Gogol: A revizor – Miskolci Nemzeti Színház, Városmajori Színházi Szemle
Az előadás szép, vadászati köntösbe bújtatta a Revizort, nem történt nagy változás a Gogol-művel, csak magába itta a kort és a régiót, továbbá annak minden vélt és valós szennyét.
Fotók: Városmajori Szabadtéri Színpad
A Revizor-előadásokban számomra egy meghatározó jelenet van, történetesen az első felvonás harmadik jelenete, amikor Dobcsinszkij és Bobcsinszkij lihegve próbálják elmondani, hogy látták a városban azt a revizort, akit valószínűleg a nyakukra küldtek „onnan föntről”. A jelenetben végül Bobcsinszkij kerekedik fölül, és neki adatik meg a lehetőség, hogy először képet kapjunk a darab helyszínéről, a községről, ami talán nem a legmakulátlanabb vezetéssel bír. Fontos jelenet Dobcsinszkij és Bobcsinszkij első betoppanása, az események szikráját adja, ezért minden Revizor-előadásnál koncentráltam erre, az első felvonás harmadikjára, mert meghatározza az este egész légkörét. Béres Attila rendezésében Dobcsinszkij (Farkas Sándor) és Bobcsinszkij (Bodoky Márk) bár felfesti a félbehagyott önkormányzati projektek és elhappolt pénzek világát, egészen ráérősen adja elő a városra leselkedő veszélyt, és ez a teszetoszaság még sokáig meghatározza a miskolci Revizort. Nem könnyű fokozni az első képet: zúg az iratmegsemmisítő Cziegler Balázs remek terében, a díszlettervező trófeákkal teletűzdelt, ocsmány vadászkastély-szobabelsőjében, innen már csak lefelé mehetünk. Ezt a lefelét pedig valahol az izzadságszagú mulatóséneklésben, a padlóba épített jacuzziban találjuk meg, hogy aztán egy szexuálisan tapasztalatlan kamaszlány első szárnypróbálgatásként mindjárt tejszínhabot nyomjon a szájába, hogy aztán jöhessen a lenyeli-nem nyeli végtelenül ízléstelen poénja. De hát, ahol egy vadászkiállítás a családi ház, ott úgy tűnik, ez a szint.
Rudolf Szonja és Varga Andrea
Gogol remek darabja kapcsán újra és újra rádöbbenhetünk, micsoda megszokott és gyakori vendég a korrupció egyes földrajzi régiókban, az orosz komédia időtlen társadalomkritikája kiváló alapanyag még ma is. Pláne ma, amikor a nézőtérre politikai botrányok tömkelegével a fejünkben érkezünk, és elég egy apró vicc, egy aktuális utalás, hogy a nagyérdeműt nevetésre sarkallja. Többnyire elég. A városmajori közönség rendkívül hálás volt Béres Attila rendezéséért, volt, aki állva tapsolt az előadás végén, bár az igazat megvallva, egy idő után kiszámíthatóvá váltak a poénok: a csúcsra járatott közgyűlési zsargon után egy-két, a régmúltból ismerős politikai aranyköpés már nem okozott meglepetést. Minden sikere ellenére úgy gondolom, a miskolci Revizor saját, dobozszínházi környezetében jobban érvényesült volna, mint a szabadtéri színpadon, itt egy kissé elvesztette maradék intimitását is, mint a városi vagyon a közpénzjellegét.
Két felesleges népdalbetétet is kapunk
Az előadás még Görög László (Polgármester) sokat ígérő jelenléte mellett is alapvetően ritmustalan, csak a második felvonásban teljesedik ki az öltönyös gazemberek korrupt ügyetlenkedésében. Hlesztakov és Oszip párosából egyértelműen a szolgát játszó Szegedi Dezső emelkedik ki, a Hlesztakovot alakító Simon Zoltán egyedül agyonpálinkázott monológjában tudja megmutatni magát. Mintha túl gyorsan, de mégsem sodrón alakulnának az események, két felesleges népdalbetétet is kapunk, melynek talán egyetlen funkciója, hogy még fülsértőbbek legyenek a mulatósbetétek (főleg az Add ide a didit).
Simon Zoltán és Rudolf Szonja
A Gogol-műhöz adott mocsok-adalék sokszor elvonja a figyelmet olyan karakterekről, akik valójában ellenpontként is szerves részét képezhetnék a község becstelen környezetének. Itt van például a Marja (Rudolf Szonja), a Polgármester lányának alakja: a rendezés nem sokat vesződik vele, Marja egy gót vagy emós vagy animerajongó tini, voltaképp lényegtelen micsoda, egyszerű kívülálló. Unott pózban üldögél, néha odaszól, aztán Hlesztakov érkeztével két perc alatt változik partipatkánnyá, a következő felvonásban ruhát is vált. Hogy a Hlesztakovhoz való tartozás egyenlő a korrupt világba való beilleszkedéssel, nem megalapozatlan olvasat, de rengeteget veszít Marja karaktere a köntösváltással, ami gyakorlatilag csak a felszínen valósul meg, így a bánata, hogy a revizornak hitt megmentő átvágta, nem tud igazzá lenni.
A színpadon zöld színek dominálnak
Ezzel szemben remekül működik a kötelező nővezető – hiszen nekik is vannak jogaik, kérem – karaktere, a Kórházigazgatót alakító Seres Ildikó pontosan játssza a dörzsölt matrónát, Pilinyi Márta jelmezei közül az övé az egyik telitalálat: a férfiakéhoz hasonló láthatósági mellényes vadászruhát, valamint sujtásos kiskosztümöt visel; a vidéki first-lady Polgármesterné (Varga Andrea) is hasonlóan izgalmas hacukákban lép a deszkákra. A színpadon zöld színek dominálnak, méregzöldtől a terepig, az ízléstelen falvédők világát idézve. Ha összegeznem kéne az estét, röviden annyit mondanék: a miskolci előadás szép, vadászati köntösbe bújtatta a Revizort, nem történt nagy változás a Gogol-művel, csak magába itta a kort és a régiót, továbbá annak minden vélt és valós szennyét. Tehetett volna mást?
Morcsányi Géza fordítása alapján
