Goldoni: A hazug / Vígszínház
Horváth Csaba rendezése új teret ad a vígjátéki módon már eleve eltúlzott helyzeteknek: egy egész darabot végigkísérő, szövegértelmező mozgásszínházat teremt, amellyel karikatúraszerűvé teszi a játékot.
Fotók: Dömölky Dániel
„Igaz a mondás, hogy aki farkasok közé keveredik, megtanul üvölteni” ─ nem épp vígjátéki gondolat. Ha azonban egy szolga szájából hangzik el, aki téblábolva utánozza a gazdáját, már nem is hangzik annyira komolyan. Horváth Csaba Goldoni-rendezésében Arlecchino (ifj. Vidnyánszky Attila) ráadásul többször is nekifut a feladatnak, hogy eljusson a mondat végéig. Csak a lényeget felejti mindig el: mit is tanul meg az ember, ha farkasok közé keveredik?! Mire Arlecchino „megtanul” üvölteni, mi már nevetünk rajta, mert a komédiához csak a megfelelő mennyiségű túlzásra van szükség, hogy a veszélyesből nevetséges legyen. Carlo Goldoni A hazug című vígjátékát február 24-én mutatta be a Vígszínház társulata a Pesti Színházban.
Goldoni nem bízza a véletlenre a sikert, egy egész sor vígjátéki szálat vonultat fel a közönség szórakoztatására. Tele van a színpad szerelmes férfiakkal. Az egyik menekül a szerelme elől, a másikat az orránál fogva vezeti a saját féltékenysége, míg a harmadik, a címszereplő hazudik, mint a vízfolyás, mindent és mindenkit összezavar, hogy megtartsa szerelmét. A szereplőkre úgy hatnak az elhangzó lódítások, mint a sors keze: tehetetlenek ellene. A káoszból kivezető utat végül az apák szolgáltatják: ők képviselik a rációt, mellyel a feje tetejére állított világban minden újra a helyére kerül.
Horváth Csaba rendezése új teret ad a vígjátéki módon már eleve eltúlzott helyzeteknek: egy egész darabot végigkísérő, szövegértelmező mozgásszínházat teremt, amellyel karikatúraszerűvé teszi a játékot. Ez az önálló életre kelt testnyelv jól jön, amikor a szerepeket kell bemutatni. Lelio (Ertl Zsombor), a hazug, amikor meglátja az erkélyen a hajadonokat, örvénylő ágyékkal közelít feléjük, s ezzel le is leplezi a hímes szavak mögé rejtett valódi motivációját. Rosaura (Radnay Csilla) és Beatrice (Petrik Andrea) a már igencsak eladósorban lévő szüzek épp a teraszon kókadoznak az unalomtól: merednek jobbra, bámulnak balra, csak azt nem veszik észre, ami az orruk előtt van. Arlecchino, Lelio szolgája folyamatos éhséggel és feltűnési viszketegséggel küzd, napi 24 órában mutatványokat rögtönöz. Ifj. Vidnyánszky Attila mozgástechnikailag az egyik legnehezebb szerepben sziporkázik.
A társulat felkészülten kezeli az újabb és újabb fizikai megmérettetést: szövegpoénokat emelnek ki akrobatikus ügyességet kívánó ugrások, vagy pillanatnyi romantikus duett alakul ki, ahogy Lelio marionett bábuként irányítja Beatrice mozgását az erkélyen. Máskor a díszletelemek segítségével létrejövő játék más helyszínekre „helyezi át” a színteret: gondolák és tenger képződik. A ma már mesterkéltnek ható kiszólások is könnyebben fogalmazódnak meg ebben a játékstílusban, mert a nézőknek szóló mondatoknak a mozgásszínház egy gesztussal vagy díszlet-játékkal külön közeget teremt. A szabadjára engedett testbeszéd olykor lelki folyamatokat láttat, például amikor Leliót az apja az igazsággal szembesíti. A fiú szinte lemegy hídba, mintha mátrix mozgással kellene elugrani a leleplező szavak elől vagy szabadulni kellene, de ha más nem, az agytekervényekből lenne jó kisajtolni egy újabb hazugságot. Máskor a címszereplő egy-egy hazugság alkalmával úgy egyensúlyozik egy díszletelemen, mintha a lebukás esélyeit latolgatná: elhiszik vagy nem, meneküljek vagy megúszom?
Kalászi Zoltán és Kiss Benedek Kristóf eredeti díszlete kiválóan teremt párhuzamot a hazugságok miatti képlékeny realitás és a változatosan újraépülő játéktér között. Az egyre nagyobb füllentések kiszámíthatatlanabbá teszik a szereplőket: Ottavio (Orosz Ákos) egyre féltékenyebb lesz, már szerelme erényeit is kétségbe vonja, amikor Lelio hencegni kezd neki nem létező légyottjairól. A végletekig félénk Florido (Brasch Bence) épp ellenkezőleg reagál: ha nem lennének a főszereplő hazugságai, sohasem vallaná meg Rosaura iránt érzett szerelmét. Erre a folyamatra reagál izgalmasan a kirakósjáték-díszlet, amelynek egyes mozdítható elemei mindig egy megújulni képes, pasztellszínű makett játékteret formálnak, amelynek minden hazugsághoz és igazsághoz megvannak az építőkockái. Vagyis az adott térben minden „készleten van”, a kérdés csak az, ki hogyan építkezik vagy rombol. A díszlet találó variánsát adja a plakát is: a saját világából kitekintő hazug – Dömölky Dániel munkája.
A szereplők, miközben megvalósítják a rendezés izzasztó mozgásszínházi feladatait, átgondoltan hangolják újra Goldoni jellemeit. Radnay Csilla és Petrik Andrea, mint Rosaura és Beatrice, kitekert pózokkal közelítenek egyfajta frusztrált groteszk felé, de mindig megőrzik a vígjátéki könnyedséget. A nővérek kompetitív hisztériája megbízható humorforrása az előadásnak. Balga szolgálójukat, Colombinát Bach Kata remekül formálja emberré. Bárgyúsága józan paraszti ésszel társul, ahogy „aprólékos” vizsgálatnak veti alá Arlecchino jellemét, miközben sajtot reszel a folyton kunyeráló szolga szájába. Brasch Bence mint Florido a szerepnek kijáró disztingvált humorral keresi a férfias fellépés titkát, miközben hihetően szűz kezeivel simogatja a díszlet gömbölyded formáit. Bizalmasa, Telekes Péter Brighellája pedig magabiztos stílusérzékkel jeleníti meg Florido légies romantikájának párhuzamát. Ertl Zsombort, a címszerepben, a rendezés fizikailag is keményen megdolgoztatja, hogy megjelenítse a függést, amelyben él: szinte lírai a hazugságvágya, mellyel elutasítja a világ unalmát és szürkeségét. Lelio viselkedésében nem a füllentés egyszeri öröme bujkál, hanem a megtévesztésből keletkező folyamatosan vibráló élvezet. Ertl a szerep nem kifejezetten vígjátéki oldalát is kiegyensúlyozottan porciózza: ő a notórius, aki izzadva teremti meg örömét, vágyának a másik ember csak komikus eszköze, célja saját nárcizmusának megélése. (Erre Benedek Mari jelmeze is pontosan rámutat.)
A vígjátéki dramaturgia a konklúzió felé haladva a főszereplő sorozatos lelepleződései miatt megváltozik, és a második felvonásban egyre feszítettebb tempót diktál. A szerző a korabeli felvilágosodás eszméinek magabiztosságával bánik el a hazuggal. A rendezés ezen a ponton szembetalálja magát Goldoni jól felépített szövegével, amely a továbbiakban nem nagyon hagy lehetőséget a mozgásszínházi kitérőkre. Így a korábban termékenyen működő asszociációk időnként elkezdik feltartani a párbeszédet. A két apa, Lukács Sándor mint Pantalone és Kőszegi Ákos mint Balanzoni, a színészi szövegértelmezés magasiskoláját adja. Szerepe szerint Pantalonénak van döntőbb ráhatása a ráció győzelmére, mivel az ő fia a hazug. Lukács Sándor maradandó színpadi élményt generál azzal, ahogyan a szöveget súlypontozza. Nem mondatokat hitet el, hanem belső monológot teremt a szerephez, amelyben mindig marad izgalmas tartalék energia a kimondott szavakon túl.
Goldoni hazugság elleni naiv tanításába végül az előadás indokoltan csempészi bele az öniróniát. A szerző tanításának jó szándéka így az előadás végét sem éri meg. Érthetően fanyar ez a komédia, apropója az a valóság, amely ugyanolyan nyakatekert hazugságokkal van tele, mint amelyeken az imént még nevettünk.
