Egyetlenem – TÁP Színház
Hátborzongatóan szép, ahogyan este a Goldberger Gyártelep fényekkel teli, szabadtéri koncertjéről egyre sötétebb helyre kerülünk, követve a TÁP lufikat, hogy aztán egy lépcsősor alján megvárjuk, amíg kiscsoportokban, bizonyos időközönként felengedjenek az emeletre.
Fotók: TÁP Színház / Péter Pictures
Szerelem. Tiszta, egyszerű érzés, amiről sokaknak van tapasztalata. A szerelem fájdalmakkal teli gyönyör, szürreális és abszurd. Vagy az inkább a párkapcsolat? Mi, emberek rontjuk el és meg ezt az érzést akkor, amikor kapcsolatba lépünk egymással a szeretet jegyében? Vajdai Vilmos és utánozhatatlan stílusú csapata, a TÁP Színház alkotói ezúttal ennek az emberi érzésnek erednek a nyomába, az óbudai gyártelep romantikáját is felhasználva helyspecifikus, Egyetlenem című előadásukban.
Hátborzongatóan szép, ahogyan este a Goldberger Gyártelep fényekkel teli, szabadtéri koncertjéről egyre sötétebb helyre kerülünk, követve a TÁP lufikat, hogy aztán egy lépcsősor alján megvárjuk, amíg kiscsoportokban, bizonyos időközönként felengedjenek az emeletre. Elemzésre azonnal kész agyam számára már a helyszínhez való odajutás is egyfajta hasonlat a párkapcsolatra. A zajosból és a fényesből az egyre nagyobb csend, mély sötét felé megyünk, hogy aztán a csendesen derengő fénybe vagy valami másba érkezzünk… De nem érdemes a lépcső alján megállnunk, gyerünk tovább!
A korlát mentén elhelyezett kis papírmasé figurák szintén megnyugtatnak: hamisítatlan, agyeldobós, de közben mégis tartalommal teli TÁP-előadásra készülhetek. A kívülről egészen tűrhetően kinéző gyárépület első emeletén egy omladozó falú, romos beltér fogad. Itt és a hasonló állapotú második szinten ismerhetjük meg két nő és két férfi kapcsolatának történetét. Nem meglepő, hogy ebben az előadásban nem a szereplők, inkább a látványban segédkezők névlistája hosszabb a színlapon. Koltay Dorottya Szonja, Bense Kata Dorka, Kovács Aliz, Jákóhalmi Zsófia, László Orsolya, Szőke Péter, Losonczy András, Tóth Bence, Lukács Bence, Szabó Dávid András, Mohácsi Júlia, Kazsimér Soma, Prodán Vince, Nagy Réka, Nunkovics Róbert, Hajdu Levente és Gáspár Olivér kitettek magukért színben, intenzitásban, helykihasználásban egyaránt.
Asszociációkban gazdag rövid videókat és Nagy Lili, valamint Vajdai Vilmos rendezte szürreális, élénk színvilágú kisfilmeket nézhetünk meg a kezdetekről (is). Aztán útközben puffancsokból kirakott péniszek és a nagy erőkkel keresett macska múmia plakátja is felbukkan, miközben rövid ideig tanúi lehetünk egy bokszmeccsnek is, benne minden olyan mozdulattal, amit azonosítani tudunk a párkapcsolati dinamikával. Sétánk során hol a szereplők, hol az extrém módon bevilágított és berendezett helységek, hol egy megterített asztalon álló, bulldog és macska alakú hangszóróból szóló, monotonon újra és újra megismétlődő párbeszéd döbbent rá a vizsgált párkapcsolat igazi természetére. Függetlenül attól, hogy a szerelem közrejátszik vagy nem, az úgynevezett „egyetlen”, az „igazi” lehet lángoló és közönyös. Lehet gondoskodó és kihasználó. Lehet agresszív és manipulatív. Igazságtalan és kedves. Szégyenteljes és büszke. Szexuálisan kielégítő és impotens. Ambivalens érzések tömkelege, két emeletre zsúfolva látványban, hangban, installációban, no meg színészi játékban.
Merthogy a gázmaszkos bábuból ömlő, kétségbeesetten haragos női hangon előadott megerőszakolás története, a gumikígyókkal teli terrárium és a csatateret reprezentáló makett mellett a kisfilmek szereplőivel is találkozhatunk. Háda Fruzsinának, Kurta Nikének és Hajduk Károlynak is nagyon jól áll ez az egyszerre kint és bent lévő színészi jelenlét. Háda, az egyik kis kamrában a folyamatosan felbukkanó nézőkkel vitatja meg félrelépését és az abból fakadó vonzalom következményeit, remekül egyensúlyozva a helyzet teremtette közvetlenség és a karakterből fakadó távolságtartás között.
A kisfilmek által nagyjából megismert és feltérképezett viszonyába nézhetünk be Kurta és Hajduk esetében. A fátyolon keresztül elénk tárul két ember egymást manipuláló, zsaroló, kompromisszumra nem kész kapcsolata, miközben kívülről különböző erősségben torzíthatjuk a hangjukat. Így halljuk és ezt látjuk mi, kívülállók. És hogy mi folyik tulajdonképpen a fátyol mögött a kanapénál, azt igazából csak Hajduk és Kurta tudja, érzi. Amiként van ez a való életben is…
Az impulzív színházi séta végén jó pár sugdolózó néző és alkotó vesz engem körül. Nemcsak az egyik és másik oldalról szerzett élményeiket, tapasztalataikat osztják meg, hanem – ha a fülem nem csalt – saját és amúgy a párkapcsolatokról, a szerelem természetéről is beszélgetnek. Innen (is) lehet igazán mérni egy előadás sikerét. Az Egyetlenem a maga performatív, vizuális és kortárs nyelvezetével fontos diskurzust indít el és görget tovább a nézőkben. Méghozzá úgy, ahogyan ezt az előadást is végig nézzük: lépésről lépésre.
