A bajnok / Katona József Színház
Egy modern szerelmi háromszög sűrű folyamként háborgó története… Politikai pikantériája csupán a felszín… E nélkül is szívtépő és vérlázítóan aktuális…
„Olyan érzés, mintha nyaralnék. Az én tempóm a Béla.”
(Jordán Adél)
És nincs vele egyedül.
Történt, hogy… épp mielőtt a fölkérést elhárította volna, PintérBéla (ezegyszer írjuk így) egy kései órán az erkélyén állva és belemeredve a bús magyar éjszakába, hirtelen döntéssel elhatározta, Puccini: A köpeny című operáját használja forrásnak. Vagyis megvilágosodott. Rádöbbent arra, miként tudja (úgymond) meghökkentően eredetivé és maivá tenni. Színpadi mesének aposztrofálva megírta hát egy valós pletykákra alapozott, modern szerelmi háromszög leszbikus szálakat sem nélkülöző, ám (ettől eltekintve is) sűrű folyamként háborgó librettóját. A zenét meg hagyta Puccinire.
Ezzel a pimasz ötlettel kezdődött minden. (Azok után, hogy Máté Gábor egy előrelátó prózai gesztussal meghívta rendezni a Katona József Színházba.)
„…a magyar szöveget olvasva teljesen egyértelművé vált számomra, hogy egyetlen mondatot sem akarok megtartani.”
Maradt tehát a zene, Puccini édesen maró zenéje meghányva-vetve, fölfalva, visszaköpve, megdicsőülve. Áthangolva egy végletesen mai történetre. Így születik a Katonában A bajnok című, modern hangzású opera (zenei vezető: Kéménczy Antal), mely ugyanakkor a prózai műfaj teljes érzelmi arzenálját fölvonultatja. Az egykori librettót elvető Pintér orbitálisan ráhangolódik az eredeti mű érzelmi vonulatára. Hideg és meleg, oda és vissza, oda és vissza, az agyvelő nyiszatolása, tűszúrás, kardvágás, egyéb lelki kínok, a vágy tengerének kéjes hullámzása, továbbá fojtogató harag, őrjöngő féltékenység, váltakozva a másik iránti közöny hányingerig fokozódó undorával. S mindezen zsigeri történéseken túl megmarad az eredeti mű csupasz gondolatisága. A férfiprincipium és a hatalmi helyzet közeli viszonya, egy kizárólag feleség mivoltában értékelt nő érzelmi viharai, stresszes zaklatottsága, egy mindent elsöprő szenvedély fájdalmas feltartóztathatatlansága, a szerelem ártó és ártatlan bűnei…
Mit az, ami új?
A mai társadalom – benne az elit – konkrét érzelmi nyomora, korunk speciális hatalmi hierarchiái s azok beszűrődése a mindennapokba, a genderek problematikája, nemi identitásaink kuszasága, a kor megtépázta erkölcsi kategóriák, pár csík begyakorlottan fölszippantott kokain bele az orrba, napi trágárságaink, azaz a maga mocskos vulgaritásában megzenésített köznyelv fenséges humora valamint a műre mindvégig rátelepedő, ám az eredetinél alattomosabban pusztító tragédia.
A végén a színpadon három érzelmi hulla fekszik. Fájóan hasonló pózban.
Ide jutottak. A vidéki város hosszú évek óta regnáló, befolyásos polgármesterét a felesége egy sportolónővel csalja. Azzal az olimpiai bajnokkal, aki sikerre vitte a politikus legutóbbi választási kampányát. A megnyert választás éjszakáján vagyunk, amely egyben az igazság éjszakája is. (Ha létezik még ilyen.) A cím a két rivális közül bármelyikre vonatkozhat. A politikai és az olimpiai bajnokra is. És ha már Puccini, a sztori a gyönyörűséges kínai hercegnő, Turandot történetét is fölidézi, aki kérők hullahegyein átgázolva találja meg a maga „győztesét”. Azzal a különbséggel, hogy igazából itt se bajnok, se győztes, csak hullahegyek. A kényszeres hatalomvágy, az örömétől megfosztott, szorító szenvedély, a fölolvadó erkölcsi világrend halottjai fekszenek itt. Élőhalott zombik, akik taccsra vágták egymást. Csupa vesztes. Pintér Béla valódi mintára konstruált művi világa nem tűri meg a létezés bajnokait.
(Végül a Turandot híres áriája, a „Nessun dorma” zenéjére hal meg a színpadi opusz…)
A katonás-kaposvári színházeszmény eufórikus találkozása ez a nem kőszínházi színjátszás egyik legformátumosabb alkotójával. Azzal a Pintér Bélával, aki oly módon teszi sistergőn maivá, gondolja újra, rángatja kortársunkká az eredeti művet, hogy az aktus – az újragondolás aktusa – mármár shakespeare-i léptékű. Minden mozzanatában bravúrosan működik. Khell Zsolt állandó mozgásban lévő, mágikusan tárgyszerű díszlete például tudja azt, amit minden színházi díszletnek tudnia kéne. Fölszisszen a néző, amikor kigyúlnak a színpad fényei… Van egy lift, a polgármesteri villa nappalijából vezet lefelé, nem más ez, mint egy színpadi süllyesztő. Ám ha a süllyesztőben lefelé haladva – vagyis szép lassan átevickélve a létezés horizontjain – lehet mimikával az itt és most tragikomédiájáról mesélni, akkor azt Nagy Ervin polgármestere megteszi. Vagy ahogy Rezes Judit polgármesternéja az elején lerogy a kerti padra. Abban ott a múltja. A jövője is. És akkor Jordán Adélról még nem is beszéltünk, ahogy fiús ruhában, ernyedt tagokkal, – élve vagy halva, ki tudja – korunk történelmének bábjaként átzuhan az ismeretlenbe, a kanapé túloldalára.
De lássuk a medvét.
A televízió képernyőjéről életre kelve – Animal Planet – egy árvaságra jutott medve (vajon, ki játssza?) pecázza a lazacot a polgármesteri villa hólepte nappalijában. Mögötte a csatorna usankás tudósítója. Nos, ez az idő előtt árvaságra jutott medve a mindenkori létezés kvintesszenciája.
Grandiózus remekmű, amit látunk.
A pillanatot az örökkévalóságig repítő kortárs dráma, maira hangolt vígopera, húsba vájó tragikomédia, a szó eredeti értelemében vett, elvadult stand up comedy, harmadik évezred eleji, fojtogató sorstragédia, vérciki, zúzós politikum, őrjöngő Pintér-koncert, önmagát fölfaló groteszk valóságshow…
Még az eredeti szövegkönyv verklije is ott a színpadon. Egy zenei bravúrra tartogatva.
Pintér Béla kanapédrámája, vagy ha úgy tetszik, livingroom operája – ahogy a csillagos ég felé kitárulkozó díszlet is mutatja – nem marad a négy fal között. Megértjük belőle például a hatalom működésének érzékeny mechanizmusát, a hatalom közelében vergődő szubjektum döntéskényszereit. Tegyük hozzá, a politikai pikantéria nem más, mint felszín. Nem az élteti a sztorit, legföljebb megkoronázza. Maga a történet e nélkül is fülhasogatóan, szívtépően és vérlázítóan aktuális. Pintér úgy teszi maivá (vagy épp úgy tagadja meg) Puccini száz éve született művét, hogy az alkotó alázatával borul le a mester lábai előtt. Az örökérvényűnél is örökérvényűbbé avatja. Átveszi például s még borzongatóbbá teszi a mester által is szívesen alkalmazott, eredendően zenei idézettechnikát. (A Gyalog galopp „Hülye angolok. Angol hülyék.” mintájára alkotott sima nyelvi humortól kezdve az előadás jelentésrétegeibe lágyan belesimuló Pintér Béla-idézeteken át egészen odáig, hogy egy másik előadásából Petőfi gúnyás színpadi ömagát is megidézi.)
A helyén van minden. A zene fizikai gyönyöre. Kéjes hullámzása. A híres flow életérzés… Nem más ez, mint elvadult ölelkezés a korral… Érzéki összefonódás a valósággal… Intellektuális mozzanatokkal kísért, buja aktus. Nevezhetjük akár színháznak is.
Helyesbítenem kell. Mégiscsak van bajnok a színpadon. Mind az. Rezes Judit, Nagy Ervin, Jordán Adél, Bezerédi Zoltán, Pálmai Anna, Elek Ferenc, Rajkai Zoltán. Az összes színész, aki – eljátszva/elénekelve – ezt a lángolóan mai operát életre kelti. Életük legjobb alakítása. (Nyilván van más legjobb alakításuk, de ez mindenképpen az.) Valamit nagyon megmutatnak. Valami olyasmit, hogy a színház létezik.
A bemutatót követő taps ütemes őrjöngésében, bár a Katonában nem szokás, Pintér Béla fölment a színpadra. Ott hajlongott az előadás színészeivel együtt. Megvolt rá minden oka.