Csehov: Sirály / Katona József Színház
Másnap is munkál. Mélyen, alattomosan. És ez a másnap még kegyetlenebb arcot mutat.
„Dacolva Istennel, dacolva a sorssal, hírnévre és halhatatlanságra törekszünk, ünnepeltetni akarjuk önnön nyomorúságunkat, míg aztán végül stílustalanul, tartás nélkül hanyatlunk a sírba.“
Knut Hamsun: Benőtt ösvényeken
(Miszoglád Gábor fordítása)
Kellemetlen, szétesős, taszít.
Összecsukható műanyag székek, lepattant bútorok, fekete-fehér konyhakő. A hidegséget sugárzó üvegtáblák mögött (díszlet: Khell Zsolt) a világ egy rémisztő fekete paca. Hol vagyunk már Csehov gemütlich, nosztalgiázó, látszólagos békevilágától, amelybe oly váratlanul hasít a tragédia.
Itt a létezés maga a tragédia.
Ám tragikus mivolta nem jelenti azt, hogy ne lenne örvény, amely még mélyebbre és mélyebbre rántja e szikár világ résztvevőit. És ha már itt tartunk, eljátszhatunk a gondolattal. Vajon az előadás végső mozzanata hitelesítheti-e az addig látottakat? Nevezetesen az a bizonyos, minden addiginál tragikusabb, borzongató pillanat, mikor már megtörtént a legrosszabb – a Trepljov fiú öngyilkossága –, de az érintettek még nem tudnak róla. Ők még a szokásos köreiket róják, valahogy oldva lelki nyomorúságukat, de mi már tudjuk, hogy életük e dicstelennek tűnő korszaka a jövőhöz képest a megdicsőülés maga. Édes nosztalgia. A jelen múlttá válik egy csalóka pillanatra, miközben a jelen idősíkján marad. S ez az időből kiszakított, végtelenített pillanat, amikor a fizika törvényeinek ellentmondva a két idősík egy időre összetapad, mintha valóban felülírná az addig látottakat. Fojtott szenvedélyével megragad és észrevétlenül szétárad a tudatunkban…
Másnap is munkál. Mélyen, alattomosan. És ez a másnap még kegyetlenebb arcot mutat.
Hol vagyunk már Csehov gemütlich, nosztalgiázó, látszólagos békevilágától
A dolgok lényegében rejlő tragédia már kezdettől a felszínre tör a Katona József Színház Ascher Tamás rendezte előadásában. Ám a vélt vagy valós tragédiákat vizionáló létérzés inkább a nézőt nyuvasztja. Csehov alakjait többnyire elkerüli. Reflektálatlan világuk hozzászoktatta őket a körülményekhez. Ezt a hideg, rideg, lakhatatlan helyet, amelyben léteznek, csak ők tölthetnék meg élettel, de épp ez létezésük paradoxona. A hely, ahol élnek, a lelküket mutatja.
Ezen a ponton eltűnődhetünk, hogy mégiscsak tévedésben vagyunk.
Ellentétben az első mondattal, nem azzal van a gond, ahogyan az előadás fogalmaz, hanem attól olyan kínos és fájdalmas, amit mondani akar. Kellemetlen, szétesős, taszító világot mutat, és ezzel nem jó szembesülni. Olyan világot, amely az önsorsát rontja. Ráadásul, nem csak a pusztulásba rohan, de horribile dictu kiveszett belőle minden kényelem. Eltűntek a zugok, a kuckók, ahol meghúzódhattunk, s ami még rosszabb, a fejünkből is eltűnt minden hely, ahol még megpihenhetünk. Összecsukható műanyag székeken kuporgunk, és folyamatosan kényelmetlenül érezzük magunkat.
A Katonában Csehov megszokott pszichológiai realizmusa hajszálnyit elmozdul a spiritualitás felé. Pszichológiailag realista ugyan, de a kapcsolatokat ezzel együtt átszövi egyfajta romboló energia.
Arkagyina: Fullajtár Andrea
Arkagyina, korának ünnepelt színésznője kirobbanó formát mímelve igyekszik hervadó korát palástolni. Fullajtár Andrea Arkagyinájának nem az elomló nőiesség a fegyvere. Sokkal inkább a határozottsága. Látogatása a birtokon szokott családi vizit. Unalmas erőfitogtatás egy unalmas szerepbe kényszerített íróval az oldalán. A fia, a bátyja, az orvos és a többiek már rég leszoktak arról, hogy a kívánságait lessék. A tisztelet érzése, ha mímelt is, kiveszett a világukból, amelyben alig maradt valami, ami tiszteletet parancsolna.
A magát megannyi drámai figurára osztó Csehov egyik énje a közönség szolgálatába állt, sikeres író, Trigorin, aki ünnepelteti magát. Ebben találja meg létezése kicsinyes titkát. Egy másik írói én Arkagyina fiának, Trepljovnak jutott. A modern, az elvont írónak, aki úgy áhítozik a sikerre, mint szike a húsra, melyet szeretne fölhasítani. Ünneplés helyett egy véres sirálytetem jut neki. A két író tehetségének mibenlétét Csehov a továbbiakban nem részletezi, mint ahogy azt sem tudjuk, mi lett volna, ha például egy elvontabb gogoli utat választ. De ő Csehov volt, nem Gogol. És nem is ez az érdekes. Két látásmód, életút, művészetelméleti attitűd csap össze a két figurában, két olyan világ, amelyik soha nem fog egymással kiegyezni. Mintha a két szerep megvalósítása is hasonlóképp zajlana. Nagy Ervin Trigorinja nagyon ott van, zsigerből jön minden látványos rezdülése, gesztusa. Ötvös András Treplovja befelé fordulóbb szerepformálás, reflektálatlan. A személyiségjegyeket játssza, Trepljov sorsát, amely megrontja önmagát.
Mészáros Blanka mint magát lelőtt sirályként aposztrofáló Nyina, épp oly érzéketlen Trepljov szerelme iránt, ahogy a fiút se dúlják föl mások elvetélt érzelmei. Az a gyengéje, ami az erőssége. Túl hamar fogalmaz. Már a járása megelőlegezi a végzetét.
Mondhatnánk, hogy az igazgató ezúttal lejátssza a társulatot. És ez abból a szempontból nem is lenne tévedés, hogy látnivalóan ő beszéli a legsokoldalúbban Ascher színpadi nyelvét. Máté Gábor Szorinja nem a tradicionális önfeláldozó hajlamot mutatja. A szokásosnál önérvényesítőbb, mégis meghatóbb figura. Jordán Adél erős színpadi léte vetekszik vele, azzal együtt, hogy – kissé eltartva magától – hajszálnyi paródiát lop Mása alakjába. Mi mást tehetne. Trepljovra áhítozik, tolja a vodkát, olykor fölszippant egy csíkot, és kifejezetten durva a beszédmódja. (Fordító, dramaturg: Radnai Annamária.) Nincs rajta mit szeretni. Azt játssza, amit játszania kell.
Fotók: Horváth Judit
Egyébként az összes karakter egy kicsit másként játszik. Ám abban megegyeznek, hogy így vagy úgy, de mindegyik önmagába zárt figura. Nincs köztük túl nagy átjárás, nem igazán érik el a másik ingerküszöbét. Nincs közös nosztalgia. Nincs közös téma. Nincs közös múltjuk. (Így jelenük se.)
Hogy jön ide Hamsun? Nem tudom, valahogy illik ide.
