Domingo = Boccanegra / Operaház
Az ünnep nem marad el. Operaünnep ez a javából, csillagos pillanat.
Plácido Domingo
Essünk túl a nehezén. Soha nem értettem, miért kell a nézőktől elvenni a szünetet. Főként az operában. Kinek hiányzik az a negyedóra? A ruhatárosok előbb mehetnek haza? Olyan rossz a tömegközlekedés? Stendhaltól azt tanultam, hogy az operában a szünet legalább olyan fontos, mint maga a zenedarab, ami felcsendül. Arról nem beszélve, hogy egy bölcs dramaturg szerint a színházi nézők ülepe nagyjából háromnegyed órára van hitelesítve. Bocsánat, hogy ily blaszfém gondolati húrokat pengetek, amikor a színpadon történik valami, nagyon is történik, Plácido Domingo énekel. De ha egy opera háromfelvonásos, akkor maradjon az.
Még egy szentségtörő gondolat – ígérem, nem lesz több. Ennek a Verdi-opusznak édesmindegy, hol tartanak közben szünetet vagy szüneteket. A szövevényes, s ne hallgassuk el, olykor zavaros cselekménynek nincs afféle abgangja, mint mondjuk egy Mozart-operának. Sebaj. Nem ezért szeretjük. S még jobban szeretnék az olvasók, hogy a világsztárról beszéljek, aki először énekel operai szerepet, az Ybl-palota deszkáin. Merthogy vezényelt itt, nem is oly rég, s operát is énekelt már Pesten, még a múlt évezredben, Cavaradossit az Erkelben.
Fotók: Berecz Valter / Magyar Állami Operaház
Szóval, Verdi és a szövegkönyv, mármint a Simon Boccanegráé. Nem volt vele szerencséje. Elsőre megbukott vele, igyekezett is elfelejteni, a művet is, nemcsak a bukást. Úgy hírlik, csak hosszas rábeszélésre, és Arrigo Boito, a zseniális librettista közbejöttével mutatkozott hajlandónak a sikert hozó átdolgozásra. Az 1857-es premieren a Teatro Fenicében megbukott, s csak jóval később, 1881-ben foglalta el méltó helyét a zeneköltő életművében, a milánói másodbemutató során. Közben a komponista túljutott egy műfaji fordulaton. A könnyen játszható és énekelhető, a közönség soraiban már-már túlontúl népszerű Traviata és Rigoletto után, elkészült a Don Carlos (melynek beígért budapesti felújítását, mint rajongó operajáró izgatottan várom), melynek tanulságai és eredményei megjelennek a Simon Boccanegra zenei és főként szövegkönyvi szerkezetén. Hiába no, az átdolgozást segítő Arrigo Boito, azért mégiscsak Boito.
A sugárúti dalpalota társulata a legjobbjait sorakoztatta a díszvendég mellé
A szövegkönyv így is hagy maga után némi kívánnivalót. Nem véletlenül írja erről az operáról Till Géza, hogy ’csak egészen elsőrangú erőkkel arathat sikert’. Ezek most megvannak, a sugárúti dalpalota társulata a legjobbjait sorakoztatta a díszvendég mellé. Plácido Domingo mellett Brickner Szabolcs, Cser Krisztián és Szegedi Csaba remekelnek a mélyebb hangfajokban. Domingo pedig lassan veszi birtokába a színpadot. Első jelenésében, mintha nem is ő jött volna be. Persze a szerepe így kívánja. Aztán teljes súlyával jelen lesz, ám egy percre sem feledkezik meg a szerepéről, nem a sztár énekel, Verdi szól hozzánk, egyik legtragikusabb hőse – melyik nem az? – szenved, titkok és mérgek, fizikaiak és lelkiek zúzzák porrá a testét-lelkét.
Az ünnep nem marad el. Operaünnep ez a javából, csillagos pillanat. Mindenki kitesz magáért, tehetsége legjavát adja, az utolsó kóristáig. Megvan a jutalom: tízperces állótaps. Aztán még tovább, mikor már oltogatják a nézőtéri fényt, s a hallgatóság háromnegyede már odakinn megkapta a kabátját, harminc-negyven makacs tapsoló hatására újra visszajönnek az énekesek, megköszönni a szeretetet, ám nekünk van köszönni valónk az élményért cserébe.
Plácido Domingo és Francesca Sassu
Minden nagy műben van valószínűtlenségi pont. Miért éppen ebben ne lenne? Boccanegra megissza a mérget, aztán még fél felvonáson át él és énekel. Miért is ne? Gilda is szépen áriázik a Rigolettóban a hullazsákból kilépve. Vannak ugyanis lassan ölő mérgek. Nemcsak a színpadon, az életben is. Ilyen például a kultúra. Ki tudja, egy mai ifjú néző számára, túl azon, hogy hallhatott és láthatott egy lemezbörtönéből kiszabaduló legendát, mit jelent évek múlva ez az előadás? S ki tudja, mit jelentenek, kit képviselnek a színpadon időről időre előbújó zöldeskék, szalamandraszerű lények? Mielőtt bárki a rendezői színház szidalmazásába fogna velük kapcsolatban, sietek kijelenteni, hogy megjelenésük és mozgásuk cseppet sem volt rivaldaidegen. Jöttek, olykor fenyegetően, észrevétlenül – vagy, megengedem, csak én láttam így. Senki nem reagált rájuk a játszók közül. Ám ideje figyelni azokra, akik úgy vannak jelen, hogy majdnem láthatatlanok.
Mondom újra: a kultúra is lassan ható méreg.
Giuseppe Verdi: Simon Boccanegra. Magyar Állami Operaház. 2022. április 24.
Rendező, látvány- és jelmeztervező: Ivan Stefanutti.
