Csehov: Sirály / a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának élő közvetítése
Nem, nem haldoklik a színház, hölgyeim és uraim, még ha átmenetileg úgy tűnik is. Épp ellenkezőleg. Nagyon is életben van. Bezárt kapuk mögött, megfosztva a legfontosabbtól. De játszik. Valódi nézők nélkül, üres székeknek.
Trigorin: Korpos András
– Nincs itt senki.
– Én itt vagyok.
Disztópikus jövőképünk betört a jelenbe. Elszigetelten villódzó, élettelen képernyők rabságába űzzük az élő művészetet…
Nem, nem haldoklik a színház, hölgyeim és uraim, (miként száz éve Csehov saját figurájának szájába adta önnön félelmeit), még ha átmenetileg úgy tűnik is. Épp ellenkezőleg. Nagyon is életben van. Bezárt kapuk mögött, megfosztva a legfontosabbtól. De játszik. Valódi nézők nélkül, üres székeknek. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata az elsők között döntött úgy, hogy a színháztól kényszerűen távol maradó közönsége nélkül is eljátssza a meghirdetett előadást. Március 12-én élőben közvetítették Csehov Sirályát. Nagyságrendekkel több nézőnek, mint ahányan a jegyet megvették… Csehov fájdalma illik korunkra. A szétomló valahai idill, amely nyomokban még ott lapul a mindennapokban, hogy aztán egy csapásra átadja a helyét valami újnak. Egy romanticizmusától megfosztott, szikárabb világnak. A titokzatos, idegenszerű jelennek. Azoknak, akik képesek elfogadni. Tudnak létezni benne. A többi meghal a régivel.
Csehov fölráz és borzongat.
Digitális dimenziókba kényszerítve is. Abban a színházi formában, amely kézzelfoghatatlan ugyan, de így is megmásíthatatlan jelét adja, hogy él, létezik. Mozog, beszél, szenvedélyt mutat. Távoli közönsége pedig nézi. New Yorktól (jelképesen szólva) Zetelakáig. Nem, nem haldoklik a színház, tisztelt Anton Pavlovics. Tetszhalott. Bármikor életre lehet kelteni. Elég egyetlen kamera, amely úgy pásztázza a játszókat, mint egyetlen néző szeme.
Hol erre, hol arra az alakra fókuszálva.
Bartha László Zsolt és Varga Andrea
Látjuk az írói szárnyait bontogató Trepljovot, amint B. Fülöp Erzsébet Arkagyinája – művészi fensőbbrendűségétől megittasulva – érzelgősségben tobzódó anyaként veszi el előle az életteret. Látjuk Korpos András Trigorinját, amint az ifjú Trepljov írói ellentétpárjaként a maga jellemtelen felszínességében tobzódva mély fájdalmak közepette éli meg szenvedélytelen szenvedélyeit. A Kádár Noémi formálta Nyinát s vele a világmindenség kozmikus magányát és elhagyott szerelmét, magát a Bartha László Zsolt játszotta fojtogató jelenlétű Trepljovot. S a többiekkel együtt látjuk Bíró József pimaszul cinikus orvosát is, és velük a féktelen közlési vágyat, robbanó tehetséget, amely e megcsonkított, kivételes kor kivételes körülményei közt is megnyilvánul.
Keresztes Attila rendezése nem csupán kiállja az idő próbáját, de szélsőséges érzelmekkel terhelt, bizarr többletjelentéssel telik meg.
És akkor ott még a kérdés. Mi az, ami a jelenlét valóságán túl ebből a jelenidejűségével tüntető, ám fizikai valójától megfosztott színházból mégiscsak hiányzik?… A néző szusszanása?… A mocorgás?… A kezdeti zsivaj?… Akárhogy is, de fölizzik a hűvös képernyő. Korunkat idézi meg, a száz év távolából sugalmazott, épp megvalósuló emberi jelent. Az egy szál zongorára írt zenével az ember újratanulja hirtelen változó korát – e turbulens időt. Fél, de gondolkodik. Úgy is, mint a fantomnézők egyike.
