Shakespeare: Minden jó, ha vége jó / Katona József Színház
Alattomosan szókimondó, elvadultan szelíd, s miközben lágyan megsimogat, mint a penge, hajszálvékony sebet hagy.
„Ki él, annak jut még egy hely valahol.”
Mondja a vérciki stílusú Parolles, miután sikerül élve megúsznia, hogy csúnyán elárulta a grófot. Vékony. Látszólag vékonykább Shakespeare-mű ez, mint a nagyok. Ritkábban is játszott. A Minden jó, ha vége jó történetét Boccaccio egyik novellájából merítette Shakespeare (vagy a szintén abból merítő olasz drámából, Bernardo Accolti Virginiájából), és szó mi szó, meglehetősen bizarr szöveg lett. Már önmagában a műfaját is nehéz meghatározni. Komédia? Tragédia? ‚Problem play‘? Csalóka tündérmese? Vagy épp e végletek rázós keveréke? A műsorfüzet a híres Shakespeare-tudóst, Chamberst idézi.
„Shakespeare rendellenes hangulatának terméke.“
Mintha ez állna a legközelebb az igazsághoz, bár érdekes belegondolni, milyen lehetett Shakespeare rendellenes hangulata, miközben rendes hangulatában összeírogatta a világirodalom zúzós remekeit.
Zsámbéki Gábor, a Katona produkciójának rendezője jó előre figyelmeztette a társulatot, hogy a Minden jó… többnyire jó nagyot bukik. Ezzel együtt vitte a lelkesedés. Az a fajta művészi elán, melyet átplántált az egész társulatra. De nem csak rájuk. Harmadéves színészosztályát is meghívta a színpadra. (Maga a mű, minden egyéb mellett, generációs darab.) És ez a lelkesedés mindvégig érződik. Néhol iskolásan, máskor mélyreható, bölcs világlátással. Bukásról szó sincs. Sőt. E szezon végi bizarr bemutató a Katona évadának rokonszenvesen visszafogott lezárása. Fakó tintával írt levél a valóság tollából.
Érzelemmentes(nek látszó) világunk hű lenyomata.
Egy csúnyácska lány kinézi magának a fiatal grófot és step by step meg is szerzi. Hideg fejjel, céltudatosan, előre megfontolt szándékkal. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy manipuláltan. Sunyin. Anélkül, hogy megkísérelné kimutatni még oly szűzies érzelmeit szerelme tárgyának. Ő Heléna, a nemrégiben elhunyt hírneves orvos, Gérard de Narbon egyetlen leánya, aki a király közelébe férkőzik s a rá maradt patikaszerekkel, valamint az apjától ellesett tudással meggyógyítja súlyos betegségéből. Cserébe azt kéri, hogy nőül mehessen a fiatal Bertramhoz, Rousillon dúsgazdag grófjához, aki viszont a háta közepére sem kívánja az újdonsült arát… Egyenesen rühelli. Az esküvő után el is menekül a biztonságosabbnak tűnő háborúba. Heléna meg futhat utána.
Pálos Hanna olyan összetett, valósághű karakterré formálja a szerelmi kínok gyötörte, végsőkig elszánt Helénát, hogy így vagy úgy, de már a kezdetektől elnyeri szimpátiánkat. Elmélyülve a figurában még arra is van figyelme, hogy hajszálnyit elcsúfítsa a vonásait. Zsámbéki, jó katonás (kaposvári) hagyomány szerint komplexen használja a színészi fizikum adottságait. Kovács Lehel Bertramja fél fejjel alacsonyabb Helénánál, s ezzel a szerencsétlen ifjú gróf sorsa, legyen akármilyen életerős, szabadelvű és hedonista, már jó előre ki van szabva…
Mindehhez nagyban hozzájárul az előtte járó, tekintélyes generáció. Bodnár Erika bájos Rousillon grófnéja, Ujlaki Dénes odaadó Lafeu-ja és az ironikus felhangjaival szintén sziporkázó Szacsvay László, mint Frankhon uralkodója. A király és az özvegy grófné magától értetődő természetességgel irányítgatják az ifjú grófot, miközben lazán semmibe veszik a legbensőbb érzelmeit. Éppoly hideg fejjel döntenek a sorsáról – a maguk mélyen bölcs és szerethető módján – miként Heléna a sajátjáról. Tehetik, mert formátumosak. Zsámbéki színháza megmutatja ezt is.
Van ebben némi kis nosztalgia a régi Katona iránt.
Az atletikus, heves érzelmű fiatalok sztorija ily módon összefonódik egy nagy tekintélyű, karizmatikus nemzedék történetével, a nagy öregekével, akik belülről sugárzó eréllyel terelgetik az ifjúság útját.
Nem minden esetben az ifjúság örömére.
A felnőttkor kóstolgatása, a pimasz hatalmi harc az idősebbekkel, amelynek első csatáját épp most vesztették el, de a következőt már jó eséllyel megnyerik, ez az egész libikókajáték az élet nagy fordulópontjait idézi. A tavasz ébredését, a nyár lángoló energiáit… Mindegy, hogy magas vagy alacsony, vékony vagy testesebb egymás mellett a színpadon, a létezés törvényeit egyik sem képes áthágni. Egyszerre vicces és mélyen filozofikus, ahogy a három generáció (beleértve a harmadéves Zsámbéki-osztály ifjait) az élet kacskaságának tükrében az élet sziporkázóan gazdag teljességét mutatja. Az egymást kioltó értékrendeket, a létezés megfoghatatlan, mindegyre változó szépségeit.
Ne felejtsük el, hogy ez a fiatalság-darab lágyan hullámzó, érzelmes öregség-darab is. Benne az örök nagy kérdéssel.
Jut-e még hely valahol?
S ha ez nem lenne elég, Zsámbéki a történetet szokatlan miliőbe helyezi. Cirkuszi truppot vizionál a színpadra. Hozzá cirkuszi masinériát, függönytáncot, csillagdobálást, libikókát, egyensúlymutatványt. És igaz, ami igaz, az André Rolland koreografálta attrakciók stílusosak. Fiatalosan bizsergetők, váratlanok, trendik. Jók a szemnek, ha a figyelmet olykor el is terelik. Kár gondolkodni, hogy mi lenne nélkülük. Ez nem opció.
(Zsámbéki rendezése bevallott tisztelgés egy száz éve született előadás előtt, melyet Parade címmel mutatott be Párizsban a Gyagilev vezette Orosz Balett. Zenéjét Erik Satie, librettóját Jean Cocteau írta, az előadás karmestere Ernest Ansermet, díszlet- és jelmeztervezője Pablo Picasso volt.)
És igen, a látvány, mely mindezt megjeleníti és amely önmagában is remekmű. A pasztellbe hajló cirkuszi manézs szürrealista világa úgy forr fölzaklatóan össze a szenvedélyes szépségű matériákból készült cirkuszi kosztümökkel, hogy a Szlávik István díszlet- és Szakács Györgyi jelmeztervező páros nemes egyszerűséggel mint látványtervező jegyzi. Nem választják szét a funkcióikat. Nem is lehetne.
Híven az addigiakhoz, a történet kurta-furcsa véget ér. Heléna és Bertram kapcsolatának várható következményeit a levegőben köröző színészek groteszk mozdulatai mesélik el a színpadon. Olyan ez a végső koreográfia, mint az előadás maga. Alattomosan szókimondó, elvadultan szelíd, s miközben lágyan megsimogat, mint a penge, hajszálvékony sebet hagy. A drámát magyarra ültető Vas István szerint (a fordítást átdolgozta: Várady Szabolcs) oly furcsa egy darab, hogy a kritikusok sem tudnak vele mit kezdeni.
Igaz. Egy ideig azt hisszük, édes kis semmiség… Végül kiderül, hogy a legmodernebb Shakespeare-darab.
Keserű és fejbe csap.