Csehov: Három nővér / Vörösmarty Színház
A humor és a dráma kettősségéből eredő szélsőséges érzelmek helyett inkább a személyiségen belüli finom ütközések érdeklik az alkotókat.
Törőcsik Franciska, Kiss Diána Magdolna és Tóth Ildikó Fotók: Vörösmarty Színház, Kiss László
Négy testvér története ez. A három nő és egy férfi szerepeket két-két színész játssza. Az egyik a fiatal, a még reménnyel teli én, a másik a tapasztaltabb, a már keserűbb. Így a néző előtt egy időben elevenedik meg a múlt és a jövő.
A székesfehérvári Vörösmarty Színházban Csehov Három nővér című klasszikusát Szikora János állította színpadra. Az írott szövegben a humor és a dráma árnyalatai jellemzik az érdekfeszítő cselekményt. A szerző szerint az előbbi mutathat utat a szöveg mélyebb dimenziói felé. Szikora rendezésében azonban az önreflexivitás drámai mélységei helyett a líra kap hangsúlyt.
A többet ígérő rendezői ötlet ellenére a fiatalok (Szász Júlia, Cseke Lilla Csenge, Kovács Panka és Szurcsík Ádám) lehetőségei korlátozottak. Sok mindent nem mutathatnak meg a figurákból. Az i-re a pontot a társulat rutinosabb színészei teszik fel.
Csehov jobb életre vágyó hősei a teljes sorsukkal jelennek meg a színpadon. A székesfehérváriak előadása nem ragadja meg a maga bonyolultságában a Három nővért. A humor és a dráma kettősségéből eredő szélsőséges érzelmek helyett inkább a személyiségen belüli finom ütközések érdeklik az alkotókat. Nem izzik fel kellő mértékben a dráma, mert nem a jelen él elsősorban a színpadon, hanem a visszavonhatatlanul múló idő nosztalgiája. Csehov írásművészetének egyik jellemzőjeként olykor bizonytalanná válik a fő cselekmény és a mellékszál közötti választóvonal.
Ezért az adott pillanatban a főszereplő(k) mellé egy árnyalt, de sokadik mellékfigura lép. Ilyen az előadás második felvonásában Anfisza, a dajka (Varga Mária). A testvérek életét egyre inkább ellehetetlenítő Natalja Ivanovna (Petrik Andrea) ragaszkodik ahhoz, hogy a tényleges munkára képtelen idős szolgát küldjék el a háztól. A jelenet erejét az adná, hogy Olga (Kiss Diána Magdolna) most az egyszer felveszi a verbális harcot a betolakodóval a dajka érdekében. Ám a rendezés az összeütközéseket sajnálatosan nem formálja túl élesre, így Olga inkább befelé mondja ellenkező szavait, nem a sógornőjének.
A nemeket alapvetően másnak mutatja az előadás. A nő nyitni próbál a többiek, a világ felé. A monológbajnok férfi eleve magába zárul. A férfi útja egyirányú és befelé vezet. Ferapont (Derzsi János) nemcsak a hallássérülése miatt nem tart kapcsolatot a külvilággal. A monomániás Kuligin (Egyed Attila) elmefuttatásai csakis önmagának szólnak. A racionális Versinyin (Sághy Tamás) pozőr világfi, akinek hízeleg Mása szerelme.
Jelenet az előadásból
Két karakter azonban a többieknél jobban megmarad az emlékezetünkben. Egy női alak, aki előtt rövidke ideig felvillan a menekülés esélye a saját maga állította csapdából. Meg a férfi, aki szoborszerű agresszivitása mögé rejti magányát.
Tóth Ildikó a meghasonlott nőt játssza apró, de annál beszédesebb gesztusokkal. Amikor először besétál a szintén Mását alakító Szász Júlia mellé, a saját boldogtalanságába belefásult asszony reménytelen arcát látjuk. Nincs már sok minden előtte. Később Versinyin, az érdeklődését felkeltő férfi miatt a kemény vonásokkal barázdált arcon megjelenik a remény. Aztán fokozatosan enged fel. Az ernyedten ölébe ejtett kéz megtalálja a másik kezét. Az arc elevenné válik, hiszen Mása maga sem hiszi el, hogy végre vagy újra az övébe fűzheti a férfi ujjait. Tóth helyesen hanyagolja a szerep egyik általános jellemzőjét, a karcosságot. Mása nem kétségbeesett nagyvad, bensőségesen szeret. A végsőkig tartja magát az érzékeny asszony. Egyik utolsó jelenetében már a földön fekve zokog hisztérikusan, miközben Versinyin mindent megtesz, hogy a lábát kihúzza a nő karjának szorításából.
Tóth Ildikó és Egyed Attila
Rossz helyen van a váza a virágcsokorral. Határozottan zavarja a kilátást. Miatta nem látni a nőt. Az egyik férfi mindenáron fel akarja hívni magára a szeretett hölgy figyelmét. Meggyőződése szerint a másik, az általa sikeres vetélytársnak gondolt akadályozza célja elérésében. Az egyik rivális: Szoljonij főhadnagy. A másik: Tuzenbach hadnagy (Nagy Péter). Tűzkő Sándor Szoljonij szerepében olykor vészjóslóan locsolja a kölnit a fehér selyemkesztyűbe bújtatott kézfejére (ruhák: Zoób Kati). Az ismétlődő gesztus semmi jót nem ígér. Bárdolatlanságában fenyegető ez az alak. Süteményt rágcsálva áll mozdulatlanul a háttérben. Aztán már nem is látjuk a kezében a tésztát, csak azt, hogy konokul őröl valamit a szájában. Szoljonij kíméletlenül alányúl Irinának és tapizza a lányt. A jobb kéz fehér selyme szakadatlan a szemünk előtt van. Majd ez a kéz öli meg Tuzenbachot párbajban, tönkrezúzva Irina jövőbe vetett hitét. Szoljonij faragatlansága, szünet nélküli kötekedése végtelen magányt rejt, elárvultabb embert mutat annál, mint amilyenek a testvérek voltak valaha is.
Jelmeztervező: Zoób Kati
Az ég kékjét variáló vetített háttér előtt, piros szőnyeggel borított lépcsőkön fonódik össze a Prozorov család maradékának a sorsa a város intelligenciáját adó katonatisztek életével. Aztán soha többet nem találkoznak. Nem marad más, csak a beletörődés. Szép lassan elmúlik az élet, csak múlhatna olykor drámaibban is.
A Vörösmarty Színház előadásának felvétele, 2020. május 14-én.
Premier: 2016. november 26.
