Csehov: Meggyeskert / Nemzeti Színház
Egy létformát látunk, amely végső kétségbeesésében semmisíti meg, rekeszti ki a tudatából a valóságot, miközben az épp készül ráomlani. Fájdalmas világ ez, de a hírnök, aki tudósít róla, a végsőkig letompítja a fájdalmát.
Fotók: Eöri Szabó Zsolt
Minden darabom botránnyal jön a világra. Sosem érzem miattuk a szokásos szerzői örömöt, hanem más, eléggé különös érzések támadnak bennem.
(Csehov a Meggyeskert után)
Vizionál, de nem vizionárius. Felülemelkedik a valóságon, de nem szürrealista. Lélektanilag korrektül tükrözi a valóságot, de nem mondhatni, hogy maga lenne a megtestesült pszichológiai realizmus. A világhírű román rendező, Silviu Purcărete Csehovja a Nemzetiben fáradt, szakadozott látomás egy létezési formáról, amely elveszítette az összes kapaszkodópontját. Amely tudattalan vergődésében válaszokat keresne, de nincs mire válaszolnia. Semmivé foszlottak a kérdései. Százfelé figyelő, multitasking világ ez, amely a maga milliárdnyi valóságsíkjával szupersebességgel távolít el a valóságtól. Tovább megyek.
Magát a valóságot kérdőjelezi meg.
A létezés legalapvetőbb célkitűzését. A törekvést, hogy perverz örömünkben – ha csak pillanatokra is, de – megérintsük a valóságot. Hogy kézzelfogható, legalábbis annak látszó ismereteket szerezzünk. Nincs ebben semmi didaktikus. Nem a gyermeke halála elől Párizsba menekülő Ranyevszkaja csúfos bukásának tantörténetét látjuk, aki hazatérve nemhogy megmenti, de reflektálatlan kivagyiságában fivérével együtt egyenesen a végső romlásba taszítja a saját birtokát. Nem. Egy létformát látunk, amely végső kétségbeesésében semmisíti meg, rekeszti ki a tudatából a valóságot, miközben az recsegve-ropogva épp készül ráomlani.
Fájdalmas világ ez, de a hírnök, aki tudósít róla, a végsőkig letompítja a fájdalmát.
Udvaros Dorottya és Blaskó Péter
Miközben Udvaros Dorottya Ljubov Andrejevnája a színháztörténet egyik legfájdalmasabb jelenetében az anyai gyász kilenc éven keresztül sűrűsödött, örökkévalóságon át tartó kínját éli meg, azonközben létező világunk teljes összeomlását, a kert – belső kertünk – végső, visszafordíthatatlan elvesztését, a múltban való létezés kínos jelenét szplínes, fogcsikorgató melankóliával ugyan, ám szinte fájdalommentesen ússzuk meg. Olyan rezzenéstelenül, ahogy az előadás már-már érzéketlenségig fokozódó, pimasz tárgyilagossággal az arcunkba tolja. Ezt erősíti az olykor énekelve előadott dialógusok arcátlan váratlansága, melyek a kor kusza hangkavalkádjával, foszlányokban felsejlő dallamaival egy elvetélt opera időtlenségének az érzetét keltik (zeneszerző: Vasile Şirli), a konkrétságában is megfoghatatlan látvány, amely átmenet nélkül csapong tér és idő között, a ruhák föl-fölsejlő esztétikumának csöppet sem vonzó mivolta (díszlet, jelmez: Dragoş Buhagiar), a szögegyenesre vágott, lelketlen vörös paróka Ranyevszkaján, amely a néhai jelentése, a „vörös dög” helyett egy sorsába fulladt asszonyt reprezentál, aki a maga szögletes, látszatvidám módján tartja el magától a saját sorsát.
A többiek úgy keringenek körülötte, tűnnek föl és el, mint zavart élni akarásának vágy- és rémképei.
Díszlet- és jelmeztervező: Dragoş Buhagiar
A körülrajongott, „maradék” gyermek, Szász Júlia (e. h.) vígan ugrándozó, tudattalanja szintjén tolókocsiba kényszerített alakja. Ács Eszter mint Várja, a fogadott leány, aki szerepe szerint bagatellizálja el önnön, reménytelenségbe süppedt sorsának tragédiáját. Ranyevszkaja bátyja, Blaskó Péter óriáscsecsemő Leonyid Andrejevicse, akivel bárgyú, infantilis játékaik kötik össze, s azok jelentik egyben múltba fúródott sorsuk enyhítő afrodiziákumát. Kristán Attila jobbágysorból sorsukba lopakodó Lopahinja, a maga modern pénzcsináló eszközeivel. A mindannyiukat rettegésben tartó, rémisztő nevelőnő, Szűcs Nelli Sarlotta Ivanovnája, Szarvas József mint az abnormálisra dagadt és végtelenül idióta Szimeonov-Piscsik, na, és a teret mindegyre átstrukturáló, matuzsálemi korú inas, Trill Zsolt Firsze, aki a maga mindent beszántó, idegesítő csoszogásával rendületlenül cipeli magával a meg nem élt tragédiát. Csupán az elemeltségnek azt a szintjét nem tudja (akarja) az előadás, amely valamifajta tragédiákon túli, megnyugtató esztétikumban teljesedik ki.
Fénytervező: Helmut Stürmer
Csehov világa építési terület.
Változás alatt lévő, nyughatatlan tér. Ezt sugallja a színpad hátterében kifeszített műanyag fólia, ami mögött gyanúsan elkezdődött valami. Itt elöl a rombolás stációit éljük… A történelem nagy fordulópontjait előérzékelő váteszek (lásd, Anton Pavlovics) nagy erénye, hogy jókor születnek. A többit lenyúzza róluk, kicsikarja a kor. Csehov írói univerzumában a könnyedség fordulataként megélt drámák a szerző elvadult vágyai szerint komédiák, bohózatok. Az esetek többségében ezt sem életében, sem azt követően nem sikerült érvényesítenie. Mentségül még csak azt sem tudjuk fölhozni (úgy is mint utókor), hogy nem volt elég humora. Csak épp a humorát elfedte a kor. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a csehovi humort többnyire maga alá temette a történelem. A széthullás korszakai.
