Hajdu Szabolcs: Kálmán-nap / A Látókép Ensemble a B32-ben
Alapvetően a szexről lenne szó, de az csak annyira része a történetnek, amennyire nagy vonalakban a való életnek.
Hajdu Szabolcs, Török-Illyés Orsolya Fotók: Láng Péter, Pont Magazin
„Minden, ami eddig történt, jó volt, ahhoz képest, ami ezután történni fog.”
Hogyan programozza át önmagát az ember életkorról életkorra. Hogyan tart lépést a saját testével – vagy fordítva – miként válaszol harcias vegyületei, az egyre változó hormonok kihívásaira. Adott esetben hogyan képes legyőzni fölgerjedő vágyait vagy lázad föl mégis jól fölfogott érdekei ellen, komoly döntések sorával győzve le a józan ész érveit. Hogy aztán csöndes hisztériával porig rombolva addigi életét, az utolsó, tán nem is létező eséllyel – immár „második” felnőttkorában – megpróbáljon egy bizonytalan újat fölépíteni. Esetleg maradjon úgy, ahogy van, egy megbízhatóan megbízhatatlan, konfliktusos párkapcsolatban, s az önmagával vívott napi harcokban tanuljon meg valamiképp örülni annak, aminek még örülhet.
A képlet olyan banálisan egyszerű, olyan vastörvényekkel határolja be a választási lehetőségeinket, hogy csak az ember képes sziporkázóan gazdag, személyre szabott, kiismerhetetlenül burjánzó élettel megtölteni.
„A felvetés nagyon kellemetlen.”
Állítja Hajdú Szabolcs legújabb darabjának a témájáról. Arról az alaphelyzetről, amelyben két (lassan már) középkorú házaspár és a frissen megözvegyült, amolyan „házi mindenes” funkcióban egzisztáló Ernő éli a zsigeri mindennapjait. Alapvetően a szexről lenne szó, de az csak annyira része a történetnek, amennyire nagy vonalakban a való életnek. Az egyik házaspár, Kálmán és felesége (maga Hajdu Szabolcs és felesége Török-Illyés Orsolya) a napi rutinnal nyűglődik. Szenvedélyük még nem üresedett ki, csak a kedvük lanyhul, hogy nap mint nap megküzdjenek egymásért. Látszólag nagyon is egymáshoz tartoznak, csak ők maguk ezt valahogy képtelenek fölfogni és jó eséllyel nem is fogják soha abban a kihívásokkal teli világban, ahol boldog-boldogtalan azon van, hogy megszerezze a napi boldogságmorzsáit.
Földeáki Nóra, Szabó Domokos
A másik házaspár (Szabó Domokos, Földeáki Nóra) történetszála viszi valójában a storyline-t. A hátterükben szép lassan egy titkos kapcsolat bontakozik ki, amely képes mindvégig adrenalint pumpálni a jelenetekbe s mindvégig csúcsra járatni a nézői figyelmet, egyúttal annak a lehetőségét is fölveti, hogy (a megbocsátó jellegű végkifejletet követően legalábbis) szétdúlja a kétgyermekes család életet. A Kálmán-napnak amúgy nem sok köze van a Kálmán-naphoz. Az ünnep nem ünnep, nyomokban sem ad enyhülést, a pálinka meg amúgy is előkerül, ha épp nincsen mit ünnepelni…
Ott van még Ernő, aki a maga megalázóan alárendelt szituációjában az egész történet társadalmi hátterét szolgáltatja.
Gelányi Imre figurája legalább annyira életszerű, mint a többi négy szereplőé, a budapesti iskolát, a jól ismert dokumentarista stílust idézik, vagy hogy nem menjünk messzire, az Ernelláék Farkaséknál című, több díjjal is honorált Hajdú Szabolcs-filmet. A darab szereplőinek színészi stílusa olyan egységes képet fest, mintha nem is lenne színészi stílusuk, a való élet figurái bukkannának elő nemes egyszerűséggel ama bizonyos lerombolt, negyedik fal mögül. És ugyanez a reflektálatlan játékmód adja a sztori végtelen humorát is. (Egyébként saját bevallásuk szerint most is ugyanúgy dolgoztak, mint a korábban, vagyis elsőrendűen a színészekre találták ki az egészet.)
„Ezt az előadást tekinthetjük egyfajta Ernelláék-levezetésnek.”
Az alkotói önvallomás őszintesége olyan produkciót takar, amelyben a rendező Hajdú jobban teljesít az író Hajdúnál, aki ezúttal nem kerülte el a realisztikus stílus apró buktatóit. Abban a játékban, amelyben elfogadjuk, hogy itt most magát a valóságot látjuk, nehéz elfogadni, hogy a két házaspár viszonya nincs kellőképp körvonalazva, hogy az egymáshoz fűződő kapcsolatrendszerük kusza, de enyhén szólva is tisztázatlan. Hogy a – feltételezhetően – több évtizedes közös múlt, amely összefűzi őket, elmosódott és a verbális kommunikáció nem mindig ad elég támpontot ahhoz, hogy az adott szituációt a helyén kezeljük.
De a hibái ellenére is sűrű, átélhető mű születik.
Török-Illyés Orsolya
Azzal együtt, hogy a figurákat beborítja, röghöz köti az állandó szplín, a ’fejben nem vagyok ott’ permanens alapállapot, amely alapvetően meghatározza a harmadik évezred eleji globális létezést. Ott vannak, de még sincsenek ott. Létezésüket legyűri az előttük tornyosuló, legyőzhetetlennek tűnő, permanens problémasor. (Amerikában súlyosan növekszik a gyermekbalesetek száma, pszichológusok szerint azért, mert a szülők mostani nemzedéke képtelen folyamatosan koncentrálni arra a szituációra, amelyben éppen van.) De épp ez az „igazmondás”, az elmosódott, depresszív, kétségbeesett, a valóságtól permanensen távolodó tudatállapot eme ábrázolása az, amitől érzelmileg csúnyán belekavarodunk Kálmánék és környezetük életébe. Amitől végképp magunkénak érezzük a Leventéék Kálmánéknál és ott van még Ernő is alapszituációt.
Ez a mély kétségbeesés a mienk. Szerethető.
