In memoriam Lengyel Anna 1969 – 2021
Mérhetetlenül gazdag életút, érdemes részleteiben is megismerni – de mégsem adná vissza Anna lényét. A nevetését. Az örökös vibrálást.
Lengyel Anna Fotó: Facebook / Reviczky Zsolt
Most, tényleg, írjak komolyat, komolyan Annáról? Erről a mindig nevető emberről? Jó, írok. Megpróbálom. Hisz Lengyel Anna megérdemli. Ha tekintélye van a dramaturg szakmánknak, abban neki nagy része van. Ahogy dolgozik. Akikkel dolgozik. (Jelen idő!)
Igen, munkássága megérdemli a komoly-szép értékelést, mindannak a fölsorolását, amit itt hagyott nekünk, a szakmai örökséget, a fordításait, a megvalósult színházi ötleteit, munkáit, a példáját, hogy milyen egy színházi ember.
Ha csak azok nevét sorolom, akiknek nélkülözhetetlen munkatársa volt, Ascher Tamástól Schilling Árpádig, Bezerédi Zoltántól Alföldi Róbertig – impozáns lista lenne.
De dolgozott a világszínház meghatározó személyiségeivel is, Robert Wilsontól Declan Donnellannal vagy akár Cate Blanchettel.
Többek közt Pintér Bélát fordított németre, McDonagh-ot magyarra – a nyelvek közt úgy cikázik, mint más a délutáni tömegben a körúton.
Csak kiragadott példák szakmai életének állomásaiból: a ’90-es évek végén Kaposváron a legigényesebb musicalek egyike, a Sweeney Todd Eörsi Istvánnal közös fordítói munka, aztán a Krétakör hazai és nemzetközi sikereiben is mélyen benne volt, később a maga alapította PanoDráma színházi formaként és társadalmi szerepvállalásban is korszakos jelentőségű.
Mérhetetlenül gazdag életút, tényleg érdemes részleteiben megismerni – de mindez mégsem adná vissza Anna lényét. A nevetését.
Az örökös vibrálást. Azt a tekintetet. A mindig mosolyt. A kíváncsiságát. Hogy várja, hogy mondd már.
A lényét. Ahogy megállít az utcán. Közel lakunk egymáshoz. Gyakran egymásba botlunk. Nem lehet csak úgy elsuhanni mellette. S nem lehet felszínesen válaszolgatni sem. Mindig fontos dolgokat kérdez, s kivárja, míg elmondod. És visszakérdez. És mosolyog…
Aztán mostanában te is érdeklődsz, hogy hogy van. Mert tudod, de nem látod. Illetve látod, mert rövid a haja, nincs haja – őrületesen izgalmasan néz ki. „Jól vagyok. Tényleg.” És nevet. És akkor te mit mondjál erre?
Ül a kedvenc kávéházai egyikének teraszán. Meglát. Meghív egy kávéra. „Legközelebb én jövök neked egy kávéval!” – mondom. Nevetve legyint.
Emlékoldal lett Anna oldala. A világ minden tájáról írnak. Gyászolunk. És nem hisszük. Merthogy mindig nevet.
Nézem a korábbi bejegyzéseket, 2020 december, 2020 november – Anna sorai – benne a világ: a migráns török házaspárról, akik a kifejlesztett Pfizer vakcinát kutató csoport élén állnak, az amerikai elnökválasztásról, Chaplinről, egy nevetős kép Kamala Harrisról, az első afroamerikai alelnöknőről, akinek – Anna szerint – öröm nézni az intelligens tekintetét.
Igazi színházi ember – ha van ennek valami jelentése. Ezer szállal kötődik különféle színházi jelenségekhez, emberekhez, míg meg nem találja a maga igazi színházi formáját, aminek a PanoDráma nevet adja. A szenvedélyes igazságkeresés és a színházi létforma egyesül ebben. Elsőként a 2010-es romagyilkosságok hátterét igyekeznek föltárni munkatársaival. Az eredeti helyszínen interjúkat készítenek, kutatnak, iratokat, rendőrségi jegyzőkönyveket néznek át – és aztán a több ezer oldalnyi anyagból elkészítik az előadás szövegét. Szóról szóra a címmel, amely a színházcsinálási módszerükre is utal. Az előadás szövegét ezekből a talált szövegekből szerkesztik, amihez nem írnak sajátot. Bombasztikus / lehetne – ha nem itt élnénk.
A 2000-es évek végén a pécsi színházi fesztiválon, afféle modern Kurázsi mamaként húzós kocsival járja a várost. A „banyatankban” frissen megjelent kortárs finn drámakötetek. Szenvedélyes patrónusa ennek is. Nevetve rád néz, s a kezedbe nyom egy kötetet, hogy olvasd el. Többünk polcán ott van azóta egy-egy Annától kapott kötet, bemutatók is lettek a benne található művekből.
Sokszor volt kellemetlen. Sokszor volt kellemes. De mindig tehetséges. Őrületesen tájékozott, többnyelvű ember, akinek mindegy volt, hogy magyarul, németül vagy angolul kell megszólalni, fogalmazni, gondolkodni. Amikor Berlinbe utazom a 2000-es évek elején, őt hívom föl előtte, hogy mit nézzek színházban, mit nézzek a városban, melyik múzeumba, melyik kávéházba menjek. Elképesztő ötletei vannak. Tőle hallom először Daniel Libeskind, a csodálatos építész nevét, akkor nyílt meg nemrég az általa tervezett Zsidó Múzeum – s megjegyzem örökre. Úgy érkezem a városba, mintha már többször jártam volna ott. Anna által.
2015. szeptember 21-én, a Bálint Lajos-vándorgyűrű átadásán Fotó: Színházi Dramaturgok Céhe
„Csak úgy érdemes élni, ha életünk végéig tanulunk” – nem bírok szabadulni Annának ettől a mondatától. És ezt is nevetve mondja egy interjúban.
Ragyogó elme. És mindig büszke azokra, akikkel dolgozik. Ascher, Schilling, Eörsi, Wilson, Alföldi, Pintér Béla… Igaz, nem akárkik ők. De ahogy Anna nevetve beszél róluk, megkérdőjelezhetetlenül a legnagyobbakká válnak. Mert nevetve mondja ezt is.
Ascher ennyit ír az fb-n: „Kösz, mindenért!” Nyilván véletlen, de ugyanaz a borítófotójuk: az Ódry Színpad bejárata, mint ravatal, virágokkal.
És néhány héttel később épp ezen a helyen újabb ravatal – most Annáért lobbannak a lángok.
És Anna nevetve néz ránk a fényképéről.
