Csehov: 3 nővér / Soltis Lajos Színház
Nem egy rendező nyilatkozta már azt, hogy inkább eltartja magától Csehov darabját, hiszen olyan rétegek és hatalmas előadás-katedrálisok rakódtak fölé, amelyek óhatatlanul csorbítják a közönség értelmezési lehetőségeit. Az ember önkéntelenül is méricskél, centizi, hogy miképpen kapcsolódik be az előadás a százéves diskurzusba. Ettől a jelenségtől nem menekülhet el Sardar Tagirovsky rendezése sem, ám az a vád semmiképpen sem érheti, hogy ne rendelkezne markáns jelenléttel.
Fotók: Büki László
A vasi közönséget az a szerencse érte, hogy egy éven belül két Három nővér értelmezést is láthat: 2019 februárjában Réthly Attila Hamvai Kornél átiratában vitte színre Három lány néven a Weöres Sándor Színházban, idén februárban pedig a celldömölki Soltis Lajos Színházban Sardar Tagirovsky rendezte 3 nővér címen a Szentendrei Teátrummal együttműködve. Ez a szűk tér- és időbeli keresztmetszet is azt sugallja, hogy magyar nyelven máig töretlen igény van arra, hogy az alkotók foglalkozzanak vele, formálgassák tovább a fentebb már megidézett, olykor terhes örökséget.
Míg Réthly saját bevallása szerint tudatosan kilépett abból a nagyon tág világból, amit az elődei örökül hagytak, addig Tagirovsky e sorok írójának azt nyilatkozta, hogy a hazai és nemzetközi Három nővér előadások egy bizonyos fokú ismeretével vág neki a celldömölki munkának, ugyanakkor a beszélgetés során az is világossá vált, hogy nagyon sajátos elképzelésekkel rendelkezik, és leginkább a darab auráját vizsgálja. „Gyermekkoromban, Oroszországban nagyon fontos volt a búcsú. Mi tényleg felkeltünk csak azért hajnalban, hogy valakitől elköszönjünk. Azt éreztem, hogy értéke volt annak, hogy az emberek elbúcsúztak egymástól. Az együtt töltött idő másfajta szempontokat kapott. Ahogyan gyorsul a világ, mi ezt az időt sokszor lenyessük. Láttam gyerekként olyan embereket, mondjuk egy kamaszlányt, aki azt mondta: annyira szeretem a fenyőket, olyan sok szépet adnak a világnak! Aztán megölelte őket. Ez nagyon csehovi. Az, hogy mi racionálisan, cinikusan gondolkodunk a társadalomban, az olyan irányba visz, amitől elveszítünk valamit, amivel azt gondolhatnánk, hogy bármi lehetséges.” – vallja a prae.hu-n közölt interjúban.
A negyedik felvonással kezdődő előadás a sorrendiség megváltoztatásának aktusával egyszersmind narrátori szerepbe emeli Fedotyik és Rode (Szacsvai István és Tóth Ákos) hadnagyok karakterét, akik a közönség vezetői lesznek a már hosszában is komoly nézői kihívások elé állító produkció során. Sajnálatos módon ez a szinte dantei elem kissé didaktikusra sikerült a csapó és kameraman szerepének állandó mímelésével, így nem nagyon tudjuk ezt a törekvést respektálni.
A rendhagyó, megfordított kezdet aláhúzza a rendező fentebb megörökített szándékát, amely a búcsúzás misztériumát kívánja ábrázolni. Tagirovsky már ezekben az első pillanatokban lerakja az előadás fundamentumait, amelyeket sokszor kellemetlenül, de következetesen valósít meg, és amelyek többségükben már teljesen kifejlett állapotukban mutatkoznak be: a szaggatottságot, amely egyszerre érvényes az időbeliségre és a vázlatosan ábrázolt emberi viszonyrendszerekre, az idegenségével terheket halmozó játékmódot, illetve a sejtést, hogy végül kibogozhatatlanná válik a gondolatfolyam.
A szaggatottságot determinálja a darab élveboncolása, majd jelenetekből és ennél is kisebb egységekből való aprólékos újraépítése. A művész összekeveri a nagy mozaik darabjait, hogy a klasszikus kép elemeiből egy saját, láthatatlan vonalon haladó világot konstruáljon, ám eközben egy pillanatra sem néz hátra a válla fölött – a zsöllyén ülve egyszerre fogott el az az érzés, hogy valami grandiózusnak vagyok a tanúja, ám az is felsejlett bennem, hogy ezt a hatalmasságot nem köti le az, sőt, talán egyáltalán nem is foglalkoztatja, hogy a befogadói oldal miképp viseli el dramaturgi munkáját. Mankónk csupán az intuíció, a sejtés tudománya, hiszen az újraragasztott mozaiknak szemmel láthatóan nincsenek szabályai az érzetteremtésen túl – a kezdeti fokozatos ütemváltások a második játékrészben végképp kakofonikussá válnak. Az újraragasztott elemek, minijátékrészek feszesen simulnak egymáshoz, ám a gramofon szaggatottan muzsikál. A másik oldalról, a mi szegényes eszköztárunkkal (hiszen nem vettünk részt az előadás alakításában) nincsen a belső szabályairól tudásunk, így alig beolvasható az ily módon újrateremtett darab. Megutálni nézőként mégsem tudjuk ezt az átláthatatlanságot, mert az idegenség hatalmas súlya lenyűgöz bennünket; ezzel párhuzamosan a magunkra hagyottság érzése frusztráló légkört alakít ki. Eltörpülünk a távolságban, amit az imént ismertetett absztrakció teremt, a feltámadó idegenség mértéke azonban már-már azt is kockáztathatja, hogy a néző képes-e a legnyitottabb attitűdjében vizsgálni a látottakat.
A játszók tökéletesen alkalmazkodtak ehhez a befelé forduló világhoz: párbeszédeik üresek abban az értelemben, hogy helyzeteken nem változtatnak, a monológok szépen számítva elkerülik egymást, kivonva az előadásból a beszéd cselekményét. Ez jellemző visszatérést jelent Csehov világához, amelynek egyik virtuozitása pont az álpárbeszédességben rejlik, amely segítségével bármikor le tudja vágni magáról a korok által ráaggatott béklyókat. A kapcsolatteremtés általános és látszólagos hiánya miatt a színészek befelé összpontosítanak: ez a harsány kimunkáltság az előadás minden mozzanatára áll; talán az előadás legnagyobb erénye is ebben az alázattal vegyes összpontosításban rejlik. Emberi akarásuk és tehetetlen kicsinységük skicces-karcos képeslapokká transzformálják a darab alakjait, akiknek a sorsa még ebben az újra összerakott világban sem végződhet másként, mint ahogyan szokott: fáradtan és ki többé, ki kevésbé törődötten. Tagirovsky ezzel végre üzen valamit, akarva-akaratlanul: hiába teremtődtek teljesen újra az idősíkok és színterek, az alapanyag esszenciája így is a felszínre tör, nem változik meg a lényegéből semmi; sem a fátummal, sem Csehovval nem dacolhat még az öntörvényű alkotó sem.
Az előadás szövetét olykor megkarcoló kitekintések és interakciók nem csempésznek üdeséget a vontatott kirakósdiba, a tér sajátossága miatt a színészek közvetlen közelsége paradox módon a különérzés mértékét növeli: látványosan elnéznek, ellátnak, elbeszélnek mellettünk. Az előadást felvezető és a második felvonásnak megágyazó szünetbeli felkonferálások pedig egészen funkció nélküliek és furcsák.
Az időbeli ide-oda ugráláson és az egymásba csak lazán vagy sehogy sem kapcsolódó monodrámák során túl számos egyéb inger ér bennünket. A tér sajátossága és szűkössége az össze- és egymásba zártságot alakítja ki; a játszók sokszor a nézők között foglalnak helyet, különösen akkor, amikor jelenlétükön túl más funkciót nem látnak el. Hangsúlyos a zenei atmoszféra, amely élőben, hangszerekkel és egyéb zajokkal kíséri a szaggatottságot, az elmúlás hangulatát festi az egész fölé – remekül kiegészítve a lemondó sóhajtásokkal terhes, szakadozott szöveget. Az élettől idegen, művi beállásokat, kifejezéstelen tekinteteket, sápadt arcokat, kicsavart mozgásokat és vérvörös neonfényeket a füstgép vonja ködbe. Mindezek a jellemzők kikristályosodva állnak össze egyetlen aurává: minden és mindenki távoli, idegenségbe betonozott alak csupán; olyan fotó ez, amit rég nem vett kézbe senki, hiszen már mindenki meghalt, aki a rajta lévőket ismerte.
Kellemetlen és kényelmetlen ebben a kusza, de kuszaságában következetes dzsungelben bolyongani. Magunkra hagyva rakosgatjuk a mozaik darabjait, de a tréfa csúnya, ugyanis még a posztmoderntől (utóbbi vonását a lineáris narráció sarkos elvetése is alátámasztja) is szokatlan mértékben távolodik el az előadás bármilyen nézői előismerettől és elvárástól, nem számol önnön hatásaival – ellenben saját egyedi formáját kétely nélkül piedesztálra emeli, ünnepli hosszával és mélységével. Ebben a tulajdonságban koherens, ám magabiztossága mögött nem éreztem azt nézőként, hogy az érdeklődés kölcsönös: hatásokkal és ingerekkel bombáz, töménységük miatt nehezen emészthetőkkel, ám lekövetni nem próbálja őket, a visszapattanó, bennünk képződő jelentéseket nem építi be saját harmóniájába. Elveszi tőlünk a párbeszéd örömét. Azt a nagyon furcsa elmejátékot, amely (ha a kölcsönösség adott) a legfurcsábban kreált világokban is megszülethet.
Dramaturg: Sardar Tagirovsky, Szigeti Bálint, Tóth Ákos, Szacsvai István, Nagy Bianka
Premier: 2020. 02. 07.
