Herczog Noémi: Kuss! Feljelentő színikritika a Kádár-korban
Az erős történelmi és irodalmi kontextust felvonultató munkában lassan, de egy idő után: a 125. oldaltól már folyamatosan találkozunk kibontott színházi történetekkel.
Herczog Noémi kutatómunkájának eredménye nemcsak a színházi szakma és a színház iránt érdeklődők számára tanulságos. Ő maga sem szűkíti, szűkítheti le a korpuszt: történelem, politika, kultúrpolitika, irodalom, film külső és belső relációi – és egy puhuló, de kellően alattomos rendszer kultúra-irányítási módszertanának feltárása zajlik lapjain. Nehéz, tömény olvasmány, inkább disszertációnak járó aprólékosság és körítések, s a körülírások és elszánt pontosítások ellenére, éppen azok miatt tisztázatlan, tisztázhatatlan kategóriák. A fő karakterek is összemosódnak: az ÜGYÉSZ, ÜGYVÉD és a SZABADULÓMŰVÉSZ esetei nem egyértelműek, szinte mindenütt ott a „de”; ritkán dokumentálható, hogy a kritikát megrendelték politikai körökből vagy belső késztetésből íródott, hogy azt meggyőződés szülte vagy illeszkedési, megfelelési vágy, hogy betiltáshoz vezetett, vagy felhasználták és nem volt kulcsszerepe – a szándék és a hatás eltérhet. Nehéz a fantomfeljelentés, a fordított feljelentés és a negatív legitimáció, negatív konszenzus fogalmi mezejének behatárolása, valószínűleg a szerzőnek többször kellett volna használatuk közben feloldania őket. A könyv nem is győzött meg teljesen e cirkalmas, körülményes, egymásba tagolódó fogalmi kategóriák bevetésének szükségességéről, negyedórákra eltaszított magától – a végére kezdett összeállni valamiképpen a fogalmi háló. Gyakran éreztem, hogy érdemesebb lett volna az öncenzúra formái felől közelíteni, hiszen a máig ható tét az: hogyan ne írjunk úgy előadásról, hogy kárt tegyünk az alkotóknak politikailag.
Minthogy az is baj volt az alkotók részéről, ha úgy tettek a Kádár-kori kritikusok, mintha nem vették volna észre az ellenzéki irányultságot, s az is, ha igen, hiszen azzal a hatalom látókörébe emelték az előadást (78, 343). Ezért a kritikusok gyakran hallgattak vagy mismásoltak (304). Akik pedig „feljelentettek” a kritikáikkal, gyakran elvhű, dogmatikus szocialista realizmus-hívők. Az öncenzúra a színház oldalán is működik: előbb leveszik a gyanúba került előadást a repertoárból, minthogy bármiféle jelzés, retorzió érkezne, amit inkább nem várnak meg.
Az erős történelmi és irodalmi kontextust felvonultató munkában lassan, de egy idő után: a 125. oldaltól már folyamatosan találkozunk kibontott színházi történetekkel. Ezek az esettanulmányok már plasztikusak, emlékezetesek a kaposvári Marat halálától a vígszínházi csatán és a Kék fénybe kerülő boglári kápolnatárlatokon át a Brook-példáig, ahol a káros nyugati tendenciáknak való behódolás mint fő vádpont jelzi: nincs új a Nap alatt. Koltai Tamás és Szilágyi Ákos ifjonti hevülete (vannak ma húszas éveik elején járó tematizálói-beszédtémái közéletünknek?), a rendezői színház, a realista-naturalista hagyományok ellenében felmutatott másféle színjátszás iránti igény, s nem utolsósorban Molnár Gál Péter több, de legalább kettős arca, a kritikusi és ügynöki (közben a fő pártlap munkatársa) – mind gyöngyszemei a szerző kifejtésében bizarr kulturális-közéleti közelmúltunknak.
És nemcsak annak. Nemcsak azt értem már jobban Szabó Magda-kutatóként, hogy az írónő miért fordult egyenesen a legfelsőbb pártvezetéshez, amikor a Népszabadságban jelent meg róla elmarasztaló kritika, hogy védelmet kérjen és kikérje magának: sohasem lehetett tudni, hogy ami ott olvasható, az vajon mit jelent, mi a mögöttese és mi lesz a következménye. („Az ügynöki jelentés pontosan ragadja meg a félelemkeltő kritikák mechanizmusát: ha senki nem védi meg Németh Lászlót, akkor az író kénytelen a cikket ’pártálláspontként’ értelmezni”. 223. Az ügynök ez esetben a Juhász István álnevű Kristó Nagy István, aki mesterének segíteni igyekszik jelentéseivel is, amint MGP is azokban támogatóbb, bár Spiró szerint ő a rokoni szálak aprólékos feltárásával hozzásegítette az illetékes ügyosztályt egyesek megzsarolásában, 341.) Az is folyton felrémlik bennem, hogy a régi SZFE megreformálása és működésmódja káros elemei feltárásának elmaradása a lojalitás és a feljelentő potenciál veszélye miatt vajon okos, helyes dolog volt-e. A Színház című lap végül nem jelenteti meg az akkoriban ebben a témában készülő anyagait. A szinművészetit az ismeretes módon ledózeroló hatalom jobban méltányolta volna-e és másként közelít hozzájuk – avagy inkább visszaél az ön- és szakmai kritikával, ahogyan azóta is bánik az új vezetés a kritikus visszaemlékezésekkel az egykori főiskolára/egyetemre – saját legitimációjára használva azokat.
Minden kritika – vajon mióta világ a világ (?) (mindenütt??) érzékeny, sokhúrú eszköz. Félnek tőle és fél maga a kritikus is, aki általában nem akar ártani és megbántani, egyúttal kevés elismerést kap. Erőteljes tendencia, hogy nem tartják a színházi szakma részének, nem kíváncsiak az olvasatára az alkotók. Ám megsértődnek, ha nem megy el előadásukra. Elvárják, hogy foglalkozzon velük. Hatalmi – egyúttal súlytalan személy. A Kádár-korban fel is jelentették őt a megbántani, megtámadottnak véltek vagy pártfogóik. Színészek-rendezők-ellenzékiek, a magukat félreértettnek, alulértékeltnek véltek jelentettek róla – a hatalomnak vagy meghatározó, potens szakmai köröknek politikai-ideológiai hátsó szándékot gyanítva elemzői, kutatói, vizsgáló attitűdjének. Ilyeténképpen robbant be a köztudatba a fiatal Szilágyi Ákos, és győzi évtizedeken át magyarázni, hogy „Nem vagyok kritikus”.
Az agyonhajszolt színész (406) pedig sértésnek veszi a negatív kritikát. A színházi szakma jelentős hányada a rendezőkkel az élen gyanakvó: nem méltányolja például a Színház című lap plurális törekvéseit a színházi nyilvánosság, színházértelmezés tekintetében (413), az új színházi kezdeményezések támogatását az idősebb generáció egy része rosszallja. A „második diktatúra” maradványaként a visszavágó ellenzék démonizálja azt, aki él a növekvő beszédliberalizáció adta beszédlehetőséggel (453), idézi Becskeházi Attilát a szerző 1990-ből.
Herczog Noémi a szovjet-orosz viszonyok hosszas ismertetésével nyitja könyvét, s ruszista olvasói másutt is ráakadnak abból a kultúrkörből ismerős jelenségekre: egyes neoavantgárd műfajok, így a Dohány utcai lakásszínház kortárs recepciója a besúgóhálózat irataiban marad fenn, jelzi a szerző (338); Luzsnyánszky (MGP) és Pesti (Bódy Gábor) ügynöki jelentései tartalmazzák számos hasonló jelenség elméletileg is hasznosítható leírását. Amint számos orosz író naplójának, kéziratának megléte a KGB és elődszervezetei áldásosan begyűjtő, archiváló tevékenységének köszönhető, nemcsak A Mester és Margarita lapjai(n). Nagy Péter, a kor vonalas kritikusa érzékenyen festi le Major Tamás túlzó, maszkírozó, harsány, groteszk színházát (326), amely így ránk maradt. Koltai Tamás a kényszerek hálójában 1982-ben úgy dönt, nem értékeli és minősíti, de legalább leírja, duplafenekűen, hogy a sorok közt lehessen olvasni, a Marat/Sade-ot, mert nem elég bátor hallgatni vagy szamizdatban publikálni róla. E kultikus előadás evidensen politizálódó recepciójában a jelző nélküli és a francia/korabeli jelzőkkel ellátott forradalom említésének verziói sűrűn, beszédesen váltakoznak politikai hozzáállástól és merészségtől függően: ’56-ot látjuk, láttatjuk benne vagy sem.
Mint jelezni igyekeztem, a színházat néző, szerető, értelmező, értékelő kritikus koroktól függetlenül jelenlévő, ám a hatalmi konstelláció milyenségétől más-más árnyalatban jelentkező dilemmái felől is jól olvasható e kötet. Ma is vesznek le (vagy nem vesznek vissza a covid után) darabokat, ha tudható vagy gyanítható, hogy valakiknek a felső régiókban nincs ínyére. Ma sem írja meg a kritikus, milyennek lát aktuálisan egy – például független – előadást, ha kultúrpolitikailag felhasználható a társulat ellen a finanszírozásban. S akkor még nem is beszéltünk az alkotók érzékenységéről, kitettségéről, amiből fakadóan nehezen szembesülnek a kritikus olvasataival, igazságtalannak, méltánytalannak találva azt: megkérdőjelezve pozícióját, amivel könnyen beszél a ring széléről. Billegő helyzetük miatt többen nem szívesen hívják magukat kritikusnak, inkább színházi szakírónak vagy publicistának, esszéistának, s például a színészportrék készítése felé tendálnak. Ez volt MGP egyik menekülési útvonala is. Vajon más országok színházi kultúráiban milyen a kritikai mező? Mekkora és miféle a szerepe, hatóköre, rangja, funkciója? Szívesen olvasnék erről is elemzéseket a most méltatott és méltán nagy sikerű, széles merítésű, névmutatóval is ellátott – az érintkező szakmákban és a kulturális médiában erős visszhangot kiváltott mű szerzőjétől.
Herczog Noémi: Kuss! Feljelentő színikritika a Kádár-korban, Kronosz Kiadó, Pécs 2022, 480 oldal
