Csárdáskirálynő – Miskolci Nemzeti Színház
A Béres Attila rendezte előadás helyenként ugyan el-eltér a Csárdáskirálynő játékkonvencióitól, ám a legtöbb esetben ezt nem a mélyebb, eredeti mondandó, hanem az intenzívebb szórakoztatás kedvéért teszi.
Fotók: Miskolci Nemzeti Színház
Borsodban játszódik a Béres Attila rendezte Csárdáskirálynő első felvonása; egy miskolci lokálban énekel Szilvia és ott tekintenek rá úgy, mint Csárdáskirálynőre. Amiből az is következik, hogy Cecília is innen indult egykoron – márpedig Borsodból alighanem még nagyobb ugrás a császári udvar, a hercegnői cím vagy éppen a trónörökös szeretőjének státusza, mint Pestről. És még nagyobb szám a párizsi szerződés, a Moulin Rouge színpada (Szilvia még a mulató nevét sem tudja korrektül kimondani). Nem állítom, hogy ez a motívum akár egy egészen eredeti Csárdáskirálynő-koncepció alapja is lehetne, de talán a szokottól valamelyest eltérő kiindulópontot kínálhatna, amelyben a kisvárosi vágyak keserédes beteljesülését (vagy be nem teljesülését) láthatnánk a harmadik felvonásban. A miskolci előadás azonban csak finoman (ön)ironikus referenciaként, illetve biztos humorforrásként használja a miskolci-borsodi utalásokat (amelyekből bőven akad még a továbbiakban is).
Kérdés persze, hogy feltétlenül szükséges-e új, eredeti megközelítés a Csárdáskirálynőhöz. Hiszen Kálmán Imre operettje a műfaj kiemelkedő értékű és kiemelkedő népszerűségű darabja; magas szakmai színvonalú megvalósítása szinte garantálja a sikert. Ám a műfaj klasszikusai távolról sem érinthetetlenek – Csárdáskirálynő olyannyira nem az, hogy ma szinte kizárólag a Békeffi István-Kellér Dezső-féle (az ötvenes években készült) átdolgozásban játsszák, amely ugyan Honthy Hanna kedvéért íródott, de alaposan átalakította, komplexebbé tette a cselekmény egészét is. Dramaturgiai kérdések így is maradtak: leginkább a rövid és problematikus harmadik felvonásé, amelyet gyakran még a klasszikus formákat alkalmazó bemutatók is igyekeznek valahogy „kitalálni”, vagyis valamilyen sajátos, egyedi ötlettel feldobni.
És persze nehezen kerülhető meg Mohácsi János 1993-as, a szövegkönyvet sarkaiból kiforgató átirata, amely a hangsúlyt a történelmi időre, a tízes évekre helyezte, érzékletesen megjelenítve a széteső világ keserűen abszurd tébolyát – miközben önironikusan reflektált a színpadi valóságra (ideértve az előadók vokális képességeinek fogyatékosságait is). A Mohácsi-változat egyes elemei felbukkantak későbbi, konvencionálisabb bemutatókban, s hangulatának, szemléletmódjának applikációjával is próbálkoztak néhányan – inkább kevesebb, mint több sikerrel. S ha mindehhez még hozzátesszük azt, hogy a Miskolci Nemzeti Színház zenés-szórakoztató előadásainak szinte állandó jellemzője az, hogy nem függetlenítik magukat az „itt és most” nézőpontjától, talán nem túlzott a Csárdáskirálynő „újragondolásra” vonatkozó befogadói (recenzensi) elvárás sem.
A Béres Attila rendezte előadás helyenként ugyan el-eltér a Csárdáskirálynő játékkonvencióitól, ám a legtöbb esetben ezt nem a mélyebb, eredeti mondandó, hanem az intenzívebb szórakoztatás kedvéért teszi. A látvány és a koreográfia megfelel a klasszikus befogadói igényeknek. Horesnyi Balázs részleteiben is kimunkáltan teremti meg az egyes felvonások eltérő helyszíneit (orfeum, palota, vasútállomás), ügyelve arra, hogy a teátrális illúzió is megmaradjon. A Tihanyi Ildi választékosan szép, színes jelmezeit viselő szereplőket (köztük a színház táncosait) Bodor Johanna pragmatikus professzionalizmussal mozgatja; noha a tánc önmagában ritkán kerül középpontba, a színpadi mozgás minden eleme pontosan megkoreografált.
A rendezés egésze is épít az operett hagyományaira (és a szövegkönyv poénjaira), de Béres Attila igyekszik minél több humorforrást felhasználva minél többféle szórakoztató hatásmechanizmust érvényesíteni. Ennek érdekében meglehetős gátlástalansággal alkalmaz blőd szóvicceket (a bálon tébláboló Franz Lehár többször kénytelen a „Ki a franc vagy te?” kérdést követően bemutatkozni), hasonló humorból merítő asszociatív játékötleteket (ha már Lehár, akkor egy fekete ruhás dáma is színre jön, akiről rögvest megjegyzik, milyen víg, ahhoz képest, hogy özvegy). A Miskolchoz/Borsodhoz köthető poénok ambivalenciáján (a Lyukó egészen pikáns mellékzöngét kap) is lehet nevetni. Egy ponton a Miskát játszó Fandl Ferenc megénekelteti a jórészt diákokból álló közönséget (miközben kedvesen froclizza őket). Az ötletek szintjén a produkció megidéz korábbi Csárdáskirálynő-előadásokat is – nemcsak Béres Attila öt évvel ezelőtti kecskeméti rendezését, hanem a fent említett Mohácsi-változatot is. Ez utóbbi kicsit váratlan, mivel az Eperjesi Erika Cecíliája jóval közelebb áll a szerepkonvenciókhoz, mint hajdanán Molnár Piroska szerepformálása, így nem tűnik igazán indokoltnak és előkészítettnek, hogy a Jaj, mamám kaposvári szövegváltozatát énekelje el. (Igaz, a közönségnek azért a hagyományosabb változatról sem kell lemondania: meghallgathatja a harmadik felvonás fináléjaként.)
Vannak olyan elemei is a rendezésnek, amelyek nem a szórakoztatást célozva térnek el a játékkonvencióktól. Az első és második felvonás jótékony színpadi ködbe burkolt szimbolikus figurájának jelentőségét azonban nem sikerült megértenem, míg a szereposztási hagyományoktól való részleges eltérés konvencióromboló szándékáról nem vagyok meggyőződve. Ha ugyanis a primadonnát és a bonvivánt két nagyon fiatal (végzős egyetemista) színész alakítja, akik értelemszerűen kevés operettjátszási tapasztalattal rendelkeznek, akkor a hangsúly elvben kettejük kapcsolatának a szokottnál realisztikusabb, bonyolultabb kibontására kerülhetne. Még inkább igaz ez, ha Szilvia alkatilag is élesen eltér a primadonna szerepkörétől. Az alacsony, törékeny, valós életkoránál is fiatalabbnak látszó Baranyi Emma Szilviájában van valami koravén érettség (még akkor is, ha naivitása azért ki-kiütközik), amelynek tükrében Tóth Dominik snájdig, de gyermekarcú Edvinje éretlen fiúcskának látszik. Ám a játék során ez az alaphelyzet nemigen bonyolódik, nem válik érdekesebbé, összetettebbé – és kicsit belegondolva, nem is igen válhat azzá, hiszen az előadás főbb szerepeit kettőzték, Szilviát és Edvint a másik szereposztásban idősebb és a szerepköri tradíciókhoz alkatilag közelebb álló színészek játsszák, a két szereposztás pedig keveredik egymással. Így viszont a két főszerep szokatlan kiosztása megmarad az érdekesség szintjén, nem hordoz eredeti jelentést és nem is bír különösebb jelentőséggel.
Annyi látszik csupán, hogy a hangjukat kereső fiatalok mellett többnyire rutinos, a szórakoztató célú műfajokban járatos, professzionálisan mulattató színészek formálják a fontosabb karaktereket. Közülük Eperjesi Erika Cecíliája és Varga Andrea Stázija a szerepkörök lehető leghagyományosabb értelmezéséhez jár közel, Kincses Károly már-már gyanút keltően idióta Lippert Weilersheim hercege és Salat Lehel markánsan karikírozott, rátarti és rámenős Ferdinánd trónörököse egyaránt jól sikerült bohózati figura. Gáspár Tibor (Feri bácsi), Fandl Ferenc (Miska) a műfaji konvenciókat egyedi hanggal, sajátos humorral vegyítve mindenestől valóságosnak ható operettfigurákat formáznak. A kiapadhatatlan energiájú és kifogástalan stílusérzékű, szinte minden mondatával nevetést generáló Rózsa Krisztián Bóniként a produkció motorja. Abban, hogy maga Bóni ennek ellenére sem válik önmagán túlmutató, egy korszak romlottságát megjelenítő figurává, az előadás korlátait látom.
Amivel nem azt akarom mondani, hogy ne lehetne jól szórakozni a miskolci Csárdáskirálynőn. Sőt, lehet élvezni a dallamokat (helyenként előfordulnak ugyan zenei bizonytalanságok, elcsúszások, de vokálisan alapvetően kielégítő a produkció), ezúttal is látszik a társulat ereje, érzékletes a látvány, és a poénok között biztosan mindenki talál majd ízlésének (rekeszizmának) megfelelőt. Ám a kissé egyenetlen, igen hosszan elnyúló bemutató sokféle jellegű és minőségű poénja mégis árulkodó kissé: mintha Béres Attila azért fejelte volna meg ennyi(féle) geggel, utalással, ötlettel a játékot, mert az ez egyetlen nagy ötlet hiányzott, amely a produkció egészét eredetivé és emlékezetessé tehette volna.
Kálmán Imre-Leo Stein-Lenbach Béla: Csárdáskirálynő – Miskolci Nemzeti Színház
