Henrik Ibsen: Rosmersholm / Kolozsvári Állami Magyar Színház
Az előadás precízen rögzített mozgásokon alapszik, mint egy pontosan megkomponált, összetett zenemű, ami mindig ugyanúgy szól.
Fotók: Daniel Zholdak
„Rosmersholmon nem sírnak a gyerekek, kisasszony… És van még egy furcsa dolog, amikor felnőnek, soha nem nevetnek.” Ez a pár sor mindent elmond az előadás világáról. A játékot meg a teret is a mérhetetlen magány és a visszafojtott érzelmek uralják. A nemrég megözvegyült Rosmer és Rebekka hideg, szürke, méreteiben hatalmas Rosmersholm lakói.
Elöl csarnokszerű tér, baloldalt nagy, nyitott ablakkal. Hátrább, középen fal, amely két egységre tagolja a hátsó teret. A jobb oldali szoba egy hatalmas bejárati ajtóval ér véget, ami méreteiben nagyobb, mint egy megszokott ajtó. Ebben az üres szobában éppen csak egy étkezőasztal kap helyet, amit az előadás során maximálisan kihasználnak. A másik, bal oldali színpadrész egy kápolna, amiben poros székek, egy oltár és szobrok találhatók. Ez a kápolna a második felvonásra kiüresedik, és még kongóbb hangulatot áraszt, mint előtte. A kopogó léptek és a szobortologatás nyikorgó hangja technikailag felerősítve remekül érzékeltetik a kápolna ürességét. Ez a kápolna nem csak fizikai értelemben üres, mert habár Rebekka és az elhunyt fiatal feleség, Beaté is egy-egy szoborhoz beszél, mégis, hiányzik belőlük a valódi hit; a szobrok csak könyörgésük meghallgatásának az eszközei. Rebekka nyitott szellemisége Rosmert is megfertőzi, aki ezután végre képes a boldogságra. A játék ezekben az Andriy Zholdak és Daniel Zholdak által tervezett terekben zajlik.
Az előadás alatt végig azt éreztem, hogy a hatalmas energiák, amik megszületnek a színpadon, olyannyira rám telepednek, hogy nem tudom figyelmen kívül hagyni a színpadi történések legapróbb részletét sem, mert minden apró rejtekhelynek vagy mozdulatnak megvan a jelentősége. A világ, amit a rendező – Andriy Zholdak – megteremtett, tehetetlen, döntéshelyzetbe kényszerített emberek élettere. Rebekka szerelmes Rosmerbe, de ezáltal megtagadja saját magát és elveszíti az önazonosságát, míg Rosmernek választania kell, hogy az igazság mellé áll, vagy Rebekka mellé. Rosmersholmon nemcsak Beaté szelleme, hanem a többiek is a boldogságuk keresésének szellemei, akik szintén a nyugalmat keresik magukban.
Az előadás egyik legnagyszerűbb megoldása a dramaturgiai változtatás. Az Ibsen-darabból kivették a politikai részeket és az ezekhez tartozó karaktereket. Az előadásban csak egyszer találkozunk ideológiai megnyilvánulással, mikor Kroll (Bács Miklós / Viola Gábor) beszél Rosmernek arról, hogy lázadások zajlanak és új eszmék terjednek az országban. Ezzel szemben viszont kapunk egy Beaté-karaktert, aki szellemként jelenik meg a színen, és csakis Rebekkával beszél. Gazdagabbak leszünk a háttértörténettel, azzal, hogy Rebekka és Beaté között mi zajlott le a dráma ideje előtt – Beaté halála előtt –, ezáltal bepillantást nyerünk a két nő közötti kapcsolat milyenségébe. Ezek a dramaturgiai változtatások a politikai szférából áthelyezik a hangsúlyt a magánéleti problémákra, elsősorban Rebekka karaktere köré.
A szereplők nagyszerűen teljesítenek. Imre Éva Rebekka-figurájában olyan mértékben forrnak az elfojtott indulatok, hogy az előadás végéig arra vártam feszülten, mikor robban ki belőle ez a töménytelen eltemetett energia. Egy rafinált, tudatos és erős nőalak bontakozik ki előttünk, aki az előadás végére roppan össze, és tesz tanúvallomást arról, hogy ez a ház, Rosmersholm elvette a „cselekvőképességét”.
Az előadás a kommunikációképtelenséget több formában mutatja be, illetve technikai eszközök révén éri el, hogy a beszéd mint kifejezőeszköz érvénytelenítve legyen. A szereplők hol csak hang nélkül tátognak, hol túlságosan is hangosan beszélnek, vagy éppen hadarnak. Az előadás nem a beszédre helyezi a hangsúlyt, hanem a gesztusok és érzelmek szintjén mutatja be a valódi belső indíttatásokat, amik a szereplőket hajtják.
Az előadás precízen rögzített mozgásokon és érzelmi síkokon alapszik, mint egy pontosan megkomponált, összetett zenemű, ami mindig ugyanúgy szól, de mégis képes új dolgokat mondani, mikor újra meghallgatjuk.
A hanghatásoknak folyamatos szerepük van. Végig halljuk a szélfúvást, amitől még ridegebbnek és nyirkosabbnak érezzük ezt az otthont. Erre a különböző effektek is rájátszanak: az ablakban levő virágokba belekap a szél, máskor lefújja a kancsó tejet a párkányról. Mindenképp egy statikus tér teremtődik meg, ami valamilyen szempontból ki van szolgáltatva a kinti elemeknek. Nem egy zárt térről van szó, ezt erősíti meg bennünk az olykor elsuhanó repülőgépek zaja is, hangjukba beleremeg a díszlet. Az előadás egyik legjelentősebb zenéje Bach a-moll hegedűversenyének II., Andante tétele, ami az elmúlást és egyben az erőteljes tenni akarás érzetét erősíti fel.
Sok mozgássor újra és újra ismétlődik az előadásban, így válik erőteljessé. Rebekka felugrál egy székre és leugrál onnan, vagy többször lendületesen nekifutamodik és felugrik az ablakpárkányra, de hirtelen megtorpan, és nem ugrik ki az ablakon mégsem. Ám ezt előre soha nem tudhatjuk.
Fontos megemlítenem, hogy a csend és az ismétlések vagy az ordibálások nem volnának olyan erőteljesek, ha színészileg nem lennének hitelesítve. Imre Éván kívül Bodolai Balázs (Rosmer) és Sigmond Rita (Beaté), majd – az ő társulatból való távozása után – az újonnan Kolozsvárra szerződött Jerovszky Tímea (Beaté), de a többi színész is egyöntetűen energikusan játszik.
Bács Miklós indulatos Kroll-karaktert alakít, akiben mindig ott a hátsó szándék; sejtelmes szavai árnyaltak, vagyis mindig mintha többet tudna, mint amennyit elmond. Robbanékony alakként jelenik meg, aki megzavarja az állóvizet Rosmersholmban, és egyből kidobálja a színes virágokat, amiket húga, Beaté nem szeretett, míg élt. Ezzel szemben Viola Gábor Kroll-alakítása sokkal inkább a technikára épít; a színpadon ugyanolyan tekintélyt parancsoló, de Krolljának ereje inkább a rafináltságában és a kimértségében rejlik.
A Helsethné bőrébe bújt Kicsid Gizella egy sokat tudó, szorgalmas cselédet formál meg, akiben szintén érezhető valamiféle feszültség, de mivel alacsony rangban van, ezért az ő tombolás iránti vágya csak halványabban mutatkozik meg. Helsethné régóta a háznál van, már-már eggyéolvadt Rosmersholmmal, ő a legtájékozottabb a szereplők közül. Mikor elárul egy titkot, baljóslatúan hatnak a szavai, mert egy gondoskodó, féltő nőről van szó.
Az előadás végén, a végső tragédia előtt egy nagyon impulzív várakoztatás- és vágyjelenet tárul elénk, amelyben Rosmer fojtott és hívogató hangon szólítgatja Rebekkát, hogy menjen oda hozzá, de Rebekka elfordul tőle és elmegy, majd Rosmer utána. A katarzis akkor teljesedik ki, mikor már csak Helsethné kiáltását halljuk, ahogy szemtanúja lesz Rosmer és Rebekka öngyilkosságának: „Elvitte őket a megboldogult.”
Kúnos László fordításának felhasználásával
