Mark St. Germain: Táncórák / Rózsavölgyi Szalon
Az utolsó óra és az Istenek tanácsa után ismét Mark St. Germain-művet tűzött műsorra a Rózsavölgyi Szalon: az évadot az amerikai drámaíró Táncórák című romantikus, kétszereplős darabjával nyitotta, mely egyszerre szórakoztató és elgondolkoztató mű, ajtót nyit az autisták világára, s megmutatja, hogyan boldogul két magába zárkózó ember a páros tánc, azaz a lélek rejtett nyelvén.
Ullmann Mónika és Józan László Fotók: Gordon Eszter
Hazánkban az elmúlt öt évben meredeken emelkedett az autizmussal diagnosztizáltak száma, s megfelelő információ hiányában sajnos egyre többen bélyegzik meg az autizmussal élőket. A Rózsavölgyi Szalon vezetősége volt olyan merész és színpadára engedett egy olyan művet, mint a Táncórák, mely az autisták világába enged bepillantást Senga és Ever történetén keresztül.
Senga (Ullmann Mónika) valaha táncosnő volt a Broadway-en, de egy balesetben súlyosan megsérült, s mivel van egy örökletes betegsége, nem lehet őt megműteni. Emiatt dühös, tehetetlen és haragszik a világra. Bezárkózik a lakásába, minden idejét tévézéssel, nassolással tölti, kapcsolatait leépíti. Rögeszmésen ragaszkodik táncos karrierje folytatásához. Ebben az állapotban találja őt Ever, a felette lakó szomszéd, aki a segítségét kéri: táncórát szeretne venni tőle, ugyanis az egyetemen, ahol tanít, díjátadót szerveznek, ahol táncolnia is kell. Igen ám, csakhogy Ever autista, és ki nem állhatja, ha megérintik, márpedig a tánc során ez elkerülhetetlen. Ebből már sejtheti a néző, hogy itt nem feltétlenül a cselekmény a lényeg, hanem az érzelmek változása. Mindketten kénytelenek kilépni a komfortzónájukból, megismerik egymást, közben szembesülnek önmagukkal is. Lépkednek egymás felé, majd távolodnak, aztán újra közelítenek egymáshoz. Lassanként megszelídítik egymást, akárcsak a kis herceg és a róka.
Különösen érdekes az érzelmek alakulása, hiszen Ever autistaként szinte semmilyen emóció kifejezésére nem képes (elvileg nem tudja megkülönböztetni a szerelmet a szeretettől sem), mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy megtanulja, mit kell bizonyos szituációkban éreznie, az érzésekhez társuló arckifejezéseket pedig képek segítségével sajátítja el. Számos drámai pillanat és remek dialógusok vannak az előadásban, melyet sokszor színez irónia.
Az előadás rendezője, Dicső Dániel nem először dolgozik együtt Józan Lászlóval – az Irma, te édesben (Pinceszínház) és a Sok hűhó semmiért előadásban rendezte őt az Óbudai Kulturális Központban, ráadásul Dicsőnek nem ez az első autizmussal foglalkozó alkotása néhány évvel ezelőtt készített egy kisfilmet Sorsfordító címmel, mely egy autista és egy mozgássérült kisfiú fiktív történetét meséli el.
Józan László eddig olyan ismert színdarabokban volt látható, mint például A dzsungel könyve, A Pál utcai fiúk, a Hegedűs a háztetőn, az Össztánc, az Őrült nők ketrece vagy a Tartuffe – Ever karaktere most kétségkívül egy új mérföldkő, mentális és fizikai erőpróba a színész számára. Szerencsére nem csalódunk benne, hiszen alakítása mindent elsöprő és hiteles. Tűpontosan hozza az intellektuális, megszokott környezetéhez és napi ritmusához rögeszmésen ragaszkodó, hiperszenzitív, autista fiatalembert, s tökéletesen jeleníti meg a karaktere által megkívánt autisztikus jegyeket. Érinthetetlenségével érinti meg a nézőt. Többnyire hangsúlyok nélkül, gépiesen beszél, ismétlődő mozdulatokat tesz, görcsös a kéztartása, minden pillanatban ügyel a testtartására, végig kitartja a merevebb, feszesebb pózt. (A színész felkészülését a próbaidőszakban egyébként egy kiváló autizmus-szakértő pszichológus segítette).
Ullmann és Józan párosa telitalálat, előadásmódjuk érzékeny és megható, maximálisan átélik a szerepüket. Ever és Senga a darab elején egymás szöges ellentéte. Ever az ész, a racionalitás, a visszafogottság megtestesítője, Senga a káoszé és a féktelen indulatoké. A táncosnő lelkiállapotát a lakása tükrözi, ahol szanaszét hevernek a whiskys üvegek és chipses zacskók. Ever esetében csak egy kis asztal reprezentálja a szobát, de azon is pedáns rend uralkodik, s kényszeres rendszeretetéről árulkodik öltözéke is. Az előadás felénél a racionalitást és a bizalmatlanságot felváltja az egymás iránt érzett kíváncsiság, az egymás „nyomora” iránti érzékenység. Minden egyre rendezettebbé válik, a mozaikok lassan összeállnak, a valaha volt tűz és víz, Senga és Ever egységet kezd alkotni, ráéreznek egymás ritmusára, képesek beszélni az érzéseikről, az őket nyomasztó gondolatokról.
Felejthetetlen élmény, remek rendezés, hitelesség, lebilincselő színészi játék – így lehet jellemezni a Táncórákat, mely annak ellenére, hogy fajsúlyos témát boncolgat, remek humorral átszőtt történet. Nem kapunk egyértelmű válaszokat, hogy a szereplők változtatnak-e korábbi életükön, viszont felismerik új céljaikat, a változtatás lehetőségét, s nagyon úgy tűnik, hogy mindketten hajlandóak kilépni a passzív létállapotból, a megszokottból. Az előadás sikerrel valósította meg egyik célját, a toleráns gondolkodás és hozzáállás megerősítését. Ráébredhetünk arra, hogy mindenki másképp egyforma, s hogy mindannyian ugyanolyan furcsák, különlegesek és értékesek vagyunk. Mert hát ki mondja meg, ki a tipikus és ki a speciális?
