új lakó (Eugène Ionesco), a Luxemburgi Nemzeti Színházban színre vitt A székek (Eugène Ionesco), a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban pár éve játszott A játszma vége (Samuel Beckett), hogy mást ne is említsünk. (Tompa operarendezéseit eddig, sajna, nem láthattam.)
S akkor először a duplafenekű, metaforikus értelmű és kontextusú látványról kellene beszélni, ami egyik domináns eleme a produkciónak.
Puha, lágy tengerhullámok a színen, felfelé nyúlnak a magasba, beborítják a teret, járni nemigen lehet rajtuk, csak ugrálni, vetődni, feküdni, elterülni; nem nagyon tudod elgondolni, hogy mi az, amit látsz. A színészektől mindenesetre akrobatikus ügyességet kíván meg a színen való közlekedés. Első blikkre gondolhatunk tengeri hullámokra, vagy gyerkőcök óriás, felfújt ugrálóvárára, és sok minden másra. Valamire, amin csak imbolyogni tudsz, bizonytalanul. És az asszociációs spirál a végtelenbe nyúlik.
Ingatag világ, és ingatag helyzetű benne minden férfi és nő.
Még a szelíd és bukolikus angol park sétálgató polgárai is, akik világuk defektusaként, afféle fantasztikumként, földi káprázatként élik meg és reagálják le, ahogy Bérenger úr, a hétköznapi, kiszámítható, kipárnázott világból másféle dimenzióba átlibbenő művész szembesíti őket a rájuk leselkedő globális veszedelmekkel.
Jelmeztervező: Luiza Enescu
A játék kitüntetett szerepű hőse mindenesetre elrugaszkodik a rögvalótól, fel a magasba, hiszen minden, amit képvisel vagy képviselni próbál, az úgynevezett mindennapi élet perspektívájából nézve káprázat, eszement fantazmagória, elvetemült gondolatok szövevénye. Különösen, amit a művészetről és az életről, valamint azok összefüggéseiről gondol.
Adrian Damian mindehhez a rendező (és Ionesco) rétegzett világához simuló, sokféle jelentésű, rafinált, és szemet is gyönyörködtető víziót teremtett. A látvány pazar és dinamikusan mozgalmas; ahogy a szereplők mászkálnak vagy haladni próbálnak fölfele, nemcsak az úszógumiként felfújt hatalmas tér mozdul meg, hanem a játékosan beleapplikált, kivilágított gömbök, „bóják” is. Közben a háttér videóképei is „beszélnek”, felhők úsznak, sokszor az alapképet is ellenpontozva. (Videodesign: Radu Daniel.) S a játék vége felé, a sok résztvevőtől némiképp elkülönülve, ott lépdel egy ősz hajú, altestén fehér gyolcsba bugyolált délceg járású férfiú, aki lehet a pusztulás ikonikus alakja, vagy bárki más. A horizont szélesre tárul, s a szaggatott videóképeken átsuhannak, többek között, világunk háborús és egyéb rémségei, szerencsére csak motívumként, bár az egész vízió, Ionescóé, Tompáé, s az összes alkotóé tulajdonképpen ezt a mintázatot követi. A jelmeztervező, Luiza Enescu színes, jelentéses kosztümökbe öltöztette a szereplőket, Vasile Șirli, a zeneszerző pompásan hangszerelt eredeti zenéket komponált a játékhoz.
Zeneszerző: Vasile Șirli
A hatalmas, minuciózusan felépített masinériát Tompa mindvégig gondolatilag koheresen, Ionesco világához hűen, attól időnként el-elszakadva, vizuális-szcenikai egységben képes tartani. Közben szemérmesen maga is „vall” a színházcsinálás veszélyzónáiról, a valamiképpen mindig fenyegetett művészetről. A művészről mint olyanról, aki megpróbál szembeszállni a mélybe húzó erőkkel.
Látványszínház, Ionescóval, felsőfokon.
Ritka, érzéki élmény: miközben gyönyörködsz, láthatod, hogyan szálazódik szét stabilnak hitt univerzumunk.
Eugène Ionesco: A légbenjáró – Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál, Kolozsvár, Lucian Blaga Nemzeti Színház, Kolozsvár
