Dosztojevszkij: A krokodilus / Nemzeti Színház
Aktuális érvényű társadalmi szatírává nem tudhat, kafkai vízióvá pedig vélhetően nem akar válni az előadás. Az utolsó jelenetekben orgiába torkolló hüllőbuli veszi kezdetét.
Fotók: Eöri Szabó Zsolt
A címszereplőt pillantjuk meg először, amint az előadás kezdetén a magasba emelkedik. Pontosabban másodszor, hiszen Szemjon Pasztuh sötét alaptónusú terének nagy részét több sorban elhelyezett, függőlegesen mozgatható üveglapok foglalják el, amelyekben eleinte magunkat láthatjuk. A tükör mint metafora kissé elcsépelt ugyan, de látványelemként mindig hatásos, a magasba emelése közben többszörösen tükröződő krokodil kiváltképpen az. A játék során a tükörfelületek hol rétegzettebbé, hol egyszerűbbé válnak. A méretes „üvegkalitkát” formázó díszletelemek mintha félbevágnák a nemes állatot; a szín bal oldalán mindenesetre a szája, a jobb oldalán a farka dominál (hogy hol van a belseje, hogy ki van benne, és hogy mi, nézők, hol vagyunk, értelmezés kérdése). Az utolsó jelenetekben aztán megszaporodnak a hüllők a színen és orgiába torkolló hüllőbuli veszi kezdetét.
Valerij Fokin a kortárs orosz színház kiemelkedő alkotóinak egyike, akinek több rendezését vendégül látta már a Nemzeti Színház. A tavalyelőtti MITEM-re elhozott, összetéveszthetetlenül egyéni stílusú Zéró liturgiát az alkotói invenció mellett a dosztojevszkiji mondanivaló továbbgondolása és a látványos vizualitáson alapuló színpadi költészet tette egészen kiemelkedő előadássá. Fokin nemzeti színházi vendégrendezéséhez is Dosztojevszkij-szöveget választott, ám nem az ismertebbek egyikét. A nemcsak önmagában népszerű, de színházi és filmes feldolgozások alapjául is szolgáló A játékossal szemben ezúttal egy szinte teljesen ismeretlen szöveghez nyúlt: a még a nagyregények írása előtt megjelent, mégis befejezetlenül maradt A krokodilushoz. (Fordító: Kozma András.)
Tóth Auguszta, Horváth Lajos Ottó
A szerzőtől szokatlan módon tudományos-fantasztikus tematikájú mű főszereplője egy pétervári csinovnyik, Ivan Matvejevics, aki túlságosan közel merészkedik egy cirkuszi látványosságként mutogatott krokodilhoz – vesztére. A vadállat lenyeli, ám nem emészti meg a csinovnyikot, akin a kezdeti kétségbeesés után a világmegváltó hevület lesz úrrá. A hivatalnok, akire soha életében nem figyelt senki, most az érdeklődés homlokterébe kerül – és mind lelkesebben hirdeti nézeteit. Ezzel egyidejűleg még társadalmi pozíciója is megváltozik, ami felesége és barátja életére is kihat.
Noha az alkotói nyilatkozatok Kafkát és a huszadik századi abszurd drámát is emlegetik a mű kapcsán, Dosztojevszkij inkább a társadalmi-politikai szatíra eszközeként használja a fantasztikus témát. És itt is érezhető az életműnek az az érdekes és értékes sajátja, hogy Dosztojevszkij nehezen tolerálható, sok vonatkozásban kifejezetten szélsőséges ideológiai nézeteiből kevés szűrődik be magába az alkotásba. A krokodilus nem pamflet, célpontja nem egy gondolkodó/politikus/eszmerendszer – itt mindenki megkapja a magáét. Ami voltaképpen Fokin rendezésének java részére is igaz. Éppúgy nevethetünk vagy elhűlhetünk Ivan Matvejevics önelégülten előadott kispolgári eszméin, mint Tyimofij Szemjonics radikális gazdasági-politikai nézetein, vagy akár a krokodil német tulajdonosának megingathatatlanul egocentrikus világképén. És éppúgy megjelenik a sznob, konvenciókhoz kötött pétervári társasági élet, mint a hüllők bálján a morális züllés víziója. A befejezés egyértelműbben ideologikus ugyan, ám a krokodil szerepének allegorikus értelmű, a kelet-nyugat toposzaihoz kapcsolható átlényegítése nem telepszik rá – még utólag sem – az előadásra. Ami viszont csak részben előny. Merthogy A krokodilusban megfogalmazott társadalomkritika túl általános, túl tipizált ahhoz, hogy másfél évszázadnyi távlatból is hatásos legyen. Nyárspolgárok, fantaszták, politikai kalandorok persze mindig is léteztek, léteznek, ám sokan, sokszor írtak róluk. De még ha felfedezhető volna is a műben rendszerkritika, azt aligha lehetne a kortárs valóságra ráhúzni. A kortárs magyar valóságra végképp nem – ilyesmit egy külföldről érkezett rendezőtől nem is volna szerencsés elvárni. A kérdés tehát az lehet, hogyan lehet mégis hatásossá, érvényessé, aktuálissá tenni a feldolgozott alkotást.
Kristán Attila, Blaskó Péter
És itt jöhet a képbe Kafka és az abszurdok. Hiszen valóban fel lehet erősíteni a történet abszurditását, rájátszva a közismert irodalmi allúziókra, és így a humoros szituációk hűlt helyén megteremthető egy kiismerhetetlen, szorongást keltő (színpadi) világ, ahol a krokodilus valóban szimbolikus értelemmel bír. Ehhez viszont a történet radikálisabb újragondolásra volna szükség. Az első képek talán utalnak is ilyen alkotói törekvésre; a fenyegetettség érzetét sugárzó díszlet, a sejtelmes világítás, a hangeffektusok segítségével megteremtett erős atmoszféra még elvihetné a világ abszurditását megérzékítő absztrakció felé az előadást. Ám a játék letér erről az útról; a korhoz köthető, ironikusan/szatirikusan értelmezendő figurák és helyzetek kerülnek előtérbe.
Pasztuh aprólékosan megmunkált archaikus jelmezei gyakran igazán szépnek tűnnek, de vagy a színkompozíció, vagy valamelyik kiegészítő könnyen megbontja a harmóniát. A video pedig, amelyen tanulmányozhatjuk, hogyan nyeli le a fenevad a csinovnyikot, egyértelműen vicces hatást kelt. A rendezői játékötletek szintén ironikus-szatirikus töltetűek, s általában kevéssé eredetiek. Az előadás vége felé napjaink rekvizitumai kerülnek elő, a színen média képviselői rohangálnak, videóznak és kattogtatják fényképezőgépeiket.
Tóth Auguszta, Olt Tamás
Ezek a rendezői eljárások meghatározzák a játékstílust is; a színészek többnyire élesen karikírozzák a figurákat. Kivételt legfeljebb Kristán Attila jelent, aki a jóindulatú barát, Szemjon Szemjonics alakjában tulajdonképpen a narrátori funkciókat is ellátja – talán ezért emeli el finomabban az általa játszott (egyébként kevésbé körvonalazott) figurát a reálszituációktól. Horváth Lajos Ottó (Ivan Matvejevics) és Tóth Auguszta (Jelena Ivanovna) alakítását viszont az éles, már-már paródiába hajló stilizálás jellemzi. Végletesen elrajzolva, szinte minden gesztust idézőjelek közé téve mutatják a klasszikus kispolgári tulajdonságok – fontoskodás, bőbeszédűség, hiúság, képmutatás stb. – széles tárházát. Mindkettőjüké precíz, kimunkált alakítás – és ez mondható el a mellékszereplők többségéről, a Tyimofej Szemjonics minden empátiát nélkülöző, „világjobbító” indulatát mesteri monológba sűrítő Blaskó Péterről, a Jelenát körülvevő miliőt tökéletesen érzékeltető barátnőket, illetve házibarátot megjelenítő Söptei Andreáról, Szűcs Nelliről, illetve Olt Tamásról, és a krokodilus tulajdonosaként a náluknál valamivel hagyományosabb humor eszközeihez is visszanyúló Szarvas Józsefről is. Ám szakmai kvalitásaik ellenére a szerepformálások csak ideig-óráig szórakoztatóak; a játékstílus monotóniája meglehetősen egyhangúvá teszi az előadást.
Aminek valószínűleg éppen az irány hiánya a legfőbb oka. Vagyis az, hogy aktuális érvényű társadalmi szatírává nem tudhat, kafkai vízióvá vagy a világállapot abszurd leképezésévé pedig vélhetően nem akar válni az előadás. És végképp nincs olyan kivételes erejű rendezői vízió, amely a Zéró liturgiát olyannyira emlékezetessé tette. Az előadás minden pillanatában érződik ugyan a rendezői formátum, a kétségbevonhatatlan szakmai tudás, az viszont szinte egyáltalán nem látszik, mi adhatna mélyebb, markánsabb jelentést a mind érdektelenebb bemutatónak, hogy mi tehetné hatásosabbá, eredetibbé a meglehetősen sterilnek ható játékot.
