Csehov: A Platonov / Katona József Színház, Kamra
Megkerülhetetlen mozzanata az a végzetes vonzerő, mágnesként működő szexuális energia, amely a világmindenségen túl a falusi tanító történetét is mozgatja. Annak a Platonovnak a végzetes vonzereje, akit a mű modernizált színpadi változata a tizenkilencedik század végéről teleportál egyenesen korunkba, egy bulizós, éjszakázós, ereszd el a hajamat jellegű tudatmódosításra.
Kocsis Gergely és Jordán Adél Fotók: Horváth Judit
Maguk száműzték a romantikát… Rendben… de attól tartok, valami mást is száműztek vele együtt…
(Ford.: Radnai Annamária)
A hiány, amelyet a sodró lendületű szöveg indukál, átível minden koron. Feltehetőleg épp ez az öröktől létező, betölthetetlen űr az, amely zavarba hozta a fiatal Csehov kortársait, s amely ugyanakkor megfejthetetlen titokzatossággal csábítja magához a kései utókort, vele a szöveg legbátrabb értelmezőit. Való igaz, a torzóba fagyott mű elragadó teljessége szélesre tárja az értelmezés kapuit, de bizonyos szempontból rá is csukódik arra, aki a világmindenséget flott egységbe záró csehovi alapművek helyett ezzel a korai drámamonstrummal kezd (ki). Ezzel az eredendően ötórásra írt darabbal, amelynek megkerülhetetlen mozzanata a végzetes vonzerő – mágnesként működő szexuális energia –, amely a világmindenségen túl a falusi tanító történetét is mozgatja. Annak a Platonovnak a (szó szoros értelmében vett) végzetes vonzereje, akit a mű modernizált színpadi változata a tizenkilencedik század végéről teleportál egyenesen korunkba, egy bulizós, éjszakázós, ereszd el a hajamat jellegű tudatmódosításra Anna Petrovna vidéki házába. A kérdés, melyet a Katona József Színház adaptációja felvet, nem a megszokott.
Végzet vagy vonzerő?
A végzet működik, majd látni fogjuk, száz és száz arca jelenik meg, ahogy maga Csehov sem fedte fel pontosan a történet (törvényszerű) végkimenetelét. Ami a figura ellenállhatatlan vonzerejét illeti, azt Székely Kriszta színpadi darabja szokatlan módon, egy életbe fáradt cinikus elkeseredett szókimondásában látja meg. Ez lenne a titok, amely Platonov karakterében lappang, amely a körülötte lévőket minden megnyilvánulására – legyen az bármily kényelmetlen is – oly fogékonnyá teszi, miközben leküzdhetetlen, elsöprő erejű erotikus vonzalomra készteti környezetének nőtagjait. Ez az életbe fáradt kiábrándultság, belülről forrongó, végtelen energiákat mozgósító, életellenes düh lenne az, amely ebben az olvasatban a Kamra kéznyújtásnyi terében ágáló Platonov-figurát a többiek szemében oly ellenállhatatlannak mutatja. Ettől lesz a történet az, ami. Némi magamutogató modernséggel előadott, kőkeményre hangolt sztori.
Pálmai Anna, Kocsis Gergely és Ónodi Eszter
Székely lefejteti róla a jóleső, párás melankóliát, marad a fogcsikorgató jelen.
A magány csöppet sem jóleső diadala, „apátlanság” (ahogy az ifjú Anton Pavlovics fivére emlegeti a cím nélkül ránk maradt darabot), vele a mocsola, félájult részegség, az új generációnak pedig egy csík kokain… Továbbá tudatvesztett párzási technikák, el nem hált ígéretek, a pillanat hevében elkövetett, felelősség nélküli létezés. Nyers, hideg, fájdalmas valami fonja körül, fojtogatja halálra e lakhatatlan világ figuráit, akik önnön létezésük beteges, mániákus univerzumába zárva próbálnak átjutni a másik univerzumába, de oda nem vezet út.
Miközben Kocsis Gergely Platonovjának szókimondó cinizmusa már-már hisztérikusan szenvedélyes érzelmeket vált ki a környezetéből – barátja feleségétől kezdve egészen az arisztokratikus Anna Petrovnáig –, ő maga látványosan nem tud mit kezdeni a bűvkörében élők végletekig fölkorbácsolt, feltartóztathatatlanul rázúduló érzelmeivel. S ha ez a vonzerő, legalábbis hagyományos értelemben, némileg erőtlennek, sápadtnak tűnik is (úgy látszik, ezt diktálja a kor), mégis működik. Abba a Platonovba szeretnek bele, akit egy tudatvesztett világban a valódi Platonov kiábrándult, nyomorúságos létezésébe látnak bele. Ascher Tamás 1990-es legendás előadásának a maihoz képest idillien egységes világa így esik szét a Katonában öntudattalan, pillanatnyi eufóriában átélt létezésdarabokra.
Pálmai Anna, Bányai Kelemen Barna és Kocsis Gergely
A célja vesztett lét eleve elrendeltetett mivolta köti össze, választja szét egyszerre a pillanat túlélésére szövetkezett szereplőket.
Ónodi Eszter ideges szerelemben tobzódó Anna Petrovnáját, Pálmai Anna naivságából szűkölve életre kelő feleségfiguráját, Jordán Adél tán mind között leghiszékenyebb Szofja Jegorovnáját s a Staub Viktória (e.h.) formálta, öntudatosságába belebukó, lúzer Grekovát. Magányos kilátástalansággal keringenek Platonov körül, hiába várnak leheletnyi enyhülést. S a férfialakok magányos mivolta sem nyer feloldozást. Ahogy Bán János, Dér Zsolt apa-fiú kettősének téridő koordinátái a végtelenben sem találkoznak, úgy Bányai Kelemen Barna magát szétcsesző orvosdoktora és Fekete Ernő vinnyogó Szergeje sem kap esélyt arra, hogy valami igazán emberi történjen vele. Nagy Ervin precízen belőtt karakterű, félhülye Oszipja az egyetlen talán, aki az idiotizmus ködhálóján át képes kitapogatni a valóság kontúrjait.
Ónodi Eszter és Staub Viktória
Platonov, miután foggal-körömmel kiharcolta jól megérdemelt, immár föloldhatatlannak tűnő, végső magányát, erősen nekigyürkőzik, de képtelen lelőni magát. Gyáva. Ez az a pont, mikor a színpadi dramaturgia elszabadul s egy laza nonsalansszal létrehozza a maga egészen egyedi Platonov-verzióját. Az elhagyott, lelki nihilbe taszított áldozatok, megcsalt, megsértett férfiak, magukra hagyott asszonyok mind az imádott figura ellen fordulnak. Egy lőfegyver vándorol sűrű lövések közepette, tárgyi valóján túl metaforikus értelemben is, kézről kézre, hogy igazságot tegyen. De Platonov és vele a szeretve gyűlölt „platonovizmus” nem hajlandó kimúlni. Ám mielőtt még élve úszná meg a példátlan attakot, valahogy mégiscsak belehal a csehovi szövegbe. Ok, okozat fölcserélődik, a halál jelöli ki a hozzá vezető utat. Csak a villogó miértek maradnak meg továbbra is a Csehovra erőltetett végletes modernségnek és a zsigeri szókimondás mélyről jövő ösztönének e korunk tépázta, bizarr elegyében.
