Gogol: A revizor / Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház
Mintha ezzel a hangsúlyossá tett, lágy zenével a belenyugvás és a változtatni nem tudás egykedvűsége öntené el a színpadot.
Polgármester: Kocsis Pál
Látványos képpel nyit és zár a játék: irodai akták maradékai, hivatalos iratok fehér lapjai keringenek a sötét levegőben. Anton Antonovics Szkvoznyik-Dmuhanovszkij (Kocsis Pál), a polgármester, rémülten kapkod a dokumentumok után, mert revizor érkezését hírelik, s ez okoz neki némi aggodalmat. Tudja ő jól, hogy mik történtek városkájában. No, de azt is tudja, van mód a disznóságok megúszására, hisz a dolgok általában „le vannak papírozva”. Csak a fölösleget kell eltüntetni.
Gogol remekművét 2005-ben mutatták be legutóbb Kecskeméten. Akkor a Kelemen László Kamaraszínházban játszották, Bodolay Géza fordításában, Ádám Tamás rendezésében, Sirkó László főszereplésével. Most Morcsányi Géza mondatait halljuk, a nagyszínház színpadáról. A szöveg megőrizhette a sokak által szeretett, s nemrég elhunyt Solténszky Tibor már működőnek érzett dramaturgiai igazításait, amiket a Soproni Petőfi Színház 2015-ös Revizor-előadásához készített, hiszen a plakát őt tünteti fel az előadás dramaturgjaként. Azt a soproni előadást, s itt ezt a mostanit is, a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház művészeti tanácsadója, a Soproni Petőfi Színház igazgatója, Pataki András rendezte, aki kedvelheti a művet, hiszen 2006-ban, a Forrás Színházi Műhely produkciójában, Dörner Györggyel a főszerepben is színpadra állította már.
Jelenet az előadásból
Kecskeméten eredetileg Ilja Bocsarnikovszt kérték fel a darab megrendezésére, akinek számos, sikeres hazai premierje volt már, de őt nemzetközi feladatai akadályozhatták a munka vállalásában, nem beszélve a koronavírus okozta bonyodalmakról. Logikusnak tűnt, hogy Pataki András vegye kézbe a dolgot, aki aztán négy kemény hét alatt össze is rakta az előadást. A játék díszlettervét is ő készítette. Nézve a soproni fotókat, az alapötlet változatlan maradt, és ugyanazt is sugallja: mutassuk úgy a várost, mintha buzgó építkezések folynának éppen. Ha bárki érdeklődne, azt kell válaszolni, átalakítás van. Vagy féltucat, alumíniumcsövekből épített, gurítható állványzat mozog a sötétlő, üres térben. Legfölső korlátjukra szerelve egy-egy reflektorféle szórja fényét bizonytalan irányokban, néha a nézőket, néha a játszókat vakítva el. A hatás mindenesetre olyan, mintha mindvégig éjszaka lenne. Ez nem is lenne szellemtelen ötlet, de nincs kihasználva. A jelenetekhez szükséges berendezési tárgyak egy részét az állványok pótolják. Az iskolásan absztrakt tér közepén azért rendre megjelenik egy hallgatózásra alkalmas, magában álló ajtó, a csóró szálloda belsejét pedig a magasban megjelenő ajtók sorozata jelzi. Hlesztakov (Koltai-Nagy Balázs) úti poggyásza (nyolc üres bőrönd meg egy utazóláda) mutatós kellék, s a szolga vele való küzdelme is el van gondolva, de elüt a főhős természetétől, olyan, mintha egy másik előadás másik hőséhez tartozna.
A Hlesztakovot alakító Koltai-Nagy Balázs egyszerű, zárt lelkű gazembert alakít
Pataki András mind 2006-ban, mind 2015-ben Lajkó Félix vibráló muzsikáját alkalmazta kísérőzeneként. A mostani előadás impresszionisztikus, lebegő dzsesszmuzsikáját Varga Gábor, a rendező régi munkatársa szerezte és játssza. Becsülettel helyt álló, mindvégig látható szereplője ő a produkciónak. Az ujjai alól felszálló, zsizsegő hangzatok azért meghökkentően hatnak ebben a groteszk történetben. Mintha ezzel a hangsúlyossá tett, lágy zenével a belenyugvás és a változtatni nem tudás egykedvűsége öntené el a színpadot. Lehet, hogy mindez egy nagyon is tudatos művészi elgondolás miatt van így. Elképzelhető, hogy ez az általános „lebegés” a rendezői koncepció lényegi része. Lebegnek a szétdobált akták papírjai, de lebeg az a 70-80 pontosan leírható rendezői ötlet is, amik díszítőművészeti funkciójukat teljesítik ugyan, de közben lebontják az előadást. Talán a nézőt ily módon kísérlik meg aktivizálni: válassza ki mindenki a maga számára működőnek érzett elemet.
Fazekas Géza és Märcz Fruzsina
Vannak ügyességet kívánó színészi feladatok, ijesztően hangos, acsargó felordítások, indokolatlan fények, de a játék dinamikailag nem épül, csak zökkenget ide-oda. A kunsztok és a poénok magukban állnak, s mert nincsenek előkészítve, csupán megtörténnek. Nem érzékelhető sem képi, sem zenei, sem szövegbeli ritmus. Ám időnként cirkuszi elemek (ugrások, esések, fogkiköpések) tarkítják a játékot. Ezt a porondra tervezett stílust nagyban segítik – Dobcsinszkij (Orth Péter) és Bobcsinszkij (Szemenyei János) urakra, meg a többi, pocakos, zsíroshajúnak és hagymaszagúnak elképzelt városi elöljáróra húzva – Szélyes Andrea bohócosan kockás jelmezei. Arany-fekete pepita selyembe, lilába, fényes türkizbe és más, túlzó toalettekbe öltöztetve olyan a hibátlan alakú Märcz Fruzsina polgármesternéje a koszlott férfinép közt, mint valami drága művirág, míg végül, vodkától kiütve el nem nyúlik valamelyik állvány alatt. Előnytelenebb ruhákba kényszerített, sutácska leánykáját Szabó Dorottya, a kaposvári egyetem színészhallgatója játssza.
A Hlesztakovot alakító Koltai-Nagy Balázs egyszerű, zárt lelkű gazembert alakít. Végrehajt minden rendezői utasítást, de igazán élő pillanata még nemigen akad. Érdekes viszont, hogy milyen természetes erővel van jelen a színpadon két ritkán feltűnő alak, az Oszipot, Hlesztakov dörzsölt szolgáját játszó Fazakas Géza, és az est legjobban működő jelenetében Abdulint, a tatár kereskedőt alakító Lakatos Máté.
Van két olyan mozzanat az előadásban, ami nem kis fejtörésre ad okot.
Maguk a nézők azon töprenghetnek, hogy amikor már minden összedőlt, nyilvánvalóvá vált a gaztettek jórésze, s a pénz is elment a szélhámos lefizetésére, miért ijesztgeti magát a tüzespiros, cirillbetűs molinó előtt álló a polgármester azzal, hogy majd jönni fog egy „firkász”, aki mindent kikurkász, és miért beszél „rohadt liberálisokról”, akik majd kérdezősködni fognak. Ki ez az ember, és miféle elveket szolgál? Vagy ijedtében nem tudja, mit beszél? A Kecskeméten utoljára játszó Kocsis Pálnak nincs könnyű dolga ebben a zavarossá tett szerepben.
Orth Péter és Szemenyei János
A színház vezetői pedig azon töprenghetnek, hogy egy frissen hozott törvény birtokában, mely megtiltja a homoszexualitás megjelenítését 18 éven aluliaknak szóló művekben, mi legyen a – már tévéjáték formában is létező, és nemrég kétszer le is adott! – kötelező olvasmányt feldolgozó előadás egyik jelenetével a továbbiakban. A tanfelügyelőt játszó Ferencz Bálint tudniillik egy távolról kakasos nyalókának tetsző, de általa „szopókának” nevezett édességet tologat pénz helyett a ledöbbent Hlesztakov irányába, rendezőileg és színészileg korrekt – és tulajdonképpen megrázó – módon érzékeltetve, hogy a csóró tanító mivel tudna esetleg kedvére tenni a revizor úrnak. A közönség soraiból azonnal reagált rá egy hölgy, bár inkább sajnálattal, mint büntetést váró kárörömmel: „Na, ez is be lesz tiltva!” Meglehet, ez már nem gond, a problémát gondos kommunikátorok mára már meg is szüntették, hisz a sajtóban olvasható tervek szerint nem az alkotóművészek cenzúrázása, hanem állampolgári bejelentések révén próbálják majd elejét venni a hasonló ábrázolásoknak.
A rendező még a premier előtt azt nyilatkozta, hogy nem annyira harsány röhögést, inkább csak „értő mosolygást és óvatos kacagást” remél kiváltani a közönségből. De vajon mit kell nekünk itt most értőn, azaz megbocsátón fogadnunk? Vagy vegyünk figyelmeztetésnek valamit? De mit? Az ember akkor óvatos, ha tart valamitől. Gogol még röhögést remélt. De a röhögéshez bátorság kell. Aki „óvatosan kacag”, annak vacog a foga. Nem?
