Utolsó kisvárdai napok
A Hegedűs a háztetőn megbeszélésén megtudtuk, hogyan sajátította el a társulat a zsidó rítusokat, a Leenane szépe kapcsán megható kitárulkozásoknak voltunk tanúi a mérgező szülő-gyermek-kapcsolatokról.
Hegedűs a háztetőn – Csíki Játékszín
A kisvárdai fesztivál utolsó harmadának előadásai közé ismert klasszikus vagy modern alkotások adaptációi kerültek két kivétellel. Az alapműnek számító III. Richárd, a sokat játszott Amadeus Shaffertől, a Broadway-musicalből és világhírű filmből mindenki fülébe csengő Hegedűs a háztetőn, s az utóbbi évtizedek felkapott drámaírójának, McDonaghnek a Leenane szépe című kamaradrámája alkotja a hosszabb sort. A kultúrafogyasztók mindegyiket láthatták számos feldolgozásban. A boszniai fiú, Mirad története viszont talán kevésbé ismert 21. századi szöveg (Ad de Bont: Mirad, egy fiú Boszniából), az Élőhomok pedig egy vajdasági költő: Tolnai Ottó és egy ottani festő: Petrik Pál valós és szellemi találkozásából a társulat által létrehozott etűdök sorozata.
Csak az utolsó produkció töri meg némileg azt a komor atmoszférát, ami e három nap válogatását jellemzi. A Kisvárdai Lapok egy eszmefuttatása is a hiányzó, nem gagyi vígjátékra kérdez rá a színpadokon, én a jelen életvilágunkat bemutató mai, új művekből látnék többet – igaz, a megelőző napokban szerepelt még néhány kortárs alkotás.
Kisvárdán most is folytak workshopok, zajlottak szakmai beszélgetések az előző napi versenyelőadásokról. Nemcsak az előzőeken, hanem az utóbbiakon is jelentős szerepet kaptak a fiatalok: a több intézményből érkező színiakadémisták. Az ő írásaikkal (előadáskritika, interjú) találkozhattunk a Kisvárdai Lapok hasábjain is (az egyikben felmerült: az egyetemisták otthoni produkcióikkal bemutatkozhatnának Kisvárdán külön sávban), valamint a dramaturgok, kritikusok, esszéisták mellett néhányan közülük felkért hozzászólói voltak a délelőtti elemzéseknek, amelyeken időnként termékeny disputa bontakozott ki a társulatok itt maradt tagjaival. Ilyen emlékezetes alkalom volt az Élőhomok megvitatása, ahol az egyetemisták nyíltabban elismerték: nekik nem állt össze a történet, az alkotóknak viszont igen, de változóan a színész aktuális személyes gesztusaként. Nem is tekintették szükségszerűnek, hogy a lineáris történet a befogadóban létrejöjjön. Elég szerintük, ha egyéni rajzolatok keletkeznek.
A Hegedűs a háztetőn megbeszélésén megtudtuk, hogyan sajátította el a társulat a zsidó rítusokat, a Leenane szépe kapcsán megható kitárulkozásoknak voltunk tanúi a mérgező szülő-gyermek-kapcsolatokról. Az Amadeus megvitatásán a rendező Tapasztó Ernő vitte a prímet, illetve a Salierit alakító Balog József, akik verbalitásukkal tovább görgették a két zeneszerző kapcsolata összetettségének problematikáját. Számomra továbbra sem vált világossá Salieri sajátos alkuja az ő kereskedőistenével, pedig a Kisvárdai Lapok interjújában is idézték a megfelelő passzusokat. Ez az előadás ihlette viszont tudósításom címét: a magasságra utaló kitételt.
A Részegek (Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat) szakmai vitáján
A hátsó, kapuként is funkcionáló díszletelem magasságát meghaladták egyes szereplők, főként a Mozartot játszó Gulyás Hermann Sándor, akinek mindig behúzott nyakkal, testtartással kellett átjönnie alatta. Ez a nem rá méretezett kisvilág képzetét keltette, a zseni csetlését-botlását földi környezetében. Előadásuk rájátszott a nők használatára, a szexuális szabadosságra és romlottságra, amibe az altesti humor, az ürítés-székelés groteszk jelenléte is belefért. A másik összetartó elem Salieri permanens beszédaktusa, amivel behálózza vetélytársát – és minket. A bohózati elemekkel operáló előadás széttrollkodja a témát, szándékos zeneimitációban részesülünk (amikor nem, hanem valódi Mozartban a végén, azt a technika lerontja). Nem rajzolódik ki mindazonáltal végigvitt koncepció. Egy ritmikus mikrojelenetben tanúi vagyunk annak, hogy Mozart hevenyészett üzemmódban is képes jelentősen megjavítani Salieri dallamfutamát. Máskor megcsillan a könny az utóbbi szemében, átérezve infantilis-polgárpukkasztó-szerencsétlen kollégája zsenialitását. A meglehetősen felszínes alapmű felhabosítása (a barokk esztétika groteszk parafrázisa: Kozma András) a Zsinagógában érdekes színfoltja lett a fesztiválnak.
A Szentivánéji álom (Kassai Thália Színház) szakmai vitáján
A magas termet a (fődíjat elnyert) III. Richárd címszereplőjének, a külön is díjazott Mészáros Árpádnak egyik jellemzője ugyancsak. A meghajlásig azonban ez nem nyilvánvaló, olyan zseniálisan tartja meg a görnyedő pózt – s tartja ki a feszültséget, diktálja a ritmust maga körül. Az Újvidéki Színház egyenletesen magas színvonalú, összes elemében összerendezett produkciója a minden irányban ható gyűlölet megmutatása. Indulatoké, kirekesztettségből, hatalomvágyból adódó mészárlásé, kíméletlenségé szimbolikus térben, homokon, várbörtönben-kriptában-királyi udvarban-székesegyházban. Ahol hullanak a fejek, s a legyilkolt, képzelt vagy valós vetélytársak hátukban késekkel távoznak, majd vetkőznek véresen meztelenre.
Időben közeli fordítása nincs a III. Richardnak, jegyezték meg a beszélgetőtársak, s hogy érdekes helyzeteket eredményezett a macedón rendező koordinálta magyarnyelvű előadás. A nyelv, identitás kérdése Mirad tragikus történetét is áthatotta. Az előadás játékos elemekkel is operál – sipkákkal, pöttyös labdával a színpad két oldalán ülő nézőket ugyancsak bevonja. A megpróbáltatásokról és túlélésről, a valamikor megtalálható békéről (ami Mirad nevében ott van, amint az Amadeusban az utalás Istenre, így Kozma András) szóltak a visszaemlékező monológok, helyzetek.
A Figaro házassága, avagy egy őrült nap (Nagyváradi Szigligeti Színház) szakmai vitáján
Béke, Isten – és békétlenség, elhagyatottság jut osztályrészül az anatevkai zsidóknak a tejesember, Tevje szívszorító történetében. A sokszerzős darab szerzői jogi viszonyait joggal firtató moderátor, Németh Fruzsina Lilla kérdése nyomán megtudtuk, hogy bizonyos kötöttségeket be kell tartaniuk a színre vivőknek. A Tevjét alakító Kányádi Szilárd és a Csíki Játékszín társulata kiváló előadást hozott létre, amiben az élő zene, a koreográfia, a díszlet tökéletes egységben mozgott, az emberi interakciók is kidolgozottak, kitartottak, gyönyörűek. Ám amint Oláh Zsolt is megjegyezte elismerő kritikájában a Kisvárdai Lapokban (aminek szerkesztőjét, Ungvári Juditot nem tudom eléggé dicsérni: éjszaka késő hajnalig szerkesztett, s délelőtt már a szakmai vitán jegyzetelt): az egyedi pluszt, a hagyományhoz öncsonkításig ragaszkodó, ám amikor kell, engedményeket tevő közösség mai érvényességének felmutatását hiányolom.
A szakmai zsűri
A „színházi vérszagot” (Oláh Zsolt kifejezése) vajon megérezzük az ilyen univerzális, de korhoz-helyhez kötött remekmű ismert alakzatokból megkomponált, ám átélt megformálásából? Vagy kell az a plusz?
Amadeus – Szegedi Pinceszínház, Aradi Kamaraszínház
A felsőközép erős kitöltése a remek színészi alakításokkal mindenesetre ezt a produkciót a legjobb értelemben jellemezte. Más kisvárdai előadásokat ugyancsak. A szervezés, a szíves vendéglátás, a bevált fesztiváli elemek gondos alkalmazása az idei találkozót is érdemessé tette arra, hogy reménykedjünk a folytatásban a határon túliak és inneniek, a művészek, befogadók, a szakma és a közönség érdekében. Mert nem bővelkedünk már színházi fesztiválokban, ne engedjük hát el, ami van, működik, jól bejáratott, s kapcsolódásokra ad esélyt.
V. Gilbert Edit, a PTE BTK egyetemi docense
