Háy János: A Herner Ferike faterja / Pinceszínház
Nemrég mutatták be a Szkéné Színházban Háy János A lány, aki hozott lélekből dolgozott című művét, most pedig a Pinceszínházban debütált az író A Herner Ferike faterja című színdarabja, mely az átlagember hétköznapi traumáira nyit ablakot. Az előadás saját sorsukkal és sorstudatukkal küzdő, szerethető karaktereket vonultat fel, melyek mindannyiunk számára ismerősek lehetnek.
Borbiczki Ferenc, Lázár Balázs és Kaszás Gergő
Az előadást Börcsök Enikő rendezte, ami telitalálat, már csak azért is, mert a színésznő a Pinceszínházban két évada nagy sikerrel futó A Gézagyerek című előadásban is játszik (szintén Háy-mű), remekül. A Herner Ferike faterja A Gézagyerek folytatásának is tekinthető, ugyanis a benne szereplő bányai dolgozók most már segélyből élnek, árokásóként dolgoznak.
Háy János műveit mindig átitatja egyfajta különleges humor, a történetekben mindig van valami húsbavágó, amelyekkel azonosulni tud az ember. A szereplői legtöbbször hétköznapi traumáktól szenvednek, a sorsukkal küszködnek vagy épp belenyugodnak. A Herner Ferike faterja esetében az egyéni sorsok és az individuum problémái a fontosak, persze, ha nagyon kiszélesítjük a dolgot, akkor a szereplők életéből következtetni lehet Magyarország hétköznapi valóságára. Mi az élet értelme? Előre el van rendeltetve a sorsunk, vagy van lehetőségünk átírni a magunk sorskönyvét? – ezek a kérdések kerülnek terítékre. A múltban történtek – akár a görög sorstragédiákban – meghatározzák a jövőt, a szereplők sorsát. A múltbéli eseményeket a három főszereplő – Krekács Béla (Kaszás Gergő), Herda Pityu (Borbiczki Ferenc), Banda Lajos (Lázár Balázs) – hol a saját apja képében, hol pedig a maga kisgyermeki alakjában eleveníti meg.
A színpad elején egy hosszú, vasúti töltés-szerű emelvény terül el, rajta élethű buckás föld, s néhány kiszáradt fűcsomó – itt dolgozik állami segélyért a három munkanélküli főszereplő (pontosabban a három vidéki közmunkás). Mint mondják, praktikus dolog ez az árokszerűség, hiszen kiválóan lehet a szélén ücsörögni, pálinkát inni (ha elfáradnának az ásóra támaszkodásban), s közben meg lehet vitatni az élet nagy dolgait, például a lét értelmét vagy annak elviselhetetlen könnyűségét. Szót lehet ejteni a kilátástalanságról, a reménytelenségről, lehet vitatkozni Isten létéről és nemlétéről, a vidék és a főváros előnyeiről, hátrányairól, s közben lehet hangoztatni, hogy milyen „kurva szar világ ez”. Az árokkaparással megbízott három férfi feladata egyébként az árvízvédelem: így tudják megvédeni a falut a kora tavasszal kiöntő Ipoly vizétől.
Fotók: Pinceszínház
Az előadás első fél órájában úgy éreztem magam, mintha egy kabaréba csöppentem volna – röpködtek a poénok, de nem igazán értettem, mire fut ki a sok, káromkodással megspékelt kacagtató humorbonbon. Aztán idővel tisztult a kép – a főszerelők a maguk együgyű módján, a maguk észjárása szerint, félmondatokban, töredezetten – időről időre rákérdeznek a saját életükre, sorsukra és személyiségükre, s újrafogalmazzák a létezés, a saját létezésük alapkérdései. Mindeközben pedig ízelítőt kapunk árokásókkal kapcsolatos sztereotípiákból is: a munkások munka közben is isznak, a műszak lejártát követően a kocsmában ütik el az időt és kurjongatnak a falu egyetlen nője, a polgármester asszisztense, Marika után.
Az első felvonás őszi napokon játszódik, a második felvonás pedig tavasszal – az árok nem csupán a munka és a moralizálás helyszíne, hanem linearitása a természet körforgását is jelzi. A beszélgetések fókuszában egy banális baleset áll: Krekács édesanyja azt hallotta, egy H. F. (feltételezhetően Herner Feri) nevű ember a saját vadászpuskája tisztítása közben fejbe lőtte saját gyermekét. Azonban nem ez a tragédia, hanem a belőle áradó reménytelenség az, ami dominál, illetve az, ahogyan a munkások a baleset kapcsán „a dolgok mélyére ásnak” és ahogyan reflektálnak saját életükre és halálukra. Herner Ferit Krekács Béla, Herda Pityu és Banda Lajos még az általános iskolában ismerte meg. A dráma ezért két idősík és kétfajta időszemlélet egymásra vetülésére épül, három generáció életének ideje találkozik, apák és fiaik sorkönyve tárul elénk.
A rendező időnként visszarepíti a nézőt a múltba – ezek a flashback-jelenetek varázsolják abszurddá és izgalmassá, titokzatossá a történetet, a színpadon mindez fényekkel, füstgéppel, színváltásokkal jeleztetik. A legemlékezetesebb jelenet talán az, amikor megidéződik Krekácsék gyermekkora, visszamegyünk a múltba, az iskolába, ahol a fiatal Krekács barátaival, Herdával és Bandával elveri a helyi rendőr fiát, a sokat emlegetett Herner Ferikét.
Jelenet az előadásból
Engem leginkább három színész játéka nyűgözött le: a rendőrt alakító Molnár Csaba remekül hozza a butácska, becsapható rendőrt, a magánéletben szánalmas-nevetséges figurát. A feleségét megformáló Búza Tímea döbbenetesen jól játssza az idegösszeomlás szélén álló, sírástól orrhangon beszélő, sápítozó, hisztérikus asszonyt, de a pálmát a Krekács Bélát játszó Kaszás Gergő viszi. A Juhász Réka által megformált, erősen karikírozott Marika igazi színfoltja az előadásnak, őt többnyire falatnyi szoknyácskában, agyonsminkelten, parfümtől átitatva láthatjuk, affektálását az előadás végére már szinte megszokjuk. Bozsik Ágnes jelmeztervező minden jelenetben más ruhába öltözteti, míg az árokásókon marad a gumicsizma, a kantáros nadrág és az az elnyűtt, koszos ing. Egyébként az összes színész előtt le a kalappal, ugyanis a párbeszédek ritmusa, a Háy-szöveg mérhetetlenül nagy pontosságot, rendkívül gyors reakciókat kíván meg. Az egész egy tökéletesen megkomponált kotta, olyan, akár egy óramű, ahol az egyes láncszemek szorosan összekapaszkodnak. Tóth József egyszerű, de kifejező díszlettel operál: kinagyított vidéki utcafotók utalnak a helyszínre, a festett szobadíszletben régi mosószeres dobozok, televízió is látható.
A Herner ferike faterja humorral gazdagon fűszerezett, időnként nagyon is torokszorító előadás, keserű utóízzel. A leginkább elgondolkodtató kérdés Herda Pityu száját hagyja el (róla egyébként a butácska, önmagát folyton gondolkodásra serkentő Micimackó és a magából kikelő Nyuszi jutott eszembe): „akkor is minden volt, amikor még mi nem voltunk. Da ha meghalunk, akkor nekünk már semmi nem lesz. De csak nekünk nem lesz semmi, mert különben minden van, csak mi nem vagyunk. Hogy is van ez, nem értem.”
