Georg Büchner: Leonce és Léna / Vörösmarty Színház, Székesfehérvár
Az a pechjük, hogy az isten is egymásnak teremtette őket. Így végtelen unalmukban végül egymásra találnak.
Kiss Diána Magdolna, Andrássy Máté Fotók: Simon Erika
Építsünk színházat?
Neee!
A dögunalom. Látszólag ez a tárgya az alig huszonhárom évet élt szerző Leonce és Léna című darabjának. Az ember hajlamos elcsodálkozni ezen a krónikus formában jelentkező, gyógyíthatatlan letargián, de az orvosnak tanult Büchner megmagyarázza. Az élet maga a vég – tartotta már tizenhét évesen s annak fényében, hogy milyen kevéske adatott meg neki, nincs is min csodálkozni. S hogy mi ez a letargia? Émelyítő szomorúság… Gyönyörű melankólia… Miért kísérte el a rövidke úton, melynek végső soron minden pillanatát kihasználta? Ráadásul nem is akárhogy. Anatómiai, biológiai kutatásain (a márnák idegrendszere), szépirodalmi fordításain, természettudományos, filozófiai, politikai írásain túl mellesleg írt négy remekművet. (A negyedikről csak feltételezzük, mert halála után buzgón istenhívő menyasszonya vallási okokból fölgyújtotta.)
Unta a korát.
Az elposványosodott, egykedvű kort. A gondjaiba fáradt társadalmat. A pitiáner hatalmaskodókat. A német tartományok taszítóan üresfejű, önelégült hatalmasságait. A kisstílűséget. A kisstílű létet. Ő a francia forradalom eszméit csodálta. A kort, mikor nem fulladt unalomba az emberi létezés. Mikor a történelem végre kihúzta a mocsárból a fáradt lelkeket és tettekre buzdította őket. Újraírta, hát, a történelmet. A drámai költő az, aki másodszor is megalkotja a történelmet – írja szüleinek a Danton halála befejezése után 1835-ben. A Leonce… megírására állítólag a hesseni trónörökös, III. Ludwig és Mathilde bajor hercegnő esküvője és az azt kísérő ünnepségek abnormális pompája sarkallta. Münchenben tartották 1833-ban, majd ezt követően érkezett az ifjú pár Darmstadtba.
Könnyen lehet, hogy a fiatal Büchner művének írása közben ezt vizualizálta.
Pusztaság és unalom egy kis német államban. Leonce-ra vár, hogy átvegye apjától a hatalmat, miután frigyre lépett az ismeretlen Léna hercegnővel. Sem az uralkodás, sem a kényszerű házasság nem vonzza. Ahogyan Lénát se. Irány Itália! Külön, külön ugyanoda. Csak az a pechjük, hogy az isten is egymásnak teremtette őket. Így anélkül, hogy tudnák, melyikük kicsoda, végtelen unalmukban végül szomorúan egymáséi lesznek. Büchner leleménye, az évszázados (mesei) motívum kiforgatása, már önmagában is fityiszt mutat az addigi irodalomnak. A többiről ne is beszéljünk.
A várva várt szerelem beteljesülése nem happy endet hoz, épp ellenkezőleg.
Mély traumaként élik át… Mit is? A lázadás aktusának elmaradását? A betagozódást a megvetett társadalomba? Büchner utolsó műve igazi ifjonti dráma a kibontakozás lehetőségének a hiányáról. (Mégiscsak megérzett előre valamit a saját sorából.) Már önmagában a forma is a megfoghatatlan szabadságvágyról szól. Őrültség? Vicc? Szövegbe kódolt, komoly filozófiai tartalmak? Ez mind a büchneri gondolkodás szabadsága. A „szellem luxusa”. Egészen odáig, hogy korai méltatója „a régi Hamlet szellemét“ véli fölfedezni a Leonce és Lénában.
(Lassan, komótosan vergődött felszínre a darab. Büchner halála után hatvan évvel mutatták be először, de az irodalmi kánonba valójában a huszadik századi avantgárd emelte be. Igaz, a kánonban sem maradt nyugton. A német irodalomtörténet legösszetettebb és legvitatottabb vígjátékai között tartják nyilván. Ellentmondásosságára nem született megnyugtató válasz, hacsak az nem, hogy „esztétikája nem más, mint az ellentmondás esztétikája”.)
Mindenesetre kísért benne az ifjúság szelleme. A fiatalság minden renitens bölcsességével fölvértezve. Önfejű szöveg. Senkinek, semminek nem hódol be. Minden porcikájával lázad. Leveti magáról a műfaji határokat. Romantika és naturalizmus mosódik össze a valóság talaján álló miszticizmussal. Hitetlen istenhit sztoikus ateizmussal.
Érdekes nézni, hogy a kor miként fordítja maira Büchnert.
Egy elveszett a világban, mikor a 21. századi ember téves történelemtudata önelégülten vindikálja a jogot a teljes bizonytalanságra, érdekes látni egy másik hasonló kort. Eltöprengeni, hogy, vajon, mind ilyen-e… Popo királya, Péter (fordító: Thurzó Gábor), miközben Pipi hercegnőjét kívánja feleségül adni egyetlen fiához, egy elmeháborodott bájos idiotizmusával terrorizálja a környezetét. De ezt is unja. Szeretné levetni magáról a kormányzás terhét. Egyed Attila valóságosba fordítja a mesebeli király gyengelméjűségét. Ahogy az összes „mesebeli” figura a valóságot mutatja. Kerkay Rita, mint Elnök, azaz a hatalom női formában életre kelő szolgalelkű végrehajtója, Ballér Bianka eh., aki az eredeti szövegben szereplő nevelőnő helyett ide-oda csapódó szingliként reflektál a korra, vagy a büchneri szolgahad helyébe lépő mai vágású ügynökök – Kádas József, Kricsár Kamill – akik a mai áthallású figurák félelmetes korszerűségére helyezik a hangsúlyt.
A Vörösmarty Színházban bemutatott történet erősségét nem csak a szerepek modernizálása, az újonnan átírt karakterek jelentik (dramaturg: Bíró Bence), de az eredeti funkciójukban meghagyott, színpadi létükkel maira hangolt figurák is. Varga Lili labilis Rosettája, Pálya Pompónia androgünre formált Rosariója, és az a Léna, akit Kiss Diána Magdolna már-már a szövegen felülkerekedve tesz Leonce-szal egyenrangú, önmagára reflektáló nőalakká. A történet figurái érzékenyen őrzik a büchneri komplexitást. Szimpatikusak és antipatikusak, átlagosak és extrém módon különlegesek, valóságosak és színpadi koholmányok egyszerre.
Andrássy Máté célját vesztett Leonce-a a mintapélda.
Önelégült, ezzel együtt a végsőkig sérülékeny figura. Képes arra, hogy kivívja a rokonszenvünket, ugyanakkor (akárcsak önnön létezésünk bénító világundorától) alkalmasint mélyen taszuljunk tőle. A legvégén Kovács D. Dániel színpadi víziójának figurái megmeredve, magatehetetlenül bámulnak a semmibe, miközben az elöregedett, halott hatalom idiotizmusa szép csöndben univerzálissá tágul. Az unalom, a (történelmi) magatehetetlenség helyenként egészen rokonszenves szószólói egész egyszerűen lerombolták a létezés értelmét…
Eszenyi Enikő 1991-es, elhíresült rendezésében Leonce kérdésére – Építsünk színházat? – Léna lelkes mosolya s egy elcsattant csók volt a válasz. Bagossy László 1996-os előadásában az obligát kérdésre Léna – Büchner instrukcióinak megfelelően – szomorúan int nemet a fejével. A fehérvári előadásban Leonce ismét felteszi a kérdést, amelyre Léna sikítva mond nemet.
S a történet folytatódni fog…
