Czukor Balázs / AlkalMáté Trupp / Jurányi Ház
Itt lép ki az előadás egy röpke pillanatra a maga lassúdad czukori bölcsességgel fogalmazott atelier-jellegéből, s mond el pár dolgot arról a Czukor Balázsról, akiről már ovis korában tudni lehetett, hogy eszméletlenül pocsék színész lesz. De aztán mégse.
Fotók: Dömölky Dániel
Erős vagyok és törékeny
hol rontottam el
nem értem…
Czukor Balázs mint téma első pillantásra szegényesnek tűnik. Czukor Balázs mint színész elsőre szemérmes, félszeg jelenség. Czukor Balázs mint Czukor Balázs megér egy estét.
Az AlkalMáté Trupp kultikussá vált bemutatói, melyek a Színművészetin végzett Máté-Horvai-osztály egy-egy tagját veszik évről-évre górcső alá, kimondva-kimondatlanul azzal az alapvető kérdéssel kénytelenek szembenézni, hogy van-e értelme ennek az egésznek. Azaz a nézőre (s vele az utókorra) tartozik-e Kovács Patrícia hajlékony jelleme, Mészáros Béla szexmániája, Vajda Milán gyötrő apakomplexusa. Nem valami árnyas romkertben kéne-e megbeszélni, cukormentes üdítők, mindenmentes ásványvizek, ad abszurdum némi alkohol társaságában, hogy ki, hol tart, és egyébként is merre az annyi. Más szóval képes-e túlmutatni önmagán egy színészként végzett művész személyes sorsa.
Lesz-e művészet belőle…
Czukor – akinek a neve az eleve elrendeltetés jegyeit hordozza, miközben a lét leheletnyi, párás keserűsége permanens ködfelhőbe burkolja – egy jógapárnán üldögélve várja, amíg megtelik a nézőtér. Sztoikus nyugalommal. Mondhatni, már az elején be van lőve a figura. Vékony, magas, lótuszülésbe hajlított, magányos alakja egyfajta válasz a világra. Mi jöhet még?
Az Örkény, Szombathely, a legrosszabbul szavaló ovis (Mészáros Béla mély tartalmakkal terhelt Czukor-alakítása), a későbbi feleség mint élet- és művésztárs s vele az örök elköteleződés, egy zúzós otthonszülés apai segédlettel (apaként anyát játszva), közben pedig nem létező villanykapcsolók le-föl kapcsolgatása a képzeletbeli sötétben egy Ascher Tamás rendezői gesztusrendszerére emlékeztető figura (Mészáros Máté stílbravúrja) szép lassan türelmét vesztő vezényletével… Nem nagy cucc, nincs benne semmi különös. Pontosabban nem lenne, ha a láthatatlan sorvezető, Czukor ellentmondásos, ugyanakkor a végletekig önazonos személyisége nem kötné látványosan össze a jelenetek laza füzérét.
Czukor Balázs
Egy színész, aki abbahagyja.
Aki – átmenetileg? örökre? ki tudja? – megszűnik gyakorló színpadi színész lenni. Megmarad egyfajta rendezői, szövegírói létben. Történt már ilyen „kiugrás” a Máté-osztályban, sőt, még ilyenebb. Azzal a különbséggel, hogy Czukor csöndesen véghez vitt, nagy életváltása végül is olyan esztétikai következtetésekbe torkollik, amit színpadról ritkán hallani. A remek formában lévő Mészáros Máté (igen, ezúttal a Mészárosok) dialógusra bontott nagymonológjában jut el addig a felismerésig, hogy a magamutogatás mint olyan, nem a színészi lét legnagyobb jutalma, inkább az a szükséges rossz, amely óhatatlanul együtt jár a foglalkozásukkal. Így aztán Czukor döntése nemhogy érthető, de az egyetlen logikus válasz a színészet abszurditására. (Betanult szövegeket mondok valakinek estéről estére, és az a valaki betanult szövegekkel válaszol nekem…)
Itt lép ki az előadás egy röpke pillanatra a maga lassúdad czukori bölcsességgel fogalmazott atelier-jellegéből, s mond el pár dolgot a kor bonyolult lelkületű, a valósággal megfejthetetlen viszonyt ápoló földi halandójának állandósult tétovaságáról. Arról az új korról, amely egyre inkább virtuális viszonyokat ápol, miközben elbizonytalanodik a kézzelfoghatóság hiányától, s tétova komplexitásában kezdi elveszíteni létének legalapvetőbb mozgatórugóit. Benne pedig arról a Czukor Balázsról, akiről már ovis korában tudni lehetett, hogy eszméletlenül pocsék színész lesz. De aztán mégse.
Jordán Adél és Dömötör András
Mert akár motyog, akár hosszú karjait lógatva esetlenkedik, akármennyire is képtelen vizualizálni egy helyzetet végső kétségbeesésbe taszítva rendező/tanárait (lásd Dömötör András újult erővel visszatérő Máté Gábor-paródiája), ő, Czukor Balázs mint jelenség, ha akarja, ha nem, mesél a korról. A kérdés ugyanis nem az, hogy miért élünk, hanem hogy élünk-e egyáltalán a működő test vegetációjának bizarr látszatát adva.
Kovács Patrícia, Jordán Adél, Szandtner Anna és Péter Kata
Anya, nem kaptam meg a legjobb férfifőszereplő díját!
Zokogja a mobiljába Czukor, és ez a fajta föltárulkozás innentől járványos jelleget ölt. Mondhatni végigsöpör a színpadon. Előtörnek az anyák napján feszengő ovisok a mélylélek különféle bugyraiból, a nézők meg sírhatnak a zsebkendőjükbe. Anya, egyetlen főszereplő létemre én lettem a legjobb mellékszereplő! Anya, nem tudom eljátszani életem szerepét, mert a Tenki terhes lett! Egészen odáig, amíg a pályaelhagyó Gál Kristóf szájából el nem hangzik az Anyaaa, nem én lettem az év rendőre! passzus, amire lágy hullámzásba kezd a nézőtér.
Az alkalmi produkciót Máthé Zsolt, Gál Kristóf és Mészáros Máté szokásos zenei őrülete lendíti ki mindegyre az ilyen-olyan holtpontról, élen a zeneszerző Dargay Marcell-lel. (Anyaaa! A kritikusok díját megint a Kovács Márton kapta…) Az előadást Czukor Balázs hathatós részvétele mellett Dömötör András, Gál Kristóf, Jordán Adél, Kovács Patrícia, Máthé Zsolt, Mészáros Béla, Mészáros Máté, Péter Kata, Szandtner Anna és Vajda Milán játssza. Ezúttal inkább a fiúk tűnnek ki a sorból. (Nekik jut többnyire Czukor ziccerszerepe.) Kivéve a Jordán Tamást alakító Jordán Adélt és a kifinomultan árnyalt mellékszerepekben pompázó Péter Katát.
Életre szóló szövetség
Ami látszik, az egy életre szóló szövetség. Ebben van az előadást színpadra állító Máté Gábornak a legnagyobb szerepe. Azzal együtt, hogy az idei bemutatón egy magába forduló tehetség képe bontakozik ki. Valaki, akit a tehetetlenségi erő hajt szembe a trendekkel. Aki van, hogy téved, de a maga egyediségében így lesz eredeti. Akinek a rendezései ugyanolyan halk szavúak, mint ő maga, de ugyanúgy a bőr alá másznak, akár bizarr, mának szóló dalszövegei! Aki a kor mantráit mantrázza.
Így is, úgy is.
