Fekete Ádám: Reggeli dinoszauruszokkal / Stúdió K Színház
A hétköznapok kényelmetlenül szűkre szabott vendégarca mögött tehetséggel sejlik fel az élet abszurditása.
Songoro Laura Fotók: Mészáros Csaba
Állni látszék az idő, írta a nemzet költőjeként számontartott Petőfi Sándor. Fekete Ádám a látszikot hírből sem ismeri, mert bátor drámáinak és rendezéseinek témája valóban az álló idő és a várakozás metafizikai ereje. A hétköznapok kényelmetlenül szűkre szabott vendégarca mögött tehetséggel sejlik fel az élet abszurditása, miközben a komótos pillanatok egyáltalán nem lassúak, hanem maguktól értetődőek. A nyugtalanító tőmondatokat működtető dialógusok adják a feszültségét és a humorát például a Csoportkép oroszlán nélkül című előadásnak.
Most a Reggeli dinoszauruszokkal a Stúdió K Színházban reális életképpel indít, hogy aztán térben és időben fokozatosan szóródjanak szét a jelenetek. Elmosódnak az összefüggések az okok és az okozatok között, és a mindennapok szorongásai hatják át a cselekményt. Hiába is próbálkozik a néző a képzeletbeli fényképezőgépe lencséjét élesre állítani, a felvételek egyre talányosabbak. A színészek saját keresztnevükön játszanak az előadásban.
Microwave Horse Johnson. Micsoda egzotikum! Vájtfülű műélvező legyen a talpán, aki eltalálja, hogy milyen zenei stílusban utazik az előbbi név mögött rejtőző művész. Az isten háta mögötti kocsmában erre a tizenkét év kihagyás után fellépő muzsikusra várakozik egy pár. A naiv férfi (Sipos György) még reménykedik, hogy az utazással megteszik a kezdő lépést a hepehupás úton, amely az alapjáraton sem működő kapcsolatuk átgondolása felé tart. A kricsmi kortalan tulajdonosnője (Homonnai Katalin) még a nagyon finom itallal is megtámogatja a terápiát. De aztán semmi sem az előzetes tervek szerint történik.
Jelenet az előadásból
Alapjában jó a ritmus, ám Fekete Ádámot ezúttal néhol cserbenhagyta az ütemérzéke, így olykor elveszik a tét, mert az időnek nem a drámaisága a hangsúlyos. Ilyen Pallagi Melitta és György Zoltán Dávid kettőse. A játék itt a minduntalan kitörni készülő nevetésén, illetve az elfojtására irányuló törekvésen alapul. A szituációhoz szükséges koherencia azért hiányzik, mert már a jelenet elején világos, hogy Melitta talán visszatalált régi önmagához, ezért kacag oly megkönnyebbülten. Zoltán a fájós lába miatti, minden kuncogásnál történő felszisszenése szintén nem hoz újat, hiszen már percekkel előbb tudja a néző, hogy a duó tagjai hogyan állnak az önfeledtséggel: a nevetés az egyiknél a felszabadulás, másiknál a fájdalom forrása.
A fenti rész tehát indokolatlanul hosszúnak tűnik, ám az alapvető gyermekkori szorongásainkról szóló, a rémálmok világát megidéző, hóviharban játszódó jelenet annál emlékezetesebb. A vaksötétben csak az egyre kétségbeesettebb hangokat halljuk. A pedagógusok által értelmetlenül a téli szünetre szervezett osztálykirándulás ambivalens emléke nosztalgiával tölti el a nézőt. De azt a reménytelen magárahagyatottságot is hűen mutatja, amely a kamaszokat a több napos, teljesen céltalan összezártság miatt elfogja.
Homonnai Katalin
Az előadás középpontjába két jól sikerült monológ kerül, amelyek tükörként funkcionálnak, mert megláthatjuk bennük az előadás főbb motívumait.
Annyira természetes, hogy ott van a színpadon, pedig sohasem látványos főszerep az övé, de komoly súllyal képes jelen lenni. Spilák Lajos az esendően, szerethetően emberit érvényesen újrafogalmazó figurái régóta biztos tartóoszlopai színháza előadásainak. Már az is meghökkentően humoros, ahogy a sikertelen visszatérésén ledöbbent zenész elnéz valahová a semmibe. De igazán az újrakezdés lehetetlenségét tematizáló, fájdalmasan szép monológja hat a nézőre közvetlen beszédmódjával.
A másik bravúros magánbeszédet Lovas Dániel jegyzi. Lovas akár a gyerek, aki az előbb törte össze a kedvenc játékszerét. Sírós toporzékolás helyett értetlenül kéri számon a világon az elvesztett gyermekkorát. A színész hosszú perceken át példamutatóan egyensúlyozik a kétségbeesés és a teljes tanácstalanságot rejtő verbális indulat között. A legnagyobb dicsérete az, hogy nemegyszer úgy érezzük, sokunk nevében beszél.
Sipos György
A gyerekkor veszélyekkel teli világa jócskán tartogat buktatókat. Mégis utóbb sokan eljutnak a valami véglegesen elmúlt gondolatához. A szerethető Reggeli dinoszauruszokkal néhol izgalmasan, máskor kissé vontatottan, de mindenekelőtt megejtően sóvár nosztalgiájával gondolkodtat el bennünket arról az életszakaszról, amelyet az idő múltával egyre vonzóbbnak érzünk.
