Egyetlen – Gyergyószentmiklósi Figura Stúdió
A Sissi Őszi Tánchét záró előadása a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház „színházi merénylete”, az Egyetlen című darab volt, Máthé Annamária előadásában, a Bethlen Téri Színházban. Györfi Csaba rendezésében, koreográfiájában emberöltők, a női sors, szerepvállalás komoly-humoros elbeszélései válnak mozdulattá.
Fotók: Jakab Lóránt
Üres feketeség, nézőtéri fény, az izgatottság fojtott hangjai a közönségből. Egy kedves, mégis határozott, szinte vesébe látó, ugyanakkor befogadó szempár pásztáz végig mindenkit. Mikor kezdődik? Ez már az? Ismeretlenül is úgy érzem, ismerem ezt a tekintetet, a tulajdonosát, a történetét, a mozdulatait.
Máthé Annamária minden lépésével újabb hangulatok megfoghatatlan rezdüléseit árasztja szét a térben. Nyugalom, izgatottság, fegyelmezett figyelem, játékos összenézések zajlanak egyszerre paradox természetességgel. A köszöntés e gesztusa nonverbális kiszólás, egyezség a nézőkkel: az előadás kezdetét vette. A rítushoz hasonlatos felütés alaphangulatára a darab egyéb részei is ráerősítenek. A fejünk feletti fények kialszanak, s a feketébe öltözött nő a sötétbe olvad. A kamaraterem közepén a padlóra állított reflektor diktálja a soron következő képek tempóját. Groteszk, maszkos alakot látunk, aki kifordított testtel (a maszk a tarkón van, s nem az arcon) mozog a számára épített térben. Csupán három, fából készült, szintén feketére festett paraván adja a díszletet. Ebben a hármas felosztású, szinte mágikus térben a maszkos alak végigjárja a paravánokat, a reflektorok (a középső és egy-egy a két oldalon) akadozó fénye vakuszerűen olyan képeket hoz létre, amelyek a szemünkbe égnek. A maszk segítségével átformált táncos egyfajta dimenziók közötti lényre hasonlít. Nemi kódoltságoktól mentes szellemlény, aki az alvilágot, az éteri síkot és a földi régiót – a mi általunk ismert köztes állomást – is betáncolja. Ennek a túlvilági táncnak a csúcspontja, amikor a táncos a terem közepén magzatpózba gömbölyödik. Új testet kap, a maszkot immár az arcán láthatjuk, s a szellem által megtermékenyített hús új mozdulatok által fejezi ki identitását. Az ősközösségbeli, önálló arccal nem rendelkező alak hamar öntudatra ébred, amely az arcadás gesztusával párosul. Ez csak úgy lehetséges, ha a maszktól megszabadul. A letépett álarc ezután a középső paravánon kap helyet, s egyfajta mementóként figyeli a további eseményeket. A társadalmi sztereotípiák, az ősi, zsigeri berögződések, és egyben valami idilli, elvesztett paradicsomi önazonosság allegóriájaként is értelmezhető.
Máthé Annamária
Az arc elnyerése fájdalmas aktus – nagy erőfeszítések árán jut el a táncos addig a pontig, ahol a már kifejlődött érzékszervekkel képessé válik az önreflexióra, meg meri mutatni magát, és mer szembesülni fizikai mivoltával – a látás és a tapintás az elsődlegesen használt érzékek. Ezt követik a hangzó elemek: a táncos képesség válik arra, hogy megszólaljon. Először artikulálatlan hangokat hallunk, ahol a magánhangzók megjelenése után a hangmagasság, a dallam, majd a szavak is kialakulnak. Az ember születése, majd a gyermek külvilággal való találkozása és saját képességeivel való megismerkedése adja az előadás első egységét. A kezdetben hallható morajló-zúgó zene helyét a csend, majd az ember által kiadott hangok veszik át. A darab első felében lényegesen több a mozgásos, táncos rész, míg a második részben inkább a próza dominál. E két médium között átmenetet képeznek a beékelődött narratív panelek: különböző mesék, történetek, amelyeket felvételről hallhatunk. Az első két történet, amely a táncos jelenetek verbális hátterét jelenti, egy öregasszonyról és a farkasasszonyról szól. Az öregasszony tekinthető női ősképnek, amely egyfajta meghatározottságot jelent az újonnan megfogant élet számára. Az elbeszélt történet vizuális megjelenítése a középső paravánon látható: a táncos saját testét krétával rajzolja körbe, így sematizálva nőiségét. A krétarajz és a felette elhelyezkedő maszk kétszeres meghatározottságot állít a táncos elé, felé. A farkasasszony története a krétarajz előtt álló nő átalakulásával kezdődik. A középső reflektor megvilágítása által az állatias mozdulatok árnyjátékként, a paravánon kelnek életre igazán. Ez a lélegzés tánca, erdőtánc, amelyet ugrások, esések, nyújtott végtagos pózok jellemeznek. A zene korábbi morajlását recsegés, és pulzálást imitáló hangok váltják fel. A mozgás hevében különböző krétafeliratok kerülnek a padlóra, a paravánokra, melyre a zene elnémulásával és a lelkekkel társalgó farkasasszony rituális táncának végeztével a játszó másodlagos, evilági énje rácsodálkozik. A nőiség címkéi ezek, puszta beskatulyázások: ingatag, bénult, fáradt, depressziós, elnémított. A szembesülés hisztérikus ambivalenciába torkollik, éles váltások szemléltetik, milyen nehéz saját problémáinkkal szembesülni. Valóban ilyen vagyok? Vagy csak így látnak mások kívülről? „Nem tudok beszélni róla.” – hangzik a válasz. A színésznő a nézőkhöz fordulva keres választ a ki nem mondott, bennünk megfogalmazódott kérdésekre.
Az előadás ezután oldottabb, személyesebb, anekdotikus jelleggel folytatódik, elszakadva az ősi mintáktól, közelebb kerülünk a hétköznapi, már-már profánnak tűnő témákhoz. A színésznő reflektál a környéken zajló lomtalanításra, elmélázva azon, hogy az a tárgy, ami az egyik embernek kincset érő, azt mások könnyen szemétnek nézhetik. Ez a kitekintés párbeszédbe lép az előadás által is boncolgatott kérdésekkel. A szöveges részek közé egy-egy sanzon, vagy újabb mese, táncjelenet ékelődik. A váltások egyre dinamikusabbak a részjelenetek között, csakúgy, mint ahogyan az aláfestő zene.
Máthé Annamária sokoldalúságát példázza, hogy a táncos és a prózai jelenetekben egyaránt fenntartja a nézői érdeklődést. Férfi szemszögből panaszkodik egy szerelmi háromszög alaphelyzetében, majd a női ősök rendszerét taglalja álomszerű képekkel társítva, hogy aztán újabb táncot lejthessen – az összes felvonultatott és felvett „szerepben” hiteles. A színészmesterség fortélyai és a személyes, megélt mondanivaló nagyszerű elegye ez. A színésznő szájából az olyan közhelyek is értelmet nyernek, amelyekre sokszor csak legyintenénk, ám amelyek az előadás felépítettsége nélkül valóban üresen konganának. „A szerelem maga a tánc… tudom a lépéseket.” Ez egyszerre utal a földi létre vonatkozó tanításra (a szeretet ereje, örök körforgás), illetve a tudatos sorsvállalásra. A spiritualitás és testiség kettőssége által meghatározott, ez által az ellentétes erő által szétszakított női alak az ősök segítségével, a gyermekkorig visszanyúlva dolgozza fel problémáit. Kellő humorral kezeli mind a színésznő, mind az egész előadás önmagát, s ez talán még nagyobb súlyt ad a komoly mondanivalónak. Hiszen ahelyett, hogy konkrét elvárásai lennének az alkotóknak a nézőkkel szemben, történetek tömkelegét tárják elénk, amelyekből hangnem, előadási forma szerint is mi, illetve a tudatalattink válogathat. Női előadásnak mondható az Egyetlen, azonban ezt nem dörgöli a nézői orra alá, nem esik túlzásokba. A súlypontokat megtartva alakít ki egy olyan hangnemet, amely által befogadható marad a férfi és női nézők számára egyaránt. Szent és profán, ősi és modern, női és férfi minőség – a színpadon egy testben egyesülnek.
Egyetlen (Figura Stúdió Színház)
Alkotó-előadó: Máthé Annamária. Rendező-koreográfus: Györfi Csaba.
Bethlen Téri Színház, 2018. november 24.
Sissi Őszi Tánchét 2018
